– Emlékek határán –

~••°°••––*––••°°••~

– Honnan ismered ezt a Magnust? – kérdezte Alec, miután megkapta a rendelését. A Jade Wolf kivételesen egész csendes volt, csak páran ültek az étteremben, azok is hangulatosan kivilágított helyiség másik végében.

– Mikor még a seregben voltál, akkor találkoztam vele egy eset kapcsán. A szemtanút nagyon megviselte látott esemény, s Magnust hívták oda, hátha ő tud vele beszélni – felelte egyszerűen Jace. (Na ja... Jace rendőr ^-^)

– Értem – biccentett lassan Alec. – Rólam beszéltél vele, igaz? Mikor utána szaladtál.

– Alec...

– Jace – emelte fel a fejét a fekete hajú. – Csak mondd el.

– Igen, rólad beszéltünk – felelte egy sóhajtás utána a szőke. – Arra gondoltam, hogy talán elmehetnél hozzá egy párszor, hátha tud neked segíteni. Csak próbáld ki, s ha nem megy, akkor abba hagyhatod.

– Beszéljek egy számomra teljesen idegen embernek az életemről? – kérdezte Alec.

– Hidd el, sokkal könnyebb egy ismeretlennek kiönteni a lelked, mint egy családtagnak.

– Gondolkodom rajta még egy kicsit, rendben?

– Csak nyugodtan – bólintott Jace. – Nem sürget senki. (Há' nem hajt a tatár!!!!)

Alec némán biccentett, majd folytatta tovább az evést, ami igazából annyit jelentett, hogy csak turkált az ételben, illetve megevett pár falatot, de az nem számított semmit. Jace látta mindezt, de nem tette szóvá. Csak abban reménykedett, hogy egyszer majd minden olyan lesz, mint régen. Egyszer, valamikor...

Nem szóltak egymáshoz, mikor hazafelé mentek, de ez nem rossz csend volt. Inkább békés és megnyugtató. Amolyan testvéri. Mindketten a maguk gondolatainak a mélyén voltak, s próbáltak újra a felszínre jutni, ami persze nem ment olyan könnyen. Jace a szörnyű és rossz képekkel küzdött, olyan képzetekkel, amik csak azt mutatták, hogy Alec milyen dolgokon ment keresztül a háború alatt. Rémisztő foszlányok, sebesültekről, gyerekekről, elsuhanó lövedékekről és bombákról. Tűzben vöröslő házakat látott, és lepusztult városokat, ahol már csak a varjak és a keselyűk számítottak életnek, pedig a holtak után kutattak a romok között.

Alec hasonló világban járt, bár nem ennyire mélyen, mert félt, hogy a saját gondolatának az uralma alá kerül. Csak felszínesen érintette a képeket, épphogy csak rájuk pillantott. Emlékek voltak, melyek mély sebet hagytak a szívén és a lelkén. Ketté szakadt családokról és a romok mellett síró nőkről meg gyermekekről, akik talán már soha többé nem látják az elveszett rokont. Alec túl sok ilyent látott. Túl sokszor haladt el a lebombázott épületek mellett, miközben egy olyan világra gondolt, ahol a háború, a harag, a félelem és gonoszság fogalma ismeretlen tudomány az emberek szótárában. Ahol csak a remény és a béke, illetve a boldogság létezik. Egy gyönyörű, mégis sorscsapásként ható világról álmodott minden egy éjszaka, s reggel emlékeztette magát, hogy a képzelt hely nem létezik, csak a valóság.

De milyen valóság?

– Alec?

A fekete hajú lassan emelte fel a fejét, s Jace-t találta maga előtt, aki aggódva nézett rá. Már a házuk előtt voltak, s valószínüleg az tűnhetett fel a testvérének, hogy csak némán meredt a semmibe.

– Igen? – Alec hangja törött volt és gyenge.

– Jól vagy? – kérdezte halkan és gyengéden a szőke. Alec jó ideje ismerte már Jace-t, de még sosem hallotta ilyennek. Jace nem szokta kimutatni az érzelmeit, mivel nem volt valami könnyű múltja, s úgy vélte, hogy az érzések csak gyengévé teszik. De ha nagy volt a baj, akkor még a szőke is átváltott az aggódó nagytestvér szerepébe, noha fiatalabb volt.

– Jól vagyok – felelte végül Alec. – Csak elgondolkodtam, de nincs semmi baj. Nem kell aggódni, nem lesz bajom.

– Rendben – biccentett Jace, majd kinyitotta az ajtót, s Alecet előre engedve, lassan ő is belépett, majd be is zárta, ezzel képzeletben kirekesztve minden rosszat, ami bánthatná őket.

Jace a konyhába ment, Alec pedig a szobájában keresett menedéket. Egy darabig csak ült az ágyán azon gondolkodva, hogy érdemes lenne-e elmenni ahhoz a Magnus nevű fickóhoz. Tényleg tudna neki segíteni? A lelke arra terelte, hogy menjen el egy alkalomra, hátha segít neki. Viszont félt. Egyenesen rettegett attól, hogy vajon milyen lesz. Mi van akkor, ha még Magnus is utálni fogja a tetteiért? Vagy esetleg azt mondja majd, hogy máshogy kellett volna cselekednie.

Érezte, hogy a könnycsepp végigfolyt az arcán, majd sorra követte a többi. Csak csendesen sírt, nem hangosan. Néma zokogás volt, de sokkal fájdalmasabb. Egy idő után megérezte a fáradtság elviselhetetlen súlyát a testén és lelkén egyaránt, így mikor hátradőlt a párnákra, azonnal elaludt. Szerencsére ez most üres álom volt, semmi több.

~••°°••––*––••°°••~

Magnus halkan dúdolva  (csak képzeld ide azt a gyönyörű hangját *–*) tevékenykedett a konyhában, mikor meghallotta a csengőt. Gyorsan megtörölte a kezét, majd már indult is kinyitni az ajtót. Két nap telt el azóta, hogy Jace elmondta neki Alec esetét, s tegnap este fel is hívta, hogy mikor lenne jó neki. Magnus azonnal rábólintott a másnapra, s izgatottan várta a beszélgetést. Jó ideje nem volt már dolga egy frontról visszatért katonával sem, így kissé zavarban volt, de ez egyáltalán nem látszott meg rajta.

– Üdv, Alexander! – mosolyodott el a férfi, mikor kinyitotta az ajtót, s meglátta a küszöbön a sápadt, szintén enyhén zavart Alecet.

– Magnus – biccentett Alec, olyan halkan beszélve, hogy Magnus alig hallotta meg. Már akkor sejtette, hogy ez egy nehéz eset lesz.

– Gyere beljebb – intett befelé, s miközben Alec némán besétált, észrevétlenül végigmérte a fiút. (Na de Magnus... Khmm...)

Alec a földet nézve vette le a kabátját, s még végig sem tudta gondolni a kérdés, mikor Magnus egyszerűen elvette tőle, s felakasztotta a bejárat mellett álló fogasra. Utána a férfi hellyel kínálta, amit Alec elfogadott ugyan, de látszott rajta, hogy nagyon zavarban volt.

– Mesélnél először magadról? A front előtti életedről? – kérdezte Magnus, miközben kávét és teát kezdett főzni. – Tudod, lehet jobb lenne, ha ismernénk egymást.

– Rendben – biccentett Alec. – Van egy húgom, Izzy és egy öcsém, Max. Jace pedig valójában nem a vérszerinti testvérem, de én annak gondolom. Ő ott volt velem mindig, ha valami baj történt. Bizonyos esetekben csak rá számíthattam.

– És a szüleitek? – kérdezett közbe Magnus.

– Ők nem igazán voltak ott velünk, folyton lefoglalta őket a munka. Azt hiszem, inkább mi neveltük fel egymást helyettük – válaszolta Alec csendesen.

– Értem – biccentett Magnus. – Mindig katona akartál lenni? Vagy volt valami más álmod is?

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Alec. – Mindig a katonaság volt az álmom, de nem igazán tudom, hogy miért. Csak szerettem volna valami jót tenni.

– És sikerült?

– Nem tudom, talán. Én úgy vélem, hogy nem, de azt mondják, hogy sikerült. Mások szerint minden esetben azt tettem amit kellett. Azt, ami helyes volt. De én csak a következményeket látom. A romokat és a holtakat. Mindez a nagyobb jóért? A békéért? Úgy vélem, hogy nem éri meg.

~••°°••––*––••°°••~

Hey!

Itt is van a következő rész. Azt hiszem, ez a szokásosnál is sötétebb lett, szóval itt-ott próbáltam a félkövér szövegekkel javítani rajta, kevés sikerrel. Remélem azért tetszik! :3

Én voltam pszichológusnál, szóval Magnus szerepéhez leginkább onnan veszem az ötleteket, ezáltal lehet, hogy sok minden nem túl pontos, de azért remélem, hogy elviselhető lesz.

Szép napot! :3