A péntek reggelt azzal az elhatározottsággal kezdtem, hogy ma senkibe nem fogok belekötni. Ha fel is megy a pumpám, nem fogok visszaszólni, inkább csendben maradok. Mikor ezt elmondtam Danának, azt vágta rá, hogy ezt még én sem gondoltam komolyan. Lehet egy kicsit igaza van, de valahogy meg kell tanulnom az önuralmat, azt pedig csak így lehet. 

Ezentúl én voltam az, aki várakozott a klubhelységben. Korán felkeltem, így várnom kellett Regulusra, míg szépen lassan leballag a helységbe. Addig a barátnőmmel beszélgettem a kanapén ülve. Kipanaszkodtam neki magamat, mert jelen pillanatban minden bajom volt egyszerre. A legeslegnagyobb problémám még mindig az volt, hogy ezzel a nappal együtt még hármat kellett kibírnom megfigyelve. Legalább a hétvégét tölthettem volna már úgy, ahogy én akarom. 

Regulus teljesen nyugodtan és ráérősen lépkedett le a fiúk hálóterméből levezető lépcsőkön, miközben kávébarna tincsei közé túrt, nekem pedig akaratlanul is elnyíltak az ajkaim egymástól. Vállára dobta a táskáját, majd odalépett hozzánk és kijelentette, hogy mehetünk a Nagyterembe reggelizni. 

- Te aztán nem sietted el a dolgokat. - sóhajtottam fel, miközben én is felkaptam a táskámat a vállamra. Válaszul egy szemforgatást kaptam, majd elhagytuk a klubhelységet.

A reggelit külön töltöttük, Regelus a két haverjával kajált, én pedig természetesen Danával. Nem sokat beszélgettünk, mert most - nagy meglepetésünkre - nem volt miről. A mardekáros fiú előbb végzett a reggelivel, úgyhogy addig folytatta a cseverészést a két nőcsábásszal. Amikor látta, hogy felállok az asztaltól, ő is egyből felpattant, én pedig akkorát sóhajtottam, hogy szerintem az egész Nagy-Britanniát bezengte. 

Az első óra legendás lények gondozása volt mindhármunknak. A tanár nő azt mondta, meglepetés lesz a következő lény, amiről tanulni fogunk, Danával pedig izgatottak is voltunk. Szerettem ezt a tantárgyat, mert imádtam az állatokat. 
Mikor megérkeztünk a Tiltott Rengeteg szélére, Suette-Pollts professzor már ott várt minket három láda társaságában. Az összes diák érdeklődve lépett közelebb hozzá, hogy megleshessék, milyen állatt rejtőzik a faládákban. 

- A mai órán igen aranyos kisállatokról fogunk tanulni. - szólalt fel a tanár nő, majd kinyitotta az egyik rekesz tetejét és kivett belőle egy tényleg nagyon aranyos kisállatot. - Ez egy orrontó furkász, röviden csak simán furkásznak nevezik. Ez egy bolyhos szőrű, apró mágikus lény, amely szenvedélyesen gyűjtöget minden csillogó dolgot. Ki szeretne megfogni egyet? Nem bánt. 

Majdnem az egész csoportnak fent volt a keze, köztük engem is. Elvettem a dobozból én is egy fekete, bolyhos furkászt, majd kicsit megemeltem, hogy jobban szemügyre vehessem. Szívesen hazavinnék, mert a tanár nő azt mondta, hogy nagyon kedves állatok, viszont nem alkalmas az otthoni tartásra, mert nagy károkat tudnak okozni. Ezt sajnálattal hallottam, mert Danával már megbeszéltük, hogy meggyőzük a szüleinket, hogy lehessen mindkettőnknek egy kis furkásza. 

Az óra másik felében volt egy kis játék a furkászokkal. Mindenki kapott aranyat - ami nem volt igazi -, amiket be kellett dobni egy gödörbe és versenyeztünk, hogy kinek az állatkája gyűjti össze hamarabb a csillogó érméket. Sajnos én közelében sem voltam a győzelemnek, viszont nagyon jót szórakoztam. Csak aztán hamar elszállt a jókedvem, mikor nem találtam a nyakamban a láncomat. 

- Nincs meg a nyakláncom. - fordultam kétségbeesetten a barátnőm felé.

- Mi? Hogy érted, hogy nincs meg a láncod? - kérdezte hitetlenkedve.

- Úgy, hogy nincs meg, eltűnt! Dana, ne idegesíts a hülye kérdéseiddel! - fejjel lefelé megráztam az orrontó furkászomat, azonban a zsebe már üres volt, teljesen kiürítettem belőle mindent. Az a nyaklánc nagyon fontos nekem, ugyanis azt anyámtól kaptam a szülinapomra és egykor az még az övé volt... - Baszki, rázd meg a tiédet.

- Már megráztam, üres a zsebe. - mutatta felém, én pedig kezdtem bepánikolni. Az a nyaklánc nem tűnhet el... Egyáltalán a furkász hogy szedte ki a nyakamból, mikor a közelében sem volt? 

- Anyám ki fog nyírni, ha megtudja, hogy elvesztettem... - fogtam a fejemet, miközben kétségbeesetten forogtam össze-vissza, a nyakláncomért kutatva. Aztán valaki megbökte a vállamat hátulról, én pedig a váratlan személy felé fordultam.

- Ez szerintem a tiéd. - nyújtotta felém Regulus a markát, amiben ott pihent az ezüst nyakláncom, rajta a szív alakú medállal. A szám elé kaptam a kezem, miközben megkönnyebbülten fellélegeztem. 

- Merlin szakállára, igen. Jóságos istenem, most nagy kő esett le a szívemről. - tettem a szívemre a kezemet. 

- Segítsek feltenni? - kérdezte a fiú, mire bólintottam és háttal fordultam neki. Eltűrtem a hajamat a nyakamból, hogy ő jobban hozzá férhessen. 

Regulus ujjai néha megérintették a nyakamat, ahogy összekapcsolta a nyakláncot, amitől egy fura érzés futott végig a gerincemen, majd az egész testemen... mintha áramütés ért volna. Forró lehelete csiklandozta a nyakamat, amire behunytam a szemeimet, de aztán ellépett mögülem. Visszafordultam felé, viszont még így is nagyon közel volt hozzám, a szívem pedig majd' kiugrott a helyéről. Állj le bolond szív! 

- Nos, izé... köszönöm! - köszörültem meg a torkomat, majd zavaromban a fülem mögé tűrtem egy kósza tincsemet. 

Ezután újra Suette-Pollts professzor hangja hallatszott fel azzal a kijelentéssel, hogy véget ért az óra. Aztán hozzátette, hogy írjunk egy rövid házidolgozatot az orrontó furkászról, annak felismeréséről, előfordulásáról, kinek hasznos és azok mire használják. Természetesen ennek senki nem örült, de legalább nem kell olyan hosszút írni. 

Következő órám volt a kedvencem: lyukas óra! Bár azért unatkoztam, mert Danának órája volt, így nem volt kivel diskurálnom. Levetettem magam a klubhelységben a kanapéra, és kezembe vettem a nyakláncom medálját. Becsukva a szemeimet elmosolyodtam, miközben láttam magam előtt Regulust, ahogy tartja felém az elveszett ékszert. Még mindig éreztem az érintését a nyakamon, a forró leheletét és az illatát... az övé a legcsodálatosabb illat a világon, nincs hozzá hasonló. 

A gondolataimból egy fiú hang zökkentett ki, aki a nevemen szólított. Kinyitottam a szememet, és megláttam fölöttem állni Perselust. Hirtelen ülőhelyzetbe tornáztam magam, miközben kíváncsian vártam a fiú mondanivalóját. Piton nem az a fajta, aki keresi mások társaságát, úgyhogy felkeltette az érdeklődésemet, hogy mégis mit akar mondnai. 

- Ashley vagy, igaz? - kérdezte bátortalanul, mire bólintottam. - Köszönöm a tegnap délutánit!

- Ó, ugyan. Nagyon szívesen! - küldtem felé egy bátorító mosolyt, de ő ezt nem viszonozta, csak biccentett és elment. Nem baj, azért egy próbát megért.

Máskor is megvédeném, ha alkalmam lenne rá, ugyanis senki nem érdemel meg olyan megalázásokat, amiket ő már átélt. Ráadásul mindezt azért, mert másabb, mint a többiek. Csak azt nem értem, hogy azért miért kell piszkálni a másikat? Ezeket soha az életbe nem fogom megérteni, mert ezeket csak azok érthetik, akik ezzel lelik meg a boldogságot. Bár ez egy hatalmas baj, de semmit nem lehet tenni ellene. Mindig voltak ilyen emberek és lesznek is...