Kara szemszöge:
Remegő testel ébredtem fel. Átfutott az agyamon ugyanaz a gondolat, ami az egész átvirrasztott éjszakán át bennem volt: Te mentél bele. Magam mellé tekintettem. Aiden ott feküdt, reményeim szerint aludt. Lassan feltámaszkodtam az alkaromra és a lábaimat kicsúsztattam a takaró alól. Már majdnem sikerült felülnöm, amikor az erős kezek egyike megfogta a karomat.
Aiden ült az ágyban és engem nézett. Rajta volt az ingje és már majdnem bekapcsolta rajta a gombokat a bal kezével, illik tudni róla, hogy kétkezes.
- Hova sietsz ennyire cica? - kérdezte és visszarántott az ágyra - Nem engedlek sehova se!
- Lemosnám magamról azt a mocskot, amit tegnap este rám kentél, ha esetleg hagynál is. - vágtam neki oda - Nem tarthatsz ott, ahol nem akarok lenni!
Megpróbáltam felülni, de a jobb kezét a mellkasamra tette és az ágyon tartott vele.
- Ezentúl ez a hely, ahol most nem akarsz maradni, az otthonod lesz. - mosolygott rám - Na mit gondolsz?
- Valami furcsa ötleted van, hogy magadhoz láncolj, igaz? - sóhajtottam
- Nem. Helyet kínálok neked nálunk, egy lehetsz közülünk. Erre vágysz már mióta. - nézett a szemembe, megint bűvölt engem, de nem tudtam mit tenni ezzel, ráadásul most a szavai is hihetetlenek voltak
- Komolyan beszélsz? - fordultam felé
- Komolyan. - mosolygott - De ehhez bizonyitanod kell a hűséged hozzánk.
- Mit kell megtennem? - pattantam felé és képtelen voltam leplezni a kíváncsiságomat - Mi volna az?
- Azt majd meglátod. Ne üsd bele az orrodat, majd mindent megtudsz.
Nem szólaltam meg. Ha elkezdek kötekedni, annak nem lesz jó vége. Inkább felálltam és kimentem zuhanyozni.
Miközben beindítottam a forró vízet, eszembe jutott, a legelső itt töltött éjszakám.
Nem jött meleg víz, és Aiden azt hitte, hogy megfáztam. Csak az éjszaka folyamán esett le neki, hogy én nem vagyok ember.
Annak ellenére nem tett az emberek és köztem különbséget, ugyanúgy bánt velem, mint a többi bandataggal, csak éppen nem engedett belépni.
De ez a nap az volt! Majdnem, hogy úgy izgultam, mint egy kislány, aki sellős barbiet kapott.
Felvettem ugyanazt a ruhámat, és belenéztem a tükörbe. Egy pillanatra a régi, mosolygós önmagamat láttam benne. Hát, már régóta nem voltam az a Kara. Alice-val ment a boldogság is. Szerettem volna visszatérni az életbe, de Aiden nem nagyon volt vidám, amikor a távozás lehetőségét említettem. Elég sokszor csinálta ezt.
Nem sok kedvem volt a szomorú nosztalgiára. Igen, ez nem boldog, ez szomorú nosztalgia volt.
Kiléptem a zuhanyból és megcsináltam a reggeli rutinomat.
Fél óra múlva, teljes készenlétben álltam Aiden és a banda előtt.
- Megtudhatom végre, mi lesz a feladatom? - léptem közéjük
- Igen. - bólintott Craig - Ne legyél ilyen kis türelmetlen!
- Ismerejük Karát. - kuncogott Cleo
- Na de csak lényegretörően. El kell lopnod velünk egy fontos adatot.
- Dokumentum?
- Az, pontosan. - bólintott Sandra - Azonnal indulunk, vegyél fel maszkot! - egészítette ki magát
Bevonultam Aiden szobájába vissza, és átvettem valami kissé sportosabb ruhát, amiben könnyebb volt az akció. Meleg kezeket éreztem, ahogy körebfonják a derekam.
- Izgulsz?
- Nem mondom, hogy nincs bennem semmi kétség, de azért az izgulástól eléggé távol állok.
- Akkor csak ügyesen, szépségem. - az arcomra kötötte a fekete kendőt és bucsúzóul a nyakamra lehelt egy apró, de mégis forró csókot
Belerezzentem, nem bírtam megállni, nyilván ezt ő is észrevette kissé pirosas arcárnyalatomból.
Még egyszer belenéztem a tükörbe, ahogy becsapódott mögöttem az ajtó.
Akartam, hogy bevegyenek, akartam, hogy tartozzak valahová. Szerettem, hogy Aiden megvédett, de mégis gyűlöltem, hogy a tulajdonaként tekint rám.
De már nem szaladhattam el....

***

Órák múlva érkeztünk csak meg a bázisra, katonai bázis volt. Átmásztam a kerítésen, és jeleztem a többieknek, hogy nincsenek őrök, mindenki sebesen került át az egyik oldalról a másikra.
Egyik lámpafény elől menekülve siettünk a másikhoz. Cleo belépett a rendszerükbe, és kissé nehézkesen, de sikerült feltörnie.
Riadót fújt a jobb szárnyban, de mi a balban voltunk. Aiden megadta a parancsot, hogy itt pedig gyülekezőt rendel el a főépületben, hogy a katonák ne zavarjanak minket. A kamerákat is felülírta, hogy azok miatt se keljen aggódnunk.
Aiden végig mögöttem haladt, halk léptekkel és a kamerákat fürkésző szemmel.
Nemsokára már átosontunk a fél bázison, a kamerákat lekapcsoltuk, de azért nem hagytuk abba a lopozást, mert, ki tudhatja?
Egyszer átfutott az agyamon a gondolat, hogy esetleg ez nem annyire helyes dolog, de ezt azonnal el is vetettem. A világban nincs helyes és helytelen, csak gyenge és erős, én legalábbis így láttam. Tudtam, hogy régen gyenge voltam, éppen ezért már nem akartam többé az lenni.
Elértünk a bázisig, ahol tartották a dokumentomut. Aiden jelzett nekünk, hogy behatolhatunk.
Lassan haladtunk be a hátsó bejárat biztonságában reménykedve. Amikor beértünk, senkisem volt bent, ezért felegyenesedtünk és volt időnk végre egy kicsit beszélni is.
- Most te jössz, Kara. - lépett mellém Aiden - Ellopod a dokut, aztán már megyünk is vissza. Rendben?
- Igenis. - bólintottam
Megpróbáltam a lehető leghalkabb lépteimet alkalmazni a siker érdekében. A kezemmel körbefontam a kilincset, és benyitottam a szobába. Tudtam, hogy nem lesz ott semmi, de attól még óvatosnak kellett maradnom, hiszen nem állhatnánk a helyzet magaslatán, ha esetleg elkapna egy őr, aki nem indult a vészkilyárat felé a riadónál.
Áthaladtam egy folyosón, a kamerák ki voltak kapcsolva, látni lehetett, mert nem forgolódtak és a kis vörös pont is aludt rajtuk. Lépteimet megsokszoroztam, mert szerettem volna a lehető leggyorsabban túlesni ezen az egészen. Nem nagyon fájt a fogamra, hogy katonai fogságba kerüljek. Ki tudja, lehet, hogy sosem engednének el?
Ezekkel az érvekkel ellentétben, azonban meg kellett acéloznom a szívemet, mert arra muszáj volt koncentrálnom, amit abban a pillanatban csináltam.
Velem szemben ajtóba ütköztem, egy percet tétovaztam. Elővettem egy chippet a táskámból, és benyomtam a nagy vörös gombot a közepén. De nem kapcsolt be. Megkopogtattam, akkor pedig recsegésbe kezdett. El sem tudtam hinni, hogy mi lehetett. Vajon elromlott?
Kezdett elvinni az indulat, amikor mély férfihang szólt bele. Aiden, az ő hangja mindig megnyugtat.
- Hogy haladsz? - szólt bele a készülékbe
- Azt hiszem akadályba ütköztem. Fel kéne törni a 872-es számú ajtó biztonsági kódját. - lihegtem a mikrofonba - Chleo meg tudja csinálni, igaz?
- Minden bizonnyal. - felelte egy kis habozás után - Sok sikert, hercegnő. Hiszek benned! - azzal letette
Sosem szokott ilyet mondani, nem becéz engem hercegnőnek. De ezek a kedves szavak lelket öntöttek belém. Hatalmas kattanás, kiélezett recsegés és csikorgás, fogaskerekek kattogása, és máris nyitva van. De bárcsak ne lett volna.
Kitoltam magam előtt és szembesülnöm kellett azzal, hogy vörös lézercsíkok világítanak egyedül a vaksötét szobában.
Hatalmas levegőt vettem, és az is megfordult a fejemben, hogy kirohanok ebből a nyomorult épületből és csá Aiden, már rohanok is a rendőrségre. De kinézem Aidenből, hogyha megszöknék, akkor rámuszítaná a kis Craigjét, amit persze nem szeretnék. Egy gyilkológép amdroid nem a legjobb egy hajléktalan és kissé tehetetlen nőnek. Nekirohantam a csíkoknak és akrobatákat megszégyenítő mutatványokkal körítve, átjutottam rajtuk.
Lihegtem és nevettem egyszerre. Úgy éreztem, hogy végre megcsináltam. De azért még közel sem. Ismét ajtó, amit feltehetőleg Chleo már intézett is, mert nyitva állt.
Mögötte, vagy tizenkét üvegajtó, de persze katonai üveg. A falon egy rakat kártya. Az ajtók mellett kártyazár. Elég egyertelműnek tűnt a dolog, ameddig rá nem jöttem, hogy minden egyes ajtó alatt egy csapóajtó van, ami a biztos halált jelentette a számomra. Megfogtam az egyik kártyát és megindultam. A labaim remegtek minden egyes zöld villanás előtt. Féltem, hogy valamelyik majd ki fog nyílni, kapkodtam a levegőt, nem bírtam arra gondolni, hogy mi van, ha ez meg amaz történik, mégis csak erre gondoltam.
Átjutottam, megint megértem a sikerélményt, de már biztos voltam benne, hogy van még. Nem hagytam magamat sokáig örvendezni, hiszen azzal csak lassultam. Ha az emberek visszatérnek, mert vége a riadónak, akkor azonnal elkapnak.
Le kellett volna kopognom! A következő szobában már álltak katonák, nem is kevés, szerintem, legalább úgy tizenkettő-talán három. Lassan osonni kezdtem a konténerek alatt, és ahol rákenyszerűltem, ott azok mellett. A katonák csak fel-alá masíroztak, kezdett elég egyszerűnek bizonyulni ez az egész. A félelmem lassan elpárolgott, de ezt sem kellett volna kikiáltanom ilyen hamar.
- Valaki van itt! Sáros lábnyomok kúsznak a konténerek alatt. - rikoltotta el valamelyik magát, egy biztos volt róla, megátkoztam
Minden katona odagyűlt, így előttem út nyílt a menekülésre, de egy keveset tétováztam. Aztán megerdtem, hiszen Aiden hangja csengett a fülemben. Biztató tud lenni, ha csak valaki megnyugtat, de nem mindinki tud olyan kiválóan hatni másokra, mint ő.
Az ajtó már nyitva volt, hiszen az egyik katona a kiáltásra egyből benézett. Akkor az már a vége lenne. Beléptem rajta és becsuktam magam után. Elfordítottam benne a zárat, és reméltem, hogy a lábnyomokkal lesz majd mindenki elfoglalva.
Bent voltam! Vége volt! Hatalmas monitor volt, előtte apró kis billentyűzet szerű irányítópult. Előkaptam a táskámból a pendrive-ot, amit Aiden adott nekem. Beillesztettem a pult szélébe es addig görgettem, amíg meg nem talátam a nevét. Aiden Inclowade
Letöltöttem és már ki is vettem. Ekkor a zsebemben megcsörrent a kis készülék.

- Megvan? - hallatszott Aiden nyájasan
- Igen. - éreztem, hogy örömömben elkezdtem nevetni - Kétlem, hogy viesza tudok jutni ezen az úton.
- Ne aggódj, szépségem, kitaláltuk, hogy miképpen hozunk ki téged. A jobb oldaladon lesz egy kissé kelleténél nagyobb fehér lap. Ha azt leveszed, akkor egy szellőzőrendszerben találod majd magadat. Chleo már kijelölte az utat vissza hozzánk. Itt várunk.
Megkönyebbülten sóhajtottam fel, hiszen, végre vége lett az egésznek. A szoba jobb oldalán való kutakodásban meg is sikerült találnom a szellőzőt. Óvatosan másztam be, mivelhogy megeshettek csapdák, mint mindenhol, de ezek annál sokkal szörnyűségesebb dolgokat tartogattak számomra. Börtön, vagy halál!
Négykézláb kúsztam visssza a csöveken, amiken vörös pontok villogtak felém, melyek parancsolták az utat. Nemsokára már kint is voltam.
Bukfenccel érkeztem földre egy elég enyhe zuhanást követően. Aiden egyből mellém ugrott, és azt hittem, hogy fel akart segíteni.
- Megvan a pendrive? - hajolt le mellém - Sikerült?
- Öhm... Igen. - néztem rá értetlenül, aztán a kezébeadtam
- Megvan, sikerült, itt van! - örvendezett egy keveset, aztán ellépett mellőlünk
- Akkor most mi van Karával? - érdeklődött Scott
- Jaja, persze, biztos. - intett le minket - Akarom mondani, nagyon hálás vagyok neked, Kara. Biztosan számíthatsz egy helyre közöttünk.
Michael felsegített időközben, amit igazából Aidentől vártam, de neki is hálás tudtam lenni érte. De a férfi szavai nem nagyon hatottak meg, egy pillanat alatt abbamaradt a csöngés a szavairól a fülemben. Durcásan álltam köztük.
- Miképpen is tervezünk kijutni innen? - tette karba kezét Sandra hisztisen - Már unom a várakozást.
- Türelmetlen kis... - ugrott volna neki Craig, de Chleo megállította
Craig az elmúlt időben igazán agresszív volt, és nagyon ki volt hegyezve Sandrára, akinek jellemét egy érdektelen plázacicaként lehetne a legjobban megragadni.
Bár az android, mióta átprogramozta Aiden, azóta, tisztára agresszív volt, senkivel sem beszélt, és mindenen felkapta a vizet. Csakis Chleo nyugtató jelleme volt képes jobb belátásra bírni, ő megnyugtatta.
- Nem tűröm ezt! - csapott közéjük Aiden, a perndrive-t már eltette - Irány a szellőzőbe és senki sem kérdez semmit, meg sem szólal.
Mindannyian lesütöttük a szemünket és sorban másztunk be a csőbe. Először Chleo, Sandra, Scott, Michael, Aiden, Craig. Mentem volna én is, de az ajtó becsapódott.
Borostás katona férfi lépett be rajta, mindenki egyszerre kiáltott fel. Én még lent álltam.
- Lődd le Kara! - dobott le nekem egy pisztolyt
A katona lassan, térdre ereszkedett, a kezeit a tarkójára fonta és meglepődtem, mert nem esedezett az életéért.
Egy pillanat alatt rám szegeződött mindenki figyelme. Megfogtam a fegyvert és az ember felé fordítottam. Egy emberi élet, egy élő lény. Képes vagyok a vak gyilkolásra? Feladni a lelkemet ezért? A többiekre tekintettem. Talán félreismertem őket? Talán mindegyik egy lelketlen valami, amire szavak sincsenek? Akarok én egy lenni ezek közül?
Ismét az emberre néztem, akinek a szemében igaz esdeklés látszott, de egy szó sem hagyta el a száját.
- Mire vársz, te szerencsétlen? - ordította el magát Craig és leugrott mellém, pisztolyt ragadott és már lőtt is volna, ha Aiden nem akadályozza meg
- Mit művelsz? - rivalkodott rá
- Túl gyenge és lassú. - mutatott felém - Nem való közénk, hiszen nyápic.
- Ha ő nem meri megtenni, akkor nekem kell vállalnom a tetteiért a büntetést.
Ezúttal Aiden is pisztolyt ragadott. Az ember felé iranyította a csövét és én ledermedtem. Ugye nem lenne képes ilyen szörnyűséget tenni?
Ő megválaszolta.
A katona pufannással és robajjal csapódott a padlónak. Szemeiben kialudt a fény, mintahogy valószínűleg az enyéimben is, ugyanolyan falfehérek voltunk.
- Csalódtam. - nézett rám - Ezért még számolni fogunk, abban biztos lehetsz, " hercegnő "!
Elviharzott és Craig is követte. Michael és Chleo megpróbálkoztak összekaparni a sokkból, de nem volt sok időnk, így inkább csak húztak maguk után.
Én pedig nem tudtam mit tegyek. Rettegtem, hogy mit kapok majd attól a hidegvérű gyilkostól...