– A Pokol után –

~••°°••––*––••°°••~

Jace mosolyogva indult haza, s már az úton azon gondolkodott, hogy miket fog majd otthon csinálni. Leginkább eltölt egy kis időt a testvérével, valószínűleg. Az elmúlt napokban elég sokat dolgozott, hiszen az ünnepek után vissza kellett mennie dolgozni, Alec pedig még továbbra is lábadozott, így általában ő volt otthon a legtöbbet, s Jace lépett be a házba elsőnek délután, ugyanis Izzy mindig sokáig dolgozott. Hamar elérte a házukat, nem telt olyan sok időbe, mint máskor. Miközben a kulcsait kereste a kapu előtt, szélesen mosolyogva nézett körbe. Minden olyan békés és nyugodt volt. Egészen kellemes.

Talán túlságosan is...

– Megjöttem! – kiáltotta el magát Jace, mikor belépett a házba. Senki nem válaszolt neki, abban a pillanatban azonban mégsem kezdett még el aggódni. Talán Alec csak aludt. Talán csak elfáradt, s lepihent valahol, nem igaz? Hiszen ugyan mi baj történhetne? Semmi az égvilágon.

Jace letette a holmiját a szobájában, majd a testvére keresésére indult, csak hogy tényleg biztos legyen abban, hogy minden rendben van. A konyha és Alec szobája teljesen üres volt, ellenben a fürdőszoba ajtaja be volt zárva. Jace aggodalma magasabb szintekre szökött és egyre jobban érezte, hogy valami nagyon nem stimmel.

– Alec? Alec minden rendben? – kérdezte Jace, s kopogott párszor, de semmilyen formában nem kapott választ. Sem egy hang, vagy nyöszörgés. Olyan csend volt, mint régen, mint mikor Alec még a seregnél volt. Az a nyomasztó némaság.

– Gyerünk, Alec! Ez egyáltalán nem vicces – mordult fel Jaces, s megpróbált újra bejutni a helyiségbe, de az ajtó most sem engedte. Érezte, hogy valami baj van. Végül nem várt tovább, s elszaladt a nappaliba, ahol a szobákhoz tartozó pótkulcsokat tárolták. Jace mindig csak nevetett Izzy aggodalmán, s sosem látta értelmét, hogy ennyi kulcs legyen. Most pedig valószínűleg örökké hálás lesz érte.

Megtalálta a keresett tárgyakat, s majdnem el is sírta magát, mikor szerencsére nem egy csomóban lelt rájuk, hanem gondosan felcímkézve. Gyorsan felkapta a fürdőszobáét, s már szaladt is vissza a helyiséghez, hogy minél hamarabb kinyithassa az ajtót. Remélte, hogy semmi baj nem történt. Talán csak Alec nem hallotta a hangját, mert éppen zuhanyzott. Vagy esetleg elaludt ott véletlenül, de amúgy jól van és nem esett baja. Nagyon halvány és reszkető talán volt ez. Valószínűleg nem is létezett.

Jace keze reszketett, mikor a zárban elfordította a kulcsot. Egy pillanatra nem mert tovább menni. Félt attól, hogy mit fog majd az ajtó mögött találni. A testvérét a saját vérében, vagy már sápadtan és hidegen. Hogyan élhetne ő tovább egyedül, ha Alec már nem állna mellette? Ha a fiú már nem húzná ki a bajból? Hogyan?

Jace mégis belépett, s a reszkető talán szertefoszlott.

Alec ott volt. Ott, a fürdőszoba hideg és fehér csempéjén. Mozdulatlanul és békésen, mintha csak aludt volna, de Jace pontosan tudta jól, hogy a testvére nem pihent. Nem, mert a karjaiból még mindig csordogált a vér, de a padlón már olyan sok volt, hogy rajtuk már a csoda sem segíthetett volna. Jace remegve esett térdre Alec mellett, s észre sem vette, hogy mindene tiszta vér lett. Mit számított már? Semmit...

– Alec! Miért? Miért tetted...?

Jace szívébe visszatért az az alattomos remény, mikor Alec egy pillanatra még kinyitotta a szemét. A szőkét a saját könnyei csapták be, elkerülte a figyelmét, hogy a testvére tekintete már inkább volt élettelen, mint élő. Az a tiszta, kék szempár fakó lett, s lassan el is tűnt. El, el a messzeségbe. A remény tépni kezdte Jace lelkét, s a fiatal férfi úgy érezte, hogy világ egyszerre sötét és hideg lett. Boldogtalan, mint ő maga.

– Alec!

~••°°••––*––••°°••~

Álom. Ennyi volt, nem több. Jace csak álmodott, s Alec valójában nem halt meg, nem vetett véget a saját életének a fürdőszobában. Mikor Jace váratlanul felébredt, s a saját heves légzésén kívül mást nem hallott, azonnal pánikba esett. Nem volt mellette senki, a szobája üres volt és sötét, pont úgy, mint percekkel korábban az álomban. Fázott, s a hideg újra csak a képekre emlékeztette a fejében. Minden olyan valóságos volt. A színek, az illatok... A vér, a ház, a fürdőszoba. Alec... Alec!

Egy perc sem kellett neki ahhoz, hogy ott álljon, ahol az álom véget ért. Az ajtó nyitva volt, s Jace nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, mikor meglátta az üres és vértelen padlót. Álom volt, nem több. Alec élt, lélegzett és nem feküdt holtan a fürdőszobában. Jace biztosra akart menni, így mikor aránylag összeszedte magát, halkan a testvére szobája felé indult, s óvatosan benyitott a helyiségbe.

Egy perc sem kellett ahhoz, hogy megnyugodjon, s újra könnyekben törjön ki. Alec békésen aludt az ágyán, a mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt. Nem volt az ágyán vér, a kezeivel minden rendben volt. Nem történt semmi baj... Jace reszketve csúszott le a földre, s mikor már a padlón ült halkan sírva, a mellkasához húzta a térdét.

Jace nem sírt, mikor Alec először elment azzal a busszal. Jace nem sírt, mikor az először kellett a testvére nélkül ünnepelni a karácsonyt. Jace akkor sem sírt, mikor meglőtték a bevetéseken. Mikor Alec visszatért a frontról, Jace akkor sem ejtett egyetlen egy könnyet sem.

Aztán Alec kórházba került, s Jace sírt. Zokogott, mert a testvére olyan kicsinek és törékenynek tűnt abban a túl fehér szobában. De a könnyek felszáradtak, mikor Alec visszatért a frontra és Jace újra rideg lett. Érezelemmentes, mint korábban. Csak akkor sírt újra, mikor felhívták azzal, hogy Alec visszatért hozzájuk. Mikor meglátta újra a kórterembe, ám ezúttak ezer meg ezer cső és vezeték tartotta egyben a fiút, és ragtapaszok meg kötések takarták mindenütt Alec testét. És sírt akkor is, mikor a kék szemeket végre újra láthatta annyi idő után. Sírt, mert boldog volt.

– Jace? – rázta meg valaki aggódva a vállát, s mikor a szőke nehezen felemelte a fejét, Alecet látta meg maga előtt. A fiú álmos volt és kissé zavart, bizonyára pont ő miatta kelt fel a nyugodt álmából.

– Alec?

– Mi a baj? Mi történt? – kérdezte gyorsan Alec, de választ nem kapott szóban, csak tettben. Jace szorosan ölelte magához a fiút, de végig maradt óvatos is, hogy ne okozzon neki fájdalmat.

– Csak egy álom volt – motyogta halkan a szőke, talán inkább magának, s nem Alecnek.

A fekete hajú hirtelen mindent megértett – vagy legalábbis sejtette a dolgok állását –, s úgy helyezkedett el, hogy Jace érezze a szívverését. Biztosítani akarta róla, hogy él és jól van. Hogy nem történt semmi baj, minden csak egy szörnyű álom volt.

Másnap reggel Izzy talált rájuk. Jace békésen aludt a földön Alecet ölelve, a testvére pedig éberen vigyázta az álmait, s örökre eldöntötte magában, hogy soha többé nem tér vissza a frontra.

~••°°••––*––••°°••~

Hey! :3

A fejemben jobban nézett ki, de valamit azért összekapartam, oké? Azt hiszem a következő lesz az utolsó, vagy esetleg az utolsó előtti, de a lényeg, hogy már szinte a finishben vagyunk.

Látjátok, nem csak Alecet tudom kínozni... Megy ez másokkal is. :c

Szép napot! ^-^