Mikor felébredtem, a szobámban ébredtem. Olyan rosszul voltam. Megőrültem. Szerintem csak álom volt. Reggel 6 óra.
Kimentem a mosdóba, lefürödtem, miután végeztem, a törölközővel megtöröltem a hajamat. Éreztem, hogy valami nem stimmel a nyakamnál. Megnéztem és tiszta karcolásos volt, nem hittem a szememnek. Olyan rossz érzés fogott el, hogy az nem semmi. Megcsináltam a hajam, kiválasztottam a ruhám. Egy farmer nadrág és egy fekete póló, "Love" felirattal és felvettem a szokásos, fekete bőrdzsekimet.  Nyakamhoz pedig egy sálat vettem fel, nehogy valaki meglássa. Apa csodálkozva nézett rám.

- Te mikor jöttél haza? Nem megmondtam, hogy 9-re haza kell érned? De persze apádra nem kell hallgatnod, ugyan miért kellene? - mondta eléggé feldúlt hangon.

- Sajnálom, apa... - mondtam neki elszomorodva.

- Bocsáss meg, csak nem tudnám elképzelni mi lenne velem nélküled így, hogy már anyádat is elvesztettem - folytak a könnyei.

- Ne sajnáld. - megöleltem és elkezdtem én is sírni. Nagyon fáj az a tudat, hogy nem ismered anyádat és elveszítted.

Megreggeliztünk, elmentünk a suliba, Emily pedig integetett és odarohant hozzánk.

- Mizu? - nagy örömmel nézett rám.

- Majd mutatni akarok valamit. Ugye nem fogsz elítélni? - mondtam.

- Nem, biztos nem! Nem vagyok olyan. - mondta furcsán. Már most hülyének néz, érzem...

- Na, de én megyek is! Jó tanulást. - megölelt és ment a terméhez.

Én is mentem a sajátomba. Leültem, Malcolm a közelembe lépett és puszit nyomott az arcomra.

- Ezt most miért kapom? - jobban elvörösödtem.

- Minden lányt így köszöntök. - mosolyog.

- Ja, értem. - picit elszomorodtam.

- Mi a baj? - komolyabb lett.

- Ja, semmi érdekes - mentem a helyemre és le ültem. Sam előre hajolt.

- Na, mi a helyzet? - mosolygott rám.

- Semmi, mi lenne? - mondtam neki komoly hangon.

Bejött a kémia tanár és elkezdte magyarázni a dolgokat. Mikor vége lett az órának, Emily oda jött hozzám nagy örömmel átölelt.

- Callistooo!

- Emily! - visszaöleltem.

- Végre nagy szünet, mit csinálunk? -kérdezte.

- Gyere, mutatni akarok neked valamit! - elhúztam a mosdóba és elkomolyodtam.

- Mi a gond? - kérdezte.

Levettem szép lassan a nyakamról a sálat és meglepődött.

- Úristen... mi történt? - kérdezte meglepően. Elmeséltem neki mindent... és elszomorodott. - Sajnálom. - mondta nagyon elkeseredtten

- Ne sajnáld... - mondtam neki.

- De haza kellet volna kísérnem téged... - lógatta az orrát.

- Jaj, te! - mondtam neki, majd megöleltem és visszatekertem a nyakamra a sálat. Éreztem rajta, hogy fájt neki, hogy ez történt, hogy nem kísért haza, de nem tehet róla, ez csak az én bajom, hogy nem tudok magamra vigyázni. Nem kellet volna egy idegen embertől segítséget kérnem. De megakarom ismerni azt a nőt, aki megmentette az életemet. Lehet, hogy lesz rá alkalmam. Elmententünk uzsonna szünetre, ettünk, elbeszélgettünk, de láttam, hogy még mindig bántotta ez a dolog.

- Emily... kérlek, ne búslakodj, nem a te hibád! - mondtam neki megértően.

- Nem arról van szó, Callisto... - mondta halk hangon.

- Akkor mi a baj? - kérdeztem aggódóan. Aggódóm érte, hiszen egy jó barátom... Vagyis remélem.  Én őt annak tekintem.

- Ne is figyelj rám - mondta műmosollyal.

- Ne csináld ezt! - mondtam elszomorodva.

- Oh, miért ne? - mondta gyúnyolódva.

- Mi lett veled? - szólaltam meg csodálkozva.

- Hagyj békén. - mondta, felállt és elment. Amikor felkelt, egy kép esett ki a zsebéből, amit nem vett észre. Akartam neki szólni, de már nem volt sehol. Mikor felvettem, megnéztem, nem akartam elhinni amit láttam a képen.