Nyíl

A vörös betűket néztem és a lábam a földbe gyökerezett. Minden ami hirtelen helyreállt, most összedőlt és én megént az üvegszilánkokban járok. Egy erősen lüktető fájdalom költözött a mellkasomba és összeszoritotta a szívem. Úgy éreztem nem kapok levegőt, a látásom opálos lett, egy jéghideg dedergés táncolt végig a gerincemen. Ez nem lehet! Nem!
A lábam erőtlen volt és addig odáztam, míg a falhoz támasztottam a hátam. Szükségem volt a támasztékra, de nem volt erőm Minhóhoz menni. A fejem borzasztóan zsongott, tele volt nyugtalanító gondolatokkal és érzelmekkel. Minden amiről azt hittem helyreállít, kiderült hazugság volt. A kezem görcsösen ökölbe szorult és csak magam elé bámultam, üresen, anélkül, hogy bármit is láttam volna. Kétségbeesetten próbáltam segítségül hívni az agyam racionális részét, de az folytonos harcban volt a szívemmel. Hinni akarok Minhónak, egek, mit nem adnék azért, hogy mindaz igaz lenne amire emlékszünk,  de ugyanakkor az igazat is akarom tudni. Eszembe jutott egy emlék amikor még a Kitörés előtt együtt játszottam Brandon-nal. Szép, nyugtató hatású emlék volt és bennem frissen felébredt a vágy,  hogy újra felélesszem a rég elveszett bizalmunkat. Hiányzik a bátyjám, de ugyanakkor Minho szerelme többet ér mint bármi más. Csak a két dolog nem összeférhető, hiszen a két ember akit előttem áll, teljesen különböző és tőlem is komplett más embert akarnak csinálni. Az arcom a tenyerembe temettem és azt hittem sírva fakadok. A kettő sehogyan sem fér a fejembe. 

Valamelyikük hazudik nekem. De nem tudom ki.

Lépések ritmikus és tompa hangját hallottam.

-Claire? - kérdezte Vörös, a hangja mintha együttérzést hordozott volna, de már azt sem tudtam képzelődök-e

Claire? Ez lenne a nevem? Abban a pillanatban összpontosult bennem először igazán, hogy mennyire elveszett is vagyok, hiszen  még a nevem sem tudom. Brandon kedve szerint játszik a nevemmel: hol Faith-nek, hol Nyílnak hív. Meg aztán ott van Minho is aki azt állítja a nevem Claire. Ez három különböző név és komplett más személyek: Nyíl az erős lány, aki folyton a vezér mellett sürgölődik; akit maga Vörös szeretne maga mellett látni. Faith Connors az a kislány aki Brandon-nal játszott a kiskertben és aki évek alatt megszomorodott. Claire pedig az akibe Minho beleszeretett és akihez most is ragaszkodik. Nem tudom én ki vagyok ezek az emberek közül. Nem tudom ki vagyok. Egy névtelen senki. Semmi helyem sehol ha nem tudom ki vagyok igazán, hogyan nézzek Brandon-ra mint hazug vagy mint segítő, ugyanez Minhóra is érvényes. Nem tudok a fiúra így nézni, mint egy hazugra, Brandon-ra már inkább, viszont itt a gép, ami csalhatatlan és pártatlan. Még soha sem fájt ennyire az igazság.

Egy meleg kezet éreztem a karomon, az ujjbegyei érdesek voltak. Fel sem kellett emelnem a fejem, hogy lássam, Minho összetörve néz le rám. Könnyes szemmel néztem rám és a karjába akartam vetni magam, még akkor is ha nincs rá bizonyíték, hogy egyszer szerelmesek voltunk egymásba. Erre nem kell bizonyíték,  én tisztán és erősen érzem és ennyi elég. De mégsem elég, hiszen ez csak hatalmas zűrzavart okoz bennem.

-Vedd le a kezed róla! - kiáltotta mennydörgő hangon Vörös

Minho mordult és a kezem a karját fogta meg, hogy visszahúzzam. A pokolba kívánja, ebben biztos vagyok. Féltem valami őrültséget fog csinálni, mondjuk például hogy nekiugrik Brandon-nak. A kezem görcsösen az övét fogta, de így is éreztem a fiú lüktető vérét, a haragot és gyűlöletet amit a bátyjám iránt érez.

- Te szörnyeteg vagy! - szólalt meg Minho - Hogy nevezheted magad a bátyjának?!

-Többet tettem érte mint te valaha is, féreg. - emelte fel a hangját és máris lépkedett felénk 

Brandon vörös fürtjei a homlokára tapadtak izzadtságtól. A világos kék szempárban viszont több sötétséget láttam mint eddig valaha. Meg akartam cáfolni Minhót, hogy a bátyjám nem szörnyeteg, de egyszerűen tudom azt mondani, hogy nem. Annyira sok negatív energiát sugároz, a tettei is sötét és bizonytalan árnyékot vetve rá, hogy nem tudok kiigazodni rajta,  nem tudom, hogy ki ő a történtemben a rossz vagy a jó. Mert valakinek lennie kell, persze ha valóban az életem része és a bátyjám. Vörös dühögött és Minhónak sem kellett több rögtön egymásnak estek. A kezem közül csúszott ki és ugyanaz a kéz pofon vágta a másik fiút. Dulakodni kezdtek nekem pedig nem volt más választásom,  mint nézni, nem tudtam közéjük vetni magam. A kezem a szemem elé kaptam, hogy ne lássam a borzalmas látványt. Hirtelen eszembe jutott Brandon pisztolya, remegve kerestem, félve, hogy Minho homlokának szegezve fogom találni. Csalódtam, viszont láttam hogy nem késlekedhettem, hiszen Brandon a földre nyomta Minhót és nem vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy nem éppen a fiút fojtogatja. Megpillantottam a földön a pisztolyt, biztosan kiesett Brandon kezéből amikor Minho neki ugrott. A pisztoly után kaptam és jobb kezem jól megmarkolta azt. A fegyver hideg hatalom volt a kezemben. Megbódulva emeltem fel a fegyvert, a kezemnek szokatlan volt a fegyver súlya. Akkor jöttem rá, hogy nem csak a fegyvernek van súlya, hanem annak is amit teszek vele.

-Elég, különben meghúzom a ravaszt! - kiáltottam rekedten

Brandon nem vette le a kezét Minho nyakáról, viszont mindketten kissé lecsillapodtak, már nem püfölték egymást,  de nem nagyon kicsi tartotta vissza őket. Amikor a  bátyjám rám nézett és meglátta a kezemben a fegyvert, elsápadt és az álla remegett ám nem tudtam eldönteni, hogy a mérge miatt bámul ilyen furán rám. Minho fújtatott alatta, az orrából csöpögött a vér az ajkára. A tekintete perzselő volt amint Brandon-ra pillantott,  dühöngő és erőteljes volt az alakja és én mégis valamilyen szinten ezt vonzónak találtam. Brandon kissé hitetlenkedő arckifejezését látva viszont visszatértem a valóságba, ahol én a fegyvert szorongatom. A két fiú viszont úgy tűnt még mindig nem akarják abbhagyni. Most majd meglátjuk mennyit érek. A halántékomnak szegeztem a pisztolyt.

- Tudjátok, hogy meg merem tenni!

Tudják. Szerintem mindketten tisztában vannak azzal, hogy képes lennék meghúzni a ravaszt. Csak egy húzás lenne és kész.  Egy pillanatig,  elismerem, nagy kísértést éreztem, hogy tényleg megtegyem: kioltsam a saját életem, hiszen éppen az imént bizonyosodott be, semmit sem ér,  hazugságokkal teli kártyavár.

Minho és Brandon szemében félelmet láttam. Most már mindketten komolyan vesznek. Helyes. Ne kételkedj az akaratomban és ne teszteld a türelmem.

-Lépjetek el egymástól. Most!

Brandon lemászott Minhóról és néhány lépést készült tenni felém, de én megállítottam.

-Mindkettő a helyén marad. - utasítottam kimértséggel - Nem viccelek.

Minho felkelt a földről, de megállt a helyén és felemelte a kezét védekezően. Brandon is rájött, hogy nem ér játszani a türelememmel és a kezét hátratette. Az arca már nem volt kételkedő, nyugtalan és zabolátlan inkább. A bal szeme alatt vörös folt volt, valószínűleg Minho keze nyoma, az alsó ajka felsértve, ugyanúgy vér csillogott rajta, mint Minhónak az orra miatt. Mindketten feszülten néztek engem én pedig egy hajszálnyit eltávolitottam a pisztolyt a halántékomtól. A lélegzetem szaggatott volt és az egész testem remegett. Minho mély barna szemei nyugtató hatással voltak rám, de én mégis remegtem a dühtől és szikrázott bennem az indulat: mi az igazság?

-Valamelyikőtök hazudik nekem.

Minho megrémült és dühösen pillantást vetett Brandon-ra. A másik fiú kihúzta magát és gőgösen emelte fel az ütésnyomos állát.

-Azt hiszem világos melyikünk az. - mondta komolyan Brandon, a szavait világosan Minhónak címezve

-A nyakamat rá, hogy megbuheráltad a gépet! - vágott vissza Minho, a szemei égtek a dühtől

-Ó,  azt simán elintézem kölyök. - fenyegetőzött, fokozta tovább a másik fiú

-Elég legyen! - kiáltottam rájuk, a hangom mennydörgött az üres, sötét raktárban - Nálam van a pisztoly.

Mindketten újra rám szegezték a tekintetük. Hallgattak rám. Először éreztem mekkora nagy fegyver is van a kezemben. Elemeltem a halántékomtól és magam előtt tartotta, a körmöm hegyével finoman kattogtattam a ravaszt,  de sohasem húztam meg annyira, hogy elsüljön. A lényem egy részének igen is tetszett ez a fajta hatalom, de nem akartam túlságosan beleélni magam.

-Itt maradunk éjszakára,  a vihar úgysem ül el egyhamar. - mondtam határozottan és meggyőzően néztem a bátyjám szemébe, mert inkább benne ismerem a tagadás szellemét - Ti ketten pedig békén hagyjátok egymást, különben... ez pedig nálam marad.

Minho bólintott, Brandon húzta a száját, de kényszeredettem ő is belement. Az ujjam még mindig a ravasszal játszott, amikor a bátyjám kapitányosan a szemembe nézett.

-Én őrködöm míg alszotok. - jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon

Nem hiába volt évekig a Farkasok vezére, sohasem hagyja magát,  állapítottam meg.

-Én őrködöm először!  - ellenkezett tovább Minho

-Én le nem hunyom a szemem amíg ez VESZETT - féreg ébren van. - mutatott rá undorodva a másik fiúra - Tudom mik a szándékaid.

Minhónak sem kellett több rögtön kontrázott és összeszoritotta az öklét.

-Azt hiszed most jöttem le a falvédőről? Te erőszakkal is elvinnéd Claire-t! 

Brandon erre viszont jobban robbant, mint eddig máskor soha. A hangja olyan dühvel itatott és vehemens volt, hogy én is megijedtem tőle:

-Ne hívd azon az átkozott néven!

Az utolsó mondatot jól megjegyeztem magamnak, de akkor még nem tudtam mi hasznom lesz belőle. Azon kezdtem agyalni hogyan oldom meg a helyzetet. A két fiú között a levegő puskaporos és semmiképpen sem lehet őket egymásra hagyni.

-Én őrködök és kész. 

Brandon mintha egy kicsit beletörődött volna, de Minho csak rázta a fejét.

-Az a lötty... még nem vagy jól. - szólalt meg, a hangjában őszinte aggódás volt és nekem torkomon akadtak a szavak, ellenben Brandon-nal, aki máris kapott a témán

-Milyen lötty?  - kérdezte dühödten és hevesen Brandon - Mit adtál neki?!

Izzó  haraggal nézett az ártatlan Minhóra,  én pedig egyből a védelmére keltem.

-Minho nem hibás, most pedig téma lezárva. - mondtam magabiztosan, szorosabban megmarkoltam a pisztolyt.

X

A hátam a falnak döntöttem és mélabusan néztem magam elé. A pezsgés és a hatalomérzet eltűnt és a szívfolytogató üresség vette át a helyét. Még mindig nem tudtam ki vagyok, a nevem és ki az a két fiú aki mást-mást lát bennem? Brandon valóban a bátyjám? Minho valóban a szerelmem?  A fejem borzasztóan zsongott, tele volt ezekkel a kérdésekkel és hagyott egy levegővétnyi időt sem.

Végül én lettem az őr, a két fiú be kellett adja a derekát. A két fiú nem messze tőlem szunditott a falhoz közel, persze ellentétes irányban. Valójában, egyik sem aludt, de a látszatot szépen fenntartották.

A porban megpillantottam Brandon gépet. A vacak gép, ami romba döntött mindent. Úgy a földhöz akartam vágni, hogy ne induljon be soha újra. Ám inkább kezembe vettem és játszani kezdtem vele. Egyszer csak mozgásra figyeltem fel a szemem sarkából. Minho mellém huppant le,  halkan és lopakodva. A vállának hajtottam a fejem, most nem voltam képes önfeledt csókolózásra, de Minho megértette és elcsodálkoztam azon, hogy mennyire el tudok vesznek egy ilyen egyszerű gesztusban. Minho nekem döntötte a fejét és mélyen sóhajtott. Éreztem magunkon Brandon figyelmét, a szám a fiú füléhez közelítettem:

-Brandon nem alszik igazán. - suttogtam a fiúnak, félig Brandon-ra is figyelve

-Tudom. - válaszolt,  majd megvonta a vállát- De nem érdekel.
A kezem a géppel játszott, végighúztam a bal ujjam a gép hideg műanyag szerkezetén, a bal csuklóm a géphez érve. Egy kattanást hallottam, de nem tudtam honnan jön. Megvontam a vállam és újra megtettem. Újabb kattanás. Értetlenül álltam. Egy kósza, névtelen gondolat játszott az agyamban, valami megérzés-féle. Minhóhoz fordultam, aki értetlenül nézett vissza rám.

-El volt törve a bal kezem?

-Hát, egy ideig be volt kötve, arra emlékszem. - válaszolta kisvártatva, a szemöldökét összevonva miközben bizonyára visszaemlékezett

Egy sugallat,  ami megmagyarázhatatlan volt számomra,  azt mondta emeljem a felismerő gépet a bal kezemhez. Megtettem,  de szkeptikus voltam az eredménnyel kapcsolatban. A gépet végighúztam a bal kezemen,  Minho kíváncsian figyelt,  én pedig egyre idegesebb lettem. A gép most az én kezemből esett ki: Pozitív.  A képernyő nagy piros betűi ezt mutatták és én nem csak bámultam. Nem tudtam örüljek vagy legyek dühös a bátyjámra. Minho nem arca is hasonló volt az enyémhez vacillált az örömmel és düh között. A géppel a kezemben felpattantam és Brandon felé vágtattam. Düh fűtött és majdnem a fiúhoz vágtam a hasztalan gépét.

-Mi ez?!

Brandon komótosan felkelt és ráérősen végignézett a gépen. Aztán láttam csak a hatását. Brandon szeme elkerekedett és félelmet láttam benne, igazi, csontig hatoló félelmet.  Soha nem láttam még megijedni semmitől igazán. Most viszont láttam. A állkapcsa remegett.

-Mi az igazság,  Brandon? 

A fiú csak tovább a gépet bámulta, nem nézett a szemembe,  nem is csoda ha eddig hazudott.

-Tényleg tudni akarod az igazságot? - kérdezte halkabban mint általában

Bólintottam, egy kezet éreztem az enyémen, Minho kezét ami sokat bátorított.

Rendben. - mondta csendesen aztán egy kis szünetet tartott - Te a VESZETT-é vagy. A gép nem hazudik. De nem mindig voltál ott, amire emlékszel, hiányos és hazugság.

Brandon szünetet tartott, én pedig megszorítottam Minho kezét, nehogy a fiúnak ugrodjon a kijelentése miatt.

-Emlékszel amikor anya lelőtte apát?

-Igen, úgy ordított mint egy őrült.

Az emlékekbe beleborzongtam, szinte a szemem előtt volt apa véres teste és anya diadalmas,  de megtört alakja. Ez egyike azon kevés emlékek között,  amiket ki szeretnék törölni magamból. Brandon bólintott és folytatta:

-Aztán jött a VESZETT és lelőtte anyát mert nem akarta kiadni nekik Max-ot. Eddig stimmel, gondolom. De téged is elvittek... 

-De, az nem lehet, én emlékszem, hogy veled maradtam. - szakítottam félbe türelmetlenül

-Faith, hagyd hogy végigmondjam. - mondta erőteljesen Brandon és én gyorsan bólintottam

-Elvittek és azóta nem láttam többet a húgom. - mondta elgondolkodva - Egyedül tengettem a napjaim, se anya se te és Max. Megtaláltam a hordát, amiből aztán Farkasokat csináltam. Minden úgymond rendben volt, egészen egy betörésig. Szokás szerint betörtünk a VESZETT laborjába felszerelésekért, de akkor megpillantottalak. Azt hittem képzelődök vagy teljesen megbolondultam. Az ágyon feküdtél és gyógyszereket adagoltak beléd. Gyorsan kellett cselekednem, így felkaptalak magammal vittelek. Ez történt két hónapja.

Brandon megállt és időt hagyott nekem, hogy felfogjam amit eddig mondott.

-Azt hittem végre saját akaratom szerint cselekszem,  nem ahogyan a VESZETT tervezi meg előre. De mekkorát tévedtem! Amikor felébredtél nem emlékeztél rám, nem tudtad ki vagyok. Azt sem tudtad te ki vagy. Valami agymosáson mehettél át. Nem tudtam mit csináljak, velem voltál, de egyszerűen rettegtél tőlem, saját bátyjádtól.

A szavak olyan sűritettek voltak, Brandon hangja pedig őszinte,  tudtam, hogy ez most nem hazudik nekem. Az igazság tömören hatolt a szívembe és én csak bambán néztem a fiúra.

-Te nem tudod min mentem keresztül! - emelte fel a hangját, de nem a mérgétől,  hanem inkább valami tömör szomorúság tört ki belőle - Félrebeszéltél és folyton az ő nevét mondtad. Én nem bírtam tovább. Hetekig talán csak kerültelek, hallgattam ahogyan álmodban beszéltél. Aztán egyszer  csak történt valami, nem tudom miért, de lenyugodtál és hajlandó voltál végighallgatni. Sok mindent meséltem neked. Én...

Brandon szeme opálos lett, a fejét lehajtotta egy kicsit, nekem pedig már ösztönösen jött, hogy odamenjek hozzá és vigasztaljam. De nem tettem, a lábam földbe gyökerezett. Brandon sóhajtott. 

-Én sok mindent hazudtam neked akkor, rólunk, Max-ról, a VESZETT - ről. Nevet adtam neked. Aztán meglepve láttam, hogy mindenre emlékszel, sőt még többre is olyanra ami a hordával történt, de én egy szóval sem mondtam. Akkor jöttem rá, hogy  valójában mennyire is a VESZETT kezére játszottam, azt akarták, hogy kiszabaditsalak, hogy elvigyelek. Amikor megtudtam, hogy őt hogy hívják, mindent megértettem, nektek találkoznotok kellett. Ez így volt eltervezve.

Az 'ő' alatt, most jöttem csak rá, Minhót értette. Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd újra Brandon-ra néztem.

-Meg kell értened, Faith. Csak vissza akartam kapni a húgom. - mondta csendesen,  már-már suttogva

Nem tudtam,  hogy képes vagyok-e megérteni, ezért szőtt egy pókhálónyi hazugságot.