Nyíl

Féltem.
Életemben először igazán féltem a bátyjámtól. Minho erősen szorította a kezem, maga után húzott, nehogy hátra maradjak. De rohanás közben egyszer hátra néztem és rájöttem, hogy nem kellett volna. Vörös dühögött és az egész lénye izzó méreg volt. Egy fél másodpercig megdermedtem a félelemtől, majd a lábaim újra erőre kaptak és felvettem a tempót Minhóval. Szakadatlanul futottunk, nehogy a tábor edzett Tisztei utolérjenek minket.

Rájöttem, hogy Vörös dühétől rettegek ennyire. Azt mondtam Minhónak nem félek tőle és én eddig a pillanatig szentül azt hittem is, de most már bizonytalan vagyok. Megpillantottam Vörös dühös alakját és pánikroham kerülgetett, mert eszembe jutott mit tesz Vörös azokkal akik megtagadják a parancsát: szörnyű dolgokat. Megrettentem és örültem, hogy egyre távolabb kerülök tőle. Talán mégis ez a helyes út, hogy elmeneküljek.

Fél órányi szakadatlan futás után leroskadtunk a homokba. A lábaim erőtlennek voltak, a sokk és a hosszas fizikai munka legyengített. Elengedtem Minho kezét és remegő térdekkel a földre ültem. Minho egy gyors kört tett a többiek körül, létszámot tartva, majd kisvártatva mellém huppant. A legtöbb fiú úgy lihegett, mintha a halálán lenne. Nekem is pihenésre volt szükségem és a fiúnak is mellettem. Megkönnyebbülten merültem a biztonság gondolatába, hogy a fiú megúszta és itt van mellettem. Minho haja csapzottnak volt, hold fényében a homloka fényes az izzadtságtól.

-Nincs mindenki meg. - suttogta rekedten

Gyorsan körülnéztem és húsz fiút számoltam össze. Habár nem tudtam mennyien voltak eredetileg, nem tartottam kicsinek a számot.

-Hányan?

-Kettővel kevesebben és kettővel többen jöttünk.

A homlok ráncoltam és percek óta először néztem rendesen rá. Minho a fejét a felhúzott térdére fektette és közben

-Thomas meghalt, Aris pedig senki sem tudja hol van. - magyarázta lassan

-Ki a másik kettő? Az egyik én vagyok de...

-A barátnőd is velünk akart jönni.

A szemöldököm felszaladt és a fiúk között most először vettem észre a kifulladt Hallgatogot. A hosszú szőke haja összekuszált és arcába lógott, elnyúlva feküdt a homokon, de sejtettem, hogy csak fáradtság miatt, Hallgatag erős lány, vasból vannak az idegei. A lány néhány méterre tőlem volt, a szőke sérült fiú mellett (azt hiszem a neve Newt, de nem vagyok benne biztos), pár fiút ki kellett volna kerüljek, hogy hozzá jussak. Felpattantam, hogy hozzá menjek, de a hirtelen mozdulat kibillentett az egyensúlyomból, a lábam még mindig bizonytalan volt. Megbillentem, de Minho a derekam után nyúlt és megtartott. Melegség borult az arcomra, amikor az erős kezét éreztem a derekam körül. Minho felállt, az ujjai még mindig a derekamon verve tábort. Az arca fáradt volt és még mindig sebekkel díszített, de az ajkán egy ravasz mosoly volt. Egyszer csak Minho gondolt egyet és a fejét az enyémhez közelítette. Behúnytam a szemem, nem mintha csókra számítottam volna, csak reflex volt. Az ajka elterülte az én várakozó számat, pedig a lehellete nyoma elérte az ajkam. Elakadt a lélegzetem, amikor a fiú ajka a fülemen éreztem.

-Vigyázz, kislány, nehogy belém ess. - suttogta, de a hangja humort hordozott

Az arcomon egy mosoly nyugodott, de belül valóban megfontoltam a tanácsot, mert igen valószínű, hogy bele fogok szeretni a fiúba akinek a lehellete az arcom cirógatja.

-Nem vagyok kislány. - vágtam vissza, Minho pedig nevetni kezdett

-Igaz... - mondta csendesen, a szeme a testemen futott végig, engem a menthetetlen zavar határára sodorva, az arcom valóban vörösödni kezdett a tekintet alatt -Aki képes elszökni egy fiúval az valóban megérdemel egy másik nevet, Zöldfül.

Nevettem, de legbelül nem esett jól újra felemlegetni, hogy ott hagytam a bátyjám. A név viszont tetszett, kellemes melegséget sugárzott bennem. Minho feje már nem dőlt az enyémnek, hátrahúzódva nézte az arcom. A sötét barna szemek boldogság fényében néztem rám, a fiú arca valóban fel volt dobva. Felhúztam a szemöldököm és nevetve kérdeztem:

-Zöldfül?

Minho megvonta a vállát, az ajkán mosoly játszott. A kezei játékosan jártak a derekamon, az ujjbegyei kiolvashatatlan betűket írtak. A fiú rám kacsintott és majd elengedett, a csapat felé fordulva. Hiányolni kezdtem a fiú melegét, magam köré fontam a karom és a csillagtalan égre néztem. A távolban szürke kavargást pillantottam meg. Egy jeges szél futott végig a pusztán, annyira távol voltunk a tábortól, hogy nem látszott a fénye sem. A szél és por kavargása egy kiadós vihar előjele. Talán ezért nem indultak rögtön Vörösék utánunk. Idegesen kerülgettem a fiúkat, míg Minhóhoz értem. Minho a szőke fiúval beszélgetett, Hallgatag a földön kuporgott és egy felénk mosolyt küldött nekem. Megfogtam Minho vállát, mire ő rám pillantott.

-Mennünk kell. Vihar közeleg.

Nem tudtam nem észrevenni a szőke rezzenését a vihar szó hallatára. Azt hiszem ő volt az, aki annyira megsérült, amikor a csapat hozzánk érkezett.

-Akkor menjünk. - mondta a szőke fiú, a kezét keresztbe téve -De merre?

Erre nem is gondoltam hirtelen, csak az járt az eszemben, hogy meneküljünk tovább. A puszta semmi közepén vagyunk, a tábortól öt kilométerre. Próbáltam felidézni a Vörös által szerkesztett térképen és a környéket.

-A város tíz kilométerre van, de azt nem érjük el a vihar előtt. - mondtam elgondolkodva - Van néhány elhagyatott raktárterület ha a hegy felé indulunk. Azok a helyek sem valami biztonságosak, de oda talán van időnk eljutni.

Hosszasan nézett, aztán meglepetésemre azt mondta:

-Azt csináljuk amit ő mond.

X

Az eső bőrig áztatott, a szél csontig hatolt, de megúsztuk. Élünk, ez a lényeg. A hajamból kicsavartam a vizet és a hátam kimerülten a falnak döntöttem. Sűrűn vettem a levegőt ahogyan próbáltam kipihenni a nap számtalan fáradalmait. Minho döbbenetemre még talpon volt és létszámot tartott. Én is körbe néztem és a pillantásom a Newt nevű fiúra esett, aki botorkálva ment a falhoz és a földre csúszott. Észrevettem, hogy a fiú a bal lábára sántít. A fiú bágyadtan dörzsölte a bal bokáját, közben pedig fájdalmas grimaszokat vágott. Felemelte a fejét és elkapta a pillantásom, nem fordultam el tőle, ahogyan azt először gondoltam, mert nem fogom tudni állni a tekintetét. Azt gondoltam utál, azért amit mondtam neki, hogy kiábrándítottam, de tisztaban voltam vele, hogy nem kerülhetem el a konfliktusokat. Sóhajtottam majd ellöktem magam a faltól és a fiú felé közeledtem.

-Nagyon fáj?

A szőke csapzott fej meg sem mozdult. Newt rám sem nézett, úgy válaszolt.

-Túlélem.

A fiú még mindig rám se nézett. Világos volt ez így nem mehet tovább. A nehéztelés erősen átütött a hangjában én viszont nem akartam haragot, főleg most hogy mindenki egymásra lesz utalva. Newt nem akart felnézni rám, ezért a földre ereszkedtem, a fiú lába mellé és a szemébe néztem. A vihar sötétjében a fiú barna szeme még sötétebbnek tűnt.

-Én tényleg sajnálom a veszteséged. - mondtam csendesen, a kezem a keze után akart nyúlni - De nem lehetek aki nem vagyok.

Newt felemelte a fejét és szembe nézett velem, sokáig tartva a szemkontaktust. Olyan sötét és szomorú volt a szempár, hogy a kezem már nem csak meg akarta érinteni az övét, hanem határozottan a fiú kezéhez nyúlt. Newt kérdően nézett rám, éppen csak megszorítottam a kezét, már húztam is vissza, az érintésem csakis vigasztaló célzásból jött.

-Tudom, hogy nem vagy Claire. - mondta habozva, majd a fejével a felénk közeledő fiúra bökött -De Minho ezt képtelen elfogadni. Claire-t fogja látni benned még ha nem is fog annak szólítani.

A kezem görcsösen ökölbe szorult és elrántottam a kezem fiú közeléből. A fiú szavai jegesen őszinték voltak és akaratlanul is szúrósak. A hirtelen dühöm és kételkedésem enyhült, amikor a fiú arcát tanulmányozva nem találtam rosszindulatot vagy gúnyt. Newt húzta a száját és újra lehajtotta a fejét. Egy határozottan bosszús Minho ért hozzánk és én villámgyorsan felpattantam a földről. A fiú sötét szemei gyanakvással végignéztek rajtam és Newt-on és a homlokát ráncolta. Olyan volt a képe mint akinek élvették valamilyét. Legegyszerűbb példa rá a kisgyerek akinek a játékával más is játszik.

-Miről beszéltek amiben valahogy az én nevem is szerepel? - kérdezte szemrehányással, a hangja követelőző volt, nem értettem miért

-Semmi, Vezér. - morogta Newt az orra alatt

Minho keresztbe tette a karját a mellkasán, mire én csitítóan felé fordultam. A vezér szóról valami életbevágóan fontos jutott eszembe: nem ellenőriztük hogy ellenséges területén vagyunk-e.

-Minho, gyere velem és hozz pár zseblámpát. - mondtam gyorsan és már nyúltam is a fiú karja után, hogy elvontassam -Sürgősen szét kell néznünk a helyen.

Minho arca megenyhült, de zavarodottan nézett rám. Egy futó, fényitő pillantást vetett a szőke fiúra a földön, majd hagyta magát és utánam iramodott. Hallgataghoz siettem és megkértem, hogy nézzen rá Newt-ra míg körülnézünk Minhóval. A lány kedvesen bólintott, én pedig a táskák között zseblámpák után kutattam. Habár nem az enyém volt a hátizsák, a többiek túl fáradtak voltak, hogy megállítsanak. Minho megállt mellettem, de nem térdelt le, fentről nézett le rám.

-Mit csinálsz, Zöldfül?

-Körül kell néznünk a raktárban. - válaszoltam gyorsan, közben két zseblámpát kotorva ki a hátizsákból

-Egyedül, ketten egy sötét raktárban? Hát nem is tudom Nyíl, azért jobban tetszene egy meleg, száraz hely az ilyen dolgokhoz...

A karjára ütöttem és pirulva ráztam a fejem. Felálltam és a kezébe nyomtam az egyik zseblámpát. A fiú rám kacsintott és egy magabiztos mosoly volt az arcán. A lángoló arcom úgy is elrejtette a sötét.

X

A folyosó a lépéseinktől visszhangzott meg a kövér cseppekben csöpögő esővíz, ami a lyukacsos raktárban potyogott.
A bal oldali falra vilagítottam, de ott sem találtam a penészen kívül mást.

-Tulajdonképpen mit is keresünk?

-Jelzéseket, festéket, ilyesmit. - magyaráztam - Bármit, ami arra utal, hogy a raktár más horda fennhatósága alatt áll. Ha másé ez hely, el kell húznunk a csíkot, mert simán kivégezhetnek vagy hadi tűznek veszik a másik hordától.

-Nem is tartozok hordába. - akart kötekedni Minho, nem csak szóban, közben a jobb válla 'véletlenül' az enyémnek ütközött

-Akkor is ha idegenek, mégis egy csapat vagytok, nem számít ha nincs jeletek vagy nevetek.

Azt kívánom bár nekem se lenne. Se Farkas nevem: Nyíl, se beleégetett w jelzés a vállamon. Nem tettem ezt végül hozzá. Minho sem szólt, az út csendben folytatódott, míg a fiú újra meg nem szólalt:

-Szerintem akkor is csak mese, azért hívtál el, mert ki akartál sajátítani magadnak.

A folyosó a nevetésemtől volt visszhangos.

Newt

Claire tekintete szánakozóan átsíklott rajtam, a keze a kezemen csak hideg fantom érintésnek tűnt. Vigasztalni akart, gyógyítani ahogyan mindig is tette az Útvesztőben, de semmiképpen sem szeretni. Szán, de megént nem szeret. Az ujjai a kezemen nem hagytak forró nyomot, ahogyan azt vártam, ahogyan arról éjjeleken át álmodtam, hogy majd egyszer elnyerem Claire szerelmét, most mégis, mikor csak egy karnyújtásnyira van, nem visz lélek, hogy megérintésem. Itt volt az imént is közel, csak ki kellett volna nyújtsam a kezem és megérinthettem volna az arcát. De mégsem tettem és dühös voltam. Az érintése felmelegített, de már nem hozott zavarba. Én sem hozom zavarba, de azt hiszem ő sem engem. Csak tudnám hogyan csinálja, mit tesz a lánnyal, hogy az még a saját bátyját is képes otthagyni érte.

Claire elment. Ő mindig elmegy. Úgy az Útvesztőben, mint most itt. Semmi változás, igazából. Én pedig mindig azt néztem, ahogyan ő elmegy Minhóval. Az Útvesztőben is végignéztem ahogyan Minho teljesen elcsavarja a lány fejét és én nem tehettem semmit, csak néztem. Dühítő, de most is csak ezt teszem: nézem ahogyan elmegy a másik fiúval.
Tulajdonképpen, már régóta hagytam elmenni, már az Útvesztőben elengedtem mint egy madarat és reménykedtem benne, hogy visszarepül hozzám. Irigyen konstatáltam, hogy a madaram inkább máshoz repült. Rájöttem, Claire-t nem tudom magamhoz kötni, de még Nyílt sem. Akkor miért küzdeni, erőlködni?

Nyíl és Minho viccelődő arccal távolodott el. Már megént elment és én csak néztem. Elmélyülten néztem ahogyan elvesznek a folyó sötétjében, nem is vettem észre a szőke lányt aki elém ült a földre. Az imént láttam, hogy Nyíl hozzá beszélt, biztosan felém küldte. Sóhajtottam és a lábam mellett kuporgó lányra pillantottam. Hallgatag, ha jól emlékszem úgy hívják, nagy szemekkel nézett rám. Érdeklődve figyelt, nekem pedig felszökött a szemöldököm. Kissé nehéz hozzászokni, hogy a lány nem tud beszélni, viszont úgy láttam Nyílnak nem esett nehezére kommunikálni vele. A lány sokáig csak csak szemembe nézett, majd a lábamra esett a pillantása. Az arca olyan volt, mintha engedélyt kérne. Rájöttem mit akar, Nyíl bizonyára azt hitte valamim fáj ezért küldte a lányt, hogy ellásson.

-Igen, persze. - bólintottam, a lány pedig szerényen elmosolyodott és a kezei finoman átsíklottak a sebemen, anélkül, hogy fájt volna

A lány apró ujjai a horzsolásra húzták a kötést. Én pedig hol a pehelykönnyű kezei munkáját figyeltem, hol pedig az arcába lógó szőke fürtöket. Egy halvány emlékem volt arról, mintha ő és Thomas engem a beteg szoba felé vonszoltak. Minél tovább néztem, annál jobban érlelődött bennem a kérdés.

-Te velem voltál a beteg házban, igaz? - kérdeztem tőle -Emlékszem rád.

Hallgatag határozottan bólintott, egy nyugodt mosollyal az ajkán. Ahogyan a lány félénk arcát néztem és a kezét lágy érintésnek éreztem a égett bőrömön, egy pillanatra megfeledkeztem a kegyetlen villámokról odakint és összetört sötétségről a bensőmben.

Minho

A szerencse úgy döntött mégis csak engem szeret: Claire végül velem jött, túléltük a vihart, a lány pedig az oka, hogy az általa gerjesztett belső tűz nem képes lankadni, még akkor sem, hogyha már nem beszél hozzám, nem érint meg. Csak néhány méterre tőlem alszik és én majd megőrülök a vágytól, hogy mellé feküdjek és a mellkasomra vonjam, úgy ahogyan az Útvesztőben tettük.

A másik oldalamra fordultam és kitúljt parancsoltam a fürgén kalapáló szívemnek. Túlságosan nehéz ez így, hogy ellenálljak a kívánságomnak, főleg hogy a sötétben is kiveszem a lány gyönyörű alakját, hallom a légzését és ég a bőröm, hogy csak meg érintésem újra.

Kint meg nem csendesedett el el vihar, habár számításaim szerint már reggel lehet. Nem viaskodtam tovább magammal, felültem a rögtönzött fekhelyemről és álmosan a lány szuszogását figyeltem. Megnyugtatott már csak a tudat is, hogy mellettem van.

Hosszas idő után először vettem le a szemem a lányról és körülnéztem a raktárban, keresve más ébrenlévőt. A másik fal tövéből Newt pillantott rám, a tekintetünk találkozott Claire alvó alakja fölött. Megfeszítettem az állkapcsom, a kezem önkéntelenül is ökölbe szorult. Erősen tartottuk a szemkontaktust, egyikünk sem akart feszíteni és félre nézni, mintha ezzel a gyerekes módszerrel akarnánk eldönteni, hogy kié legyen a lány szíve. Newt komolyan bólintott és felállt a helyéről, az egyik beázott folyosó felé indult. Egy gyors pillantást vetettem a mit sem sejtő Nyílra, majd gondolkodás nélkül utána indultam. A szemem előtt volt még mindig, amikor ma Nyíl kezét fogta és beszélt hozzá, biztos voltam benne, hogy ellenem akarta fordítani. A szőke fiú hirtelen megállt, nekem háttal. Felemeltem az állam.

-Mondták már, hogy ne nyúlj a máséhoz, Newt?

-Mondták már, hogy az embereknek érzéseik vannak? - vágott vissza, közben felém fordult - Nem fogok bocsánatot kérni, amiért beszéltem vele. Nem kezelheted őt tárgyakként.

Newt dacosan állt előttem, én dühösen fújtam egyet. Hogyan mondhatott ilyesmit? Hogy én tárgyként kezelem, ugyan már, a lányt jobban szeretem az életemnél is, ehhez kétség sem fér.

-Nem kezelem tárgyként. - morogtam és tényleg igaznak gondoltam a szavaim

-Hát persze, de emberként sem kezeled, akkor legalább érdekelne téged, hogy mit érez vagy hogy mit fog érezni ha majd összetöröd a szívét.

A szám tátva maradt, de a kezem a hirtelen méregtől majdnem meglódult a fiú arca felé. A szavak amiket a fejemhez vágott túl erősek voltak és mértéken túl vádolók.

-Hát nem érted? - kérdezte dühödten Newt - Az a lány ott nem Claire. Azt hiszek ő, de nem az, csak valaki aki úgy néz ki és aki most már összezavarodott. Szerinted mit fog szólni ha megtudja, csak azért szereted mert Claire hasonmása.

A szavak érdesen súrolták a már így is sebtapaszos szívem. Nem akartam több ilyet hallani, határozottan előre léptem.

-Tévedsz, Newt! - kiáltottam rekedten - Ő Claire, én tudom.

-Nem, Minho, fogadd el: Claire halott. - kiabált vissza a szeme ismeretlen érzéstől szikrázott, közelebb lépett és az arcomba lökte a szavakat - Te hagytad meghalni, Minho, de én nem fogom hagyni, hogy őt is ugyanúgy összetörd.

Csak álltam és néztem a reggeli homállyal belengett szőke fiú arcát és életemben először összetört a hű pajzsom, már nem tudtam védekezni szavakkal.