REGULUS

Meg lettünk hívva egy családi ebédre. Evan családja szeretné, ha én és anyámék elmennénk hozzájuk, azonban eddig úgy alakulnak a dolgok, hogy nemigen tudunk menni. Pontosabban ők nem, én tudnék. De az mégis hogy nézne ki? Családi ebédre vagyunk meghívva és egyedül csak én megyek el?

- Mr. Rosier biztosan megértené, hogy nem tudunk menni. Viszont a nevünkben is ott lennél. Menj hát el, fiam! - mondta apám, majd büszkén megpaskolgatta az arcomat.

Így hát egyedül kezdtem el öltözködni, hogy elmenjek a haverom családjához ebédelni. Régen voltam már Rosieréknél, biztos változtak az idő alatt. Talán még elsős vagy másodikos koromban lehettem náluk először és akkor utoljára. Utána ő is volt nálunk egyszer, azt hiszem, szintén másodikban. Aztán már nem igazán mentünk át a másikhoz, találtunk más módot a találkozásra. Szerettünk csibészkedni, az utcán pedig rengeteg olyan dolgot találtunk, amiből lehet rosszalkodni.

Kiszálltam az autóból anélkül, megvártam volna, hogy a sofőr kinyissa nekem az ajtót. Nem szeretem, ha valaki még ezért is ugrándozik, hogy másnak kinyissa a kocsiajtót. Én is ki tudom nyitni magamnak, ráadásul nem is vesz igénybe nagy tudást, valamint fáradságot. Megmondtam a sofőrnek, hogy nem kell megvárnia, mert fogalmam sincs, mikor megyek haza, de az sem biztos, hogy hazamegyek. Meg szeretném látogatni Asht, ha lehetséges. Remélem, lesz rá alkalmam.

Egy manó nemsokára ajtót nyit nekem, majd beinvitál rajta, én pedig belépek. Körbe pillantok az előtérben, miközben leveszem a kabátomat, és a házimanó kezébe adom - közben megköszönöm -, aki már úgy nyújtja érte a kezit, hogy szinte hasra esik. Aztán előlépnek a házigazdák is - Mr. és Mrs. Rosier -, a fiuk arcára pedig hatalmas mosoly ül, mikor meglát. Evan barátian kezet fog velem, majd megpaskolja a vállamat, mire én is így teszek. Utána odalépek a szülei elé, kezet fogok az apjával, az édesanyja kézfejére pedig csókot lehelek, mire megdicsér, hogy milyen jóképű és illedelmes férfiú lett belőlem.

A felnőttek beinvitálnak a társalgóba, hogy addig beszélgethessünk, amíg nem mehetünk ebédelni. Leginkább Mrs. Rosier kérdezősködött a legtöbbet rólam és a családomról, de a legtöbbet rólam esett szó. Kérdezték, van-e már kedvesem vagy a szüleim terveznek valakit hozzám adni, mire Evan rám kacsintott, miközben hátra dőlt a kanapén. Ezért meséltem nekik egy keveset Ashleyről, mivel tudom, hogy ők sosem élnének vissza ezzel. Bár lehet Evan már mondta nekik, csak engem is biztosan meg akartak kérdezni róla.

Aztán asztalhoz ültünk, mikor az egyik házimanó bejött szólni, hogy az ételek az asztalon vannak és meg is van terítve. Én a barátom mellett foglaltam el a helyet, a szülei pedig velünk szemben ültek - pontosabban én az apjával ültem szemben, Evan pedig az anyjával. Az elején eléggé csendben voltunk, de aztán Mr, Rosier ezt megtörte, amikor feltett egy számomra meglepő kérdést, mert azt hittem, itt nem fogunk erről beszélgetni.

- És Regulus, arról még nem is kérdeztelek, a szüleid hogyan reagáltak a tettedre, amiért a Nagyúr megdicsért? - nézett rám a férfi, miközben a szájához emelte a leveses kanalát.

- Hogyan reagáltak mire? - ráncolta a homlokát Evan, és értetlenül kapkodta a tekintetét köztem és az apja között.

- Te nem hallottad még, fiam? A Reggeli Prófétában sem olvastad a Roxfortban a mugli gyilkosságot, mikor egy egész családot kiirtottak? - kérdezte a fiát, mire a barátom bólogatni kezdett.

- De, Ashley felolvasta nekünk. Miért?

- Az Regulus műve. És elnyerte vele azt, hogy a Nagyúr külön megdicsérje. - feleli Mr. Rosier, és elég furcsa érzelmeket szűrök le a pillantásaiból, ahogy a fiára néz. Talán felháborodottságot, szégyent és csalódottságot. Mindezt nem értettem, miért. Miért néz így rá, mikor igazán büszke lehetne Evanra.

- Képes voltál ilyesmire? - kapja rám a tekintetét a fiú, közben hátrább tolja a székét az asztaltól. Felállni készül. - Azért megöltél egy családot, hogy a Sötét Nagyúr külön megdicsérjen. Szép vagy, Regulus, szép...

- Ő legalább tett érte, hogy a Sötét Nagyúr elismerje! Te mikor lettél volna képes erre? Még arra sem voltál hajlandó, hogy a karodon viseld az átkozott jelét! - emelte fel Mr. Rosier a hangját, mire Evan az asztalra csapva felállt, és kiviharzott az étkezőből. A férfi is ugyanígy tett volna, de én is felálltam, azzal pedig megállítottam.

- Majd én beszéleg vele. - mondom, azzal a legjobb barátom után sietek. Vagyis, nem tudom, hogy a legjobb barátok vagyunk-e még.

Bekopogok Evan szobájába, ő pedig azonnal beenged. Nem küld el kikiabálva, engedi, hogy belépjek a szobájába, a kis birodalmába. A nyitott ablakban ül és cigarettát tart az ajkai között, megszívja, a parázs pedig vörösen izzik a végén. A fiú egyszerre a száján és az orrán fújja ki a füstöt, miközben rám sem néz. Végül becsukom magam után az ajtaját, majd leülök vele szemben, mire megkínál egy szállal. Elfogadom, majd egy gyufával meggyújtom a füstölnivalót. Én is kibámulok az ablakon, és figyelni kezdem, ahogy az utcán zajlik az élet.

- Áruld el, közöd van a roxforti gyilkossághoz is? - kérdezi meg egyszer csak Rosier, majd felém fordítja a fejét.

- Nincs. - ráztam a fejem. - És...

- Milyen érzés volt? - szakított félbe. - Milyen érzés volt egy egész családot megölni? Legalább megérte? Ashleynek el sem mondtad, igaz?

- Meghallgatnál? - vontam fel a szemöldököm, és beleszívtam még egyet a cigarettába. Evan felsóhajtott, de ezentúl csendben maradt. - Nem öltem meg senkit, érted? Nem tapad vér a kezemhez. Nem szárad egy mugli élete sem a lelkemen. Csak ők hiszik azt, hogy megöltem őket, mert rajtuk maradt a varázserő, amit használtam, hogy rendbe tegyem a holttestüket. Eleve holtan találtam rájuk, és az a látvány... 

- Tehát mégsem öltél meg senkit sem? - ráncolta a homlokát, mire rázni kezdtem a fejemet. - Akkor csak kihasználod a helyzetet, hogy azt hiszik, tényleg te tetted... Ez egyben ravasz, de menő is.

- Kérlek, ne szólj apádnak az igazságról! Senkinek sem szólhatsz róla! - figyelmeztetem, ő pedig bólint.

Ezután beszélgetünk tovább, miközben még egy szál cigarettát elszívunk, majd elintézzük, hogy ne érződjön rajtunk a szaga, és visszamegyünk ebédelni. Mr. Rosier is megnyugodott már addigra, helyette pedig más témákról beszélgettünk az asztalnál.

Instagram:
arnoldemma7.onwattpad