Kara szemszöge:
A cella unalmas volt. A szobatársam egész áldott nap horkolva, köpködve aludt, így engem valami mégis akadályozott a gondolataimban való elmélyülésben.
Folyton az lebegett a szemem előtt, hogy attól amitől annyira féltem, azt egy szempillantás alatt bevállaltam, és nem is igazán tudnám megmondani, hogy miért is.
Aiden tette, nagyon jól tudtam, de akkor meg mégis miért vállaltam magamra? Talán őt akartam ezzel védeni? Vagy a börtönben legalább távol lehetek majd tőle?
A lábaimat a mellkasam elé húztam és a kezeimmel körbefontam azokat. Sírni szerettem volna, hogy ennyire elszúrtam az életemet, amit a lázadásnak köszönhetően szabadon élhetten volna le.
Alice elvesztése teljes mértékben elvette tőlem a boldog élet reményét. Ennek a beismerése és leküzdése elől menekültem az önsajnálatba, és talán Aiden karjaiba is.
Vegigfutott rajtam a gondolat, hogy a Connor nevű kis android nyápic fölényeskedett felettem. Felettem?! Nem hittem, hogy képes nyomást gyakorolni majd rám, de minden szava csakis arra emlékeztetett, ami aznap este történt.
Szerintem sejtitek, hogy nem lettem megdicsérve. Aiden elég ideges volt, nagyon furcsán beszélt, nem olyan meggyőzően, mint szokott.
Egy pillanatra elszörnyedtem, hogy egy ilyen alak miatt kerülök majd börtönbe. Sajgott a szívem, hogy mit tettem magammal, és mibe keveredtem.
A cellám ajtaja előtt az őr jelent meg, aki mindig hozta nekünk a kaját. De nem csak ő...
Connor, az a kis nyápic barnahajú, szeplős arcú android nyomozó. Dühösnek éreztem magamat, biztos voltam benne, hogy nekem felvágni jött.
- Fáradjon velem, 113-as rab! - intett nekem - Dolgunk akadt.
- Ha csak ezért vagy itt, mert engem akarsz kigúnyolni, hogy te győztél, akkor már most elmehetsz, neki sem kell vágnod. - forgattam meg a szemeim unottan
- Ellentétben. Új lehetőséget kínálok neked az életre.
- Ezt mire véljem? - álltam fel
- Arra, hogy kövess, és majd megtudod. - lépett be a cellába
A lépteinket felerősítette az üres folyosó. A három cellából, amiben a gyanúsítottakat őrizték az őrsön egyetlen sem volt szabad, mindegyik cellában legalább tíz rab.
- Látom a bűnözés szárnyal. - mutattam az acsargó alakokra - Behoztál egy párat közölük, igaz?
- Tévedés, mindet én hoztam be.
- Akkor már értem a rosszkedvük okát. - félmosolyodtam el
Még sétáltunk egy keveset, aztán íróasztalok sokasága közt kötöttünk ki. Itt hoztak be, azon a szörnyű éjszakán.
Hadd fejtsem ki, mi történt, miután hazaértünk.

***

Rengeteg néma lopózás és gyaloglás után, délelőtt 3 óra tájékán visszaérkeztünk a bázisra.
- Akkor, most hogyan tovább? - kérdezte Sandra és egyértelműen rám célzott
- Én majd megmutatom neki. - ajánlkozott Craig és az arcára kiült az a szchihopata mosolya, Michael és
Chleo egymásra néztek, aztán rám
- Nem hagyom, hogy bántsd! - lépett elő Michael - Kara már családtag. Mindenki hibázik.
- Én is hibáztam. - lépett vele szembe Craig - És a saját szemeddel nézted végig, ahogy megkaptam érte a rám rótt büntetést.
- Ne tegyétek ezt! - lépett mellém Chleo
Scott és Sandra inkább kimaradrak a dologból, ahogy elnéztem. Egy kissé hosszas vita végén, ami a véremért folyt, Aiden szólalt fel:
- Én vagyok az, aki felelős Karáért. A rendünk nevében nekem kell megbüntetnem őt.
Ez volt az amitől féltem. Craig egy őrült és kontrolálhatatlan gyilkológép volt, akit nem érdekelt mások fájdalma, ha ő öl meg, az fizikailag fáj. De ha Aiden, az akiben a szerelmet látni véltem, aki egyedül törődött velem ezen a világon egy kicsit is. Ha ő tette volna meg, megszakadt volna a szívem.
Aiden kézen fogott, és bevezetett a szobába. Mindenki elcsendesedett a folyosón, amikor rámcsukta az ajtót. Én pedig csak vártam, és vártam, azon gondolkozva, mi van, ha bármit is tesz velem. Még percekig semmi hang kintről.
De aztán az ajtó kinyílt, és Aiden lépett be rajta. A kezében egy vörösen izzó forró vas. A szemei komolyan égtek a sötétben, ahogy felém hajolt. Végigmért engem, ahogy ott üldögéltem. A szemembe könnyek szöktek, mert már végképp nem vártam arra, hogy még kapjak a fejemre, meg úgy teljes egész magamra. Aiden közelebb lépett és felemelt a karomtól fogva. Lehunytam a szememet és éreztem, ahogy a forróság egyre jobban perzseli a bőrömet. Aztán felsikoltottam, mert belenyomta húsig a kezembe.
- Ez most valami kínzás?
- Nem, ez a banda jele. - aztán a nyomra mutatott

Sisteregve látszott ki alóla a kiégett műanyag. Sajgott, hiszen a fájdalomert felelős központom legmeghatározóbb vezetékét csapta el a forró vas.
Aiden szorosam magához szorított. Éreztem, ahogy kellemesen meleg lehellete a nyakamra tapadt. A vállán lévő hosszú kabátba sírtam. De nemsokára eltolt magától és ismét szembe találtam magam vele. Oyat produkált, amit sosem láttam. Sírt, szomorú volt, hogy bántott engem.
A

kezét a sajgó sebhelyemre csúsztatta.
- Nem foglak többet bántani. - csókolt meg - Nem bírok ártani neked, többé nem bántalak. Most menj! Mindent el fogok intézni.
Ellökött magától. Én az erkély felé futottam. Kicsordult a könnyem a boldogságtól, hogy szabad leszek. De az erkélyen megálltam.
Aiden miért nem kínzott tovább, hiszen ebből neki még baja lehet. Tényleg, és igazából szeret?
- Köszönöm. - súgtam és leugrottam

***

Hát így esett meg az az este. Borzalmas, szörnyű mit produkál az élet, a sors, Isten keze, a karma, ahogy szeretnéd nevezni ezt. De ezt az estét nem felejtem el, mert Aiden aznap bebizonyította nekem, hogy a tökéletes álarca mögött, mégis szeret engem a maga beteges és nehezen kifejezhető módján.
Bárcsak inkább vele lehetnék, és nem a nyomorék kis nyomozófickó mellett baktatnék ezen a hülye őrsön.
Bár, azt hiszem, még így is jobb. Ha megkínoz, akkor ott maradok és nem lehetek szabad, soha többé.
- Nem hiszem, hogy te vagy a gyilkos. - szólalt meg hirtelen mellettem
- Tessék? - néztem fel rá - Miért vallottam volna akkor be?
- Mert valakinek falazol. Más helyett vállaltad be ezt. De én nekem szükségem van rád, akár gyilkos vagy, akár nem.
- Ezt most mire is kéne vélnem? - tettem karba a kezemet
- Arra, hogy két szobával arréb megtudod.
Nemsokára már komolyan megérkeztünk abba az annyit emlegetett szobába.
Connor előreengedett. Micsoda úriember. Velünk szemben egy kopasz, afrikai fószer üldögélt a székében háttal az ajtónak. Éppen az egyik virágát öntözte, és ebben sikeredett neki annyira elmélyülni, hogy nem vett minket észre.
Connor, miután vetettem rá egy nevetséges pillantást, megszólította:
- Uram, meghoztam a 113-as rabot. Szeretném, ha ön avatná be, a tervbe. - bólintott felém
A pasas felpattant és mint, aki minden tekintélyét menteni akarja, úgy kapott a nyekkendőjét megigazítani.
- Értem, Connor nyomozótiszt. - Connor elindult az ajtó fele - Várjon! Szeretném, ha bent maradna.
- Igenis, uram. - lépett vissza mellém
- Foglaljanak helyet!
Connor lassan leereszkedett és olyan szemekkel nézte a felettesét, mintha nem is tervezne pislogni, úgy soha többé. Én csak levetettem magamat és bekaptam egy rágót. A lábamat is szívesen pihentettem volna az asztalon, de tele volt mindenféle haszontalan, ámbár tagadhatatlanul színes virágözönnel. Mosolyt csalt a nyomozó arcára.
- Nos, kedves hölgyem, felvetődött az az ötlet Connor nyomozótiszt fejében, hogy miután a vallomásában nem hisz, ámbár nem tagadta, hogy benne van a maffia ügyeiben, hogy segíthetne egy keveset a gonosztevőkkel szemben a Detroiti rendőrség küzdelmeiben. - ezt annyira lehadarta, hogy leesett a szám
- Méghogy én, mint zsaru?! Hallott már olyat, hapsikám, hogy a rosszgyerekek megjavulnak?
- Igen, mert én is voltam börtönben. Háromszoros bankrablás. - komolyodott ismét el az arca
- Akkor nem volt elég ízig-vérig rossz. - vágtam neki vissza
Egy percre néma csönd ült. Connor szeme cikázott közdtünk,  ledje sárgán villogott. Egy pillanatra olyan volt, mint egy rémült kiskutya. Ahogy repkedtek a másodpercek, a ledje átcsapott vörösbe, és bennem valami aggodalmas érzés tört ki. Tudtam, hogy ilyen stresszinten megsemmisítheti magát, meg kellett törnöm a csendet.
- Jól van, miről van szó? - adtam be a derekam a dologba
- Connor nyomozóval fog dolgozni. Együtt indulnak a maffia nyomába.
Hát, ez ilyen! Az egyik percben egy maffiózó banda fejének ágyában, a másik percben meg egy kutyaszemű nyomozó mellett egy megbizatáson.
De féltem, a börtöntől, nem bírtam volna ki.
Így belementem.