– Mi az a taxi? – kérdezte Gyertyán.

– Dédnagyapa ötlete – felelte Csillagvirág. – Ha egy állat hajlandó elvinni minket valahova, akkor egy fuvarért cserébe kaphat majd télen az etetőből egy adagot. Nagyon népszerű kezdeményezés, néhány mókus már most, nyár végére összehozta a teljes téli ellátmányát.

Egy sündisznó baktatott elébük, és készségesen lekuporodott, hogy fel tudjanak rá szállni. A három jó barát félve pillantott Csillagvirágra.

– Menj tovább, téged csak teherszállításra tudnánk használni – vakargatta meg a manólány a sün orrát. A sün csalódottan elkocogott. Vártak pár percig, mire egy csiga csúszott oda hozzájuk. Nem haladt túl gyorsan, de kidagadt ereiből látszott, hogy így is valósággal vágtatott a megszokott sebességéhez képest.

– Szerintem várjunk még egy következőt – mondta Csillagvirág. – Sajnálom, de messzire megyünk, túl sokáig tartana az út – fordult a csiga felé. – És amúgy is csak egyszemélyes vagy.

Ezután egy nyúl érkezett.

– Na, ez jó lesz – derült föl a manólány, és vele együtt a többiek is. – Pattanjatok föl a hátára!

A három jó barátnak nem kellett kétszer mondani, gyorsan felmásztak a szürke bundás tapsifülesre.

– Manóvárosba kérnénk! – adta ki az utasítást Csillagvirág, mire a nyúl már villámgyorsan inalt is velük egy ösvényen, ami az erdő mélyébe vezetett. Kisvártatva házak tűntek föl előttük, de nem akármilyen házak ám! Ahogy a gyerekek közelebb értek hozzájuk, észrevették, hogy nemcsak faodvakba és gombák belsejébe épültek, mint Manófalván, hanem jó részük fából és kőből készült házikó volt, piros tetővel. Szédítően magasra épültek, egy-kettőnek az oldalán pedig kivehetetlen minták díszelegtek.

– Mik ezek a rajzok? – kérdezte Gyertyán, miközben mindannyian leszálltak a nyúlról.

– Csak falfirkák – vont vállat Csillagvirág. – Majd ellenőrizzük a térfigyelő rendszert, hogy kiderítsük, ki volt.

– A micsodát ellenőriztek? – nézett rá Berkenye.

Csillagvirág felmutatott a fák lombjára. Csiperke némi nézelődés után megpillantott egy baglyot, majd még egyet és még egyet; tökéletesen beleolvadtak a környezetükbe, és a rejtekükből pislogás nélkül bámulták őket. A manólány nyelt egyet és tovább ment.

A földön utak kígyóztak előttük, amiket fehér színű kőlapok fedtek. Csiperke meg is jegyezte magában, hogy ha náluk is lenne ilyen, akkor eső után nem kellene térdig járniuk a sárban.

– Megérkeztünk Manóváros központjába – jelentette be Csillagvirág, amikor elértek egy kör alakú területre. – Ez itt a főtér.

Csiperkének megakadt a szeme valamin: a tér közepén magas oszlop állt, köré pedig számokat festettek a földre, összesen tizenkettőt.

– Ez micsoda? – kérdezte.

– A napóránk – felelte Csillagvirág. – A nap rásüt az oszlopra, és ahogy telik az idő, az árnyéka körbehalad, és mindig rámutat egy számra. Innen tudjuk, mikor hány óra van.

A három jó barát odaszaladt, hogy megvizsgálja.

– Mennyire más itt minden, mint nálunk – mondta Berkenye. – A taxik, a házak, az utak, és most itt ez a napóra.

– Rengeteg minden a dédnagyapám találmánya. Be is foglak titeket mutatni neki – felelte a manólány.

Ekkor pár arra járó manógyerek észrevette őket, és odaszaladt hozzájuk.

– Nahát, ti meg kik vagytok? – kérdezték. – Csillagvirág, kikkel ismerkedtél össze? Honnan jöttek ezek a manók? – Kórusban, egymást túlharsogva árasztották el őket a kérdéseikkel, a jövevények pedig nem győztek nekik válaszolgatni.

Kisvártatva a gyerekek szülei is megjelentek, majd őket követve egyre több és több kíváncsi, városi manó gyűlt össze.

– Hogy néznek ki a szörnyek, és hogy maradtok köztük életben? – kérdezték többen is álmélkodva, amikor megtudták, hogy a három jó barát a Türkiz-tó túlsó partjáról érkezett.

– Nem tudunk semmilyen szörnyről – mondta Gyertyán.

– Az meg hogy lehet? – csodálkoztak a manók, és a fejüket vakarták. Akármennyire is tanakodtak, nem tudták megoldani a rejtélyt. Legalább akkora fejtörést okozott nekik a dolog, mint a három jó barátnak az, hogy miért kellett félniük a madaraktól.

– Megmutatok a vendégeinknek pár érdekes dolgot Manóvárosban – szólt ekkor Csillagvirág, a három jó barát pedig fellélegzett, mert már kezdték kellemetlenül érezni magukat, amiért semmilyen szörnyről nem tudnak beszámolni.

A manólány elindult az egyik úton, ők pedig követték. Csiperke hamarosan halk morajlást hallott, és amikor felnézett, egy malmot pillantott meg. Az oldalánál, egy kerék formájú szerkezetben mókus szaladt, így forgatva azt.

– Ez a malom is dédnagyapa munkája – mutatott rá Csillagvirág. – Most még csak mókus meghajtású, de már készülnek a tervek egy borzerős változathoz.

A gyerekek ezt is megvizsgálták, aztán tovább mentek.

– Nem vagytok éhesek? – kérdezte kisvártatva Csillagvirág.

– A hajón már ettünk, de egy kis innivalót elfogadnánk – felelte Gyertyán.

– Akkor beugrunk hozzánk. Csinálok nektek limonádét.

Amikor megérkeztek Csillagvirágék házához, Csiperke meglepődve fedezte fel, hogy az mennyire hasonlít Őszapóéra. Miután bementek, ez a benyomása csak erősödött. Az öreg faodú-házban még csipketerítőkön álló, fából faragott szobrocskákat is látott.

– Hol vannak a szüleid? – kérdezte Csiperke.

– Dédnagyapával élünk itt ketten. De ő most nincs itthon, elment csőgörényt szerezni, mert eldugult a csatorna – mondta Csillagvirág. – Szia, Mazsola, hát te meg mit keresel idebent? – csípett nyakon a konyhában egy pockot, ami a mogyorókészletet dézsmálta éppen. Csiperke irigykedve nézte az állatkát. – Á, szóval az ablakon másztál be – állapította meg Csillagvirág, amikor felpillantott. – Ejnye, te kis rosszaság! – dorgálta, és kipenderítette az elégedetten vigyorgó szőrmókot az ajtón. – Mindig csinál valamit a kis gézengúz – fordult a többiek felé.

– Nekem is van pockom – mondta Gyertyán. – Ő is ilyen... eleven.

– Tényleg? És hogy hívjátok?

– Büdös dög, azonnal gyere ide! Néha Szotyinak.

Csillagvirág nagyot nevetett.

– De Szotyola a becsületes neve. Csak nem hallgat rá. Igaz, a Szotyira sem – vont vállat a fiú.

Közben Csillagvirág készített nekik mézzel és citromfűvel hideg limonádét. A három jó barát mohón kortyolta a nagy melegben.

Amikor Csiperke körülnézett, rengeteg szerkezetet látott a konyhában, amikről fogalma sem volt, mire lehetnek jók.

– Ezek micsodák? – kérdezte.

– Dédnagyapa találmányai. Megkönnyítik a konyhai munkát – magyarázta Csillagvirág. – Akartok látni egy nagyon érdekes szerkezetet?

A többiek bólogattak, mire a manólány beszaladt egy szobába, intve, hogy kövessék. Bent leemelt a polcos szekrényről egy dobozt, és felnyitotta a tetejét. Muzsika csendül föl a belsejében.

– Zenélő doboz – magyarázta. A többiek csodálkozva adták tovább egymásnak. – Apró húrok adnak hangot benne – magyarázott Csillagvirág. – De dédnagyapa valamiért nem szereti, így aztán csak akkor nyúlok hozzá, amikor ő nem látja – vigyorgott. – Ó, ezt is látnotok kell! – kiáltott föl aztán vidáman, és elhagyta a szobát, majd fölrohant a lépcsőn. – Gyertek, a szobámból látszik a legjobban!

A többiek utána siettek.

– Hű, de magasan laksz! – lihegte Csiperke a rengeteg lépcsőt mászva.

– Hát igen, itt sajnos nincsen lift.

– Azt micsoda?

– Olyan szerkentyű, ami felvisz az emeletre, hogy ne kelljen annyit lépcsőzni. A könyvtárunkban is van. Csak soha nem üzemel – húzta el a száját a lány.

– Nem üzemel? Az mit jelent? – kérdezte Csiperke.

– Hogy folyton elalszik a mormota, akinek fel kellene húznia a liftet – nevetett Csillagvirág.

A szobája mintha csak Gyertyáné lett volna, és pontosan akkora rendetlenség is uralkodott benne. De a manólány nem zavartatta magát, csak félrerúgott az útjából egy földön heverő mellénykét, és az ablaknál termett, hogy kinyissa azt.

– Nézzétek! – szólt a többieknek, akik még próbálták átverekedni magukat a felforduláson.

Amikor Csiperke odaférkőzött és kinézett, színpompás virágszőnyeg tárult a szeme elé. Olyan virágok nyíltak Csillagvirág kiskertjében, amilyeneket még soha életében nem látott, az illatuk pedig még a látványuknál is fantasztikusabb volt; Csiperke szeretett volna beleharapni a levegőbe, mint egy szelet süteménybe.

– Gyertek, nézzétek meg közelebbről is! – biztatta őket Csillagvirág, és egy mozdulattal átlendült az ablakon. Csiperke rémülten nézett utána, és akkor látta, hogy a másik manólány a falra felfutott lombos mohába kapaszkodik, és azon mászik lefelé. Pár pillanat alatt már lent is volt.

– Mindig az ablakon át közlekedsz? – kiáltotta utána.

– Többnyire – felelte Csillagvirág. – Így gyorsabb.

A három jó barát követte; természetesen Csiperke mászott utolsónak, és a fiúknak kellett odalent elkapniuk.

– Nálunk nincsenek ilyen virágok – jegyezte meg Gyertyán, amikor már közvetlen közelről szemlélhették meg a petúniákat, árvácskákat és százszorszépeket.

– Itt sem voltak eredetileg, de a madaraink messzi földről hoztak nekünk magvakat – felelte Csillagvirág. – Ti is kértek? Tessék, vigyetek! – Azzal fölszedett a földről néhányat, és Gyertyán kezébe nyomta őket. A fiú csodálkozva bámult egyszer a lányra, egyszer az ajándékra, aztán vállat vont, és zsebre vágta a magokat.

– Azt mondtad, madaraitok? – kérdezte Berkenye.

– Persze. Szeretnétek látni őket?

– Igen! – vágták rá a manófiúk, míg Csiperke csak beharapta az ajkát.

– Akár még fel is ülhettek a hátukra, ha akartok – ajánlotta fel Csillagvirág.

Gyertyán és Berkenye természetesen lelkesedett az ötletért, de Csiperke savanyú arcot vágott. Azonban nem szólalt meg; így is elég gyávának tartották már. Rossz előérzettel nézett a kaland elébe.