Kara szemszöge:

- Nyamvatt ügy! - csaptam az asztalra, de az nem vezette el a feszültségemet -  Mi az, hogy ez a drogos fószer, akiről azt hittük, hogy benne van, távolabb se lehetne az ügytől?!
- De akkor mit keresett egy ilyen züllöt helyen? - elmélkdett magának Connor - Egy háromgyerekes családapa, nem drogozott, nem dohányzott, egy civil volt, nem lehetett benne a mocskos dolgokba ilyen élettel. Mégis, hogy került oda?
Nem jöttünk rá. Kara fel-alá járkált inderülstégében, ezzel irritálva engem. Egyre erősebb lett a feszültség köztünk, és mindenképpen meg kellett szakítanom ezt, mert még végül belém kötött volna.
- Van kedved kínai étterembe menni? - csak ez jutott eszembe
- Hát... jól esne ennem valamit. Nem lehet csak úgy üres gyomorral nyomozni.
- Remek!
Nem kellett semmit sem magyarázkodnom, kiléptem az utcára, már keső este volt. Elkezdett esni az eső. Mielőtt beszálltam volna az autóba, meg beleszippantottam a friss őszi levegőbe. Az év legszebb évszaka.

***

Megérkeztünk az étterembe, Chen büféje volt a neve, sokszor jártam ott Hankkel, hiszen egy jó vacsora mellett a legjobb megfejteni a nyomokat, és a gyilkos kilétére bukkanni.
Leültünk Karával az ablak mellé, a pincér nemsokára megérkezett, rendeltünk.
Két limonádéval tért vissza perceken belül, a leveseinkre még várnunk kellett. Kara folyamatosan, pislogás nélkül bámult ki az üvegen. Szerettem volna megkérdezni, de nem tudtam illő-e vagy megharagszik majd érte, de mem tehettem mást.
- Kara nem szeretnék tapintatlannak tűnni, vagy bármi ilyesminek, de azt hiszem beszélnünk kéne.
- Miről? - szakadatlanul bámult ki az ablakon
- Mint ahogy ezt tökéletesen bizonyítja a mostani ügyünk is, ez az apuka, néha rendes emberek és androidok is mocakos dolgokba keverednek. - még mindig nem nézett rám, de a keze ökölbe szorult, ahogy kimondtam a mocskos szót - És én úgy gondolom, hogy te is rendes vagy...
Egyszerűen nem bírtam tovább beszélni neki, nem izgattam, hogy próbálom megvédeni. Hogy ennyi gyűlölet árad a kérdés felé, vagy éppen felém?
Megérkezett a második fogás, is és mi nekikezdtünk. Nem szóltunk egymáshoz, csak ettünk, egymásra sem néztünk. Miért kellett ezt megkérdeznem. Igen, fontos volt a nyomozás szempontjából, de lehetett sejteni, hogy nem fog róla beszélni. Akkor minek?
- Igazad van, sok mindenki belekeveredik rendes, tisztelettudó polgárként rossz ügyekbe. De én nem vagyok az. Én magam mentem ebbe bele. - végre rám tekintett az ablak helyett. A tekintetemet fürkészte, tudtam, hogy a válaszomra vár. Csak az volt a baj, hogy én is csak várni tudtam rá. Mit lehetne erre mondani.
- Tehát rossz polgár voltál? - nehezemre esett kérdezni, mert ennek ellenére ez inkább vádaskodásnak hangzott - Mire véljem? Vagyis, hogy értsem ezt pontosan?
- Én sem tudom, hogy mit mondjak, neked sem kell keresni a szavakat. Nem tudom azt sem, ezt mégis hogyan tudnám magyarázni. Én csak szimplán... én csak megtettem, amiket tettem, és nem értem miért.
Ismét síri csend, erre már tényleg semmijen válasz nem létezett, biztos voltam benne, hogy mennél előbb ki kell szálnom ebből a beszélgetésből. Csak ettünk, befejeztük, kikértem a számlát, kifizettem, és kimentünk az étteremből.

Kara szemszöge:

Esett az eső. Átlagos esetben nem örültem volna neki, de akkor mégis, valamiért jól esett, ahogy átázott a nadrágom, a felsőm, és a bőrcsizmám alatt fröcsögött a víz. Este volt, vaksötét, haladtam a kocsi felé. De nem! Még kellett ebből az esőből. És olyan erős volt a feszültség köztem és Connor közt, hogy... Tudtam, hogy a kérdése jogos volt, és ezzel valahogy mégis megbántott. Nem akartam elhinni, hogy amikor új életre kezdek éledni, akkor is előjön majd ez. És mintha meg is barátkoztam volna egy kissé Connor gondolatával.
De el kellett mennem, mert nem maradhattam ott, annak a házában, aki a szerelmet kutatta, hogy rács mögé dughassa.

Connor szemszöge:

Kerestem Karát. Én elmentem a közeli parkba, bementem az éttermekbe, megkérdeztem a pincéreket, de semmi sem jött össze.
Kocsiban vizslatva haladtam a környék utcáin. Olyan volt, mint amikor egy kétségbeesett gazdi keresi a kiskedvencét, aki elveszett a viharban. És valóban egyre erősebb és erősebbé vállt a szél, az eső, ami átcsapott jégesőbe.
Nem kereshettem tovább, mennem kellett egy fedett helyre. Őszintén, nem aggódtam érte annyira, hogy kockáztassam magam és az autómat, nekem csak meg kellett volna keresnem. De nem tettem...
Mit nekem vihar egy fruskáért? Kara járta a maga útját, annak ellenére, hogy megegyeztünk. Én segítettem neki, megmentettem a végtől, és ez volt a nagy hála.
Felhívtam a rendőrséget és jelentettem az eltűnését.