A három jó barát leült a hátizsákokra, úgy nézték a tájat és a mellettük elzúgó hullámokat. Csiperke örült, hogy végül ő is felszállt a hajóra, és kíváncsian várta, hogy mit találnak majd a túlparton. Azért néha félve kémlelte az eget; még mindig nem merte elhinni, hogy a madaraktól nem kell tartani. Szerencséjére egész idő alatt egyetlen madár sem röppent el felettük.

Kis idő elteltével elbújt a nap. A szél megélénkült, és koszos fellegek gyűltek az égre, a hajó pedig olyan ijesztően imbolygott, hogy a manóknak egymásba kellett kapaszkodniuk, ha nem akartak elesni. Nemsokára az eső is szemerkélni kezdett, a távolban pedig felfénylett egy villám, amit hatalmas mennydörgés követett. Csiperke felsikított rémületében. Pitypang, a ponty dülledő szeme még jobban kiguvadt az ijedségtől, aztán egy újabb villámcsapást követően a hal kiszabadította magát a hámból, és leúszott a tó biztonságos mélyébe.

– Pitypang, ne hagyj itt minket! – kiáltotta Gyertyán, de a vihar zaja elnyomta a hangját.

Csiperke ekkor a hátizsákjához ugrott, és kihúzott belőle három átlátszó ruhadarabot, amikből kettőt a barátai kezébe nyomott.

– Ez meg mi? – kérdezte Berkenye.

– Esőkabát! – kiáltotta Csiperke. – Szalma levedlett bőréből varrtam. Eredetileg a szülinapotokra csináltam, de gondoltam, elhozom. Vegyétek fel gyorsan!

A fiúk hálásan mosolyogtak rá.

A gyerekek magukra öltötték a kabátokat, fejükre is fölhúzták a csuklyát, aztán összebújva várták a vihar végét. Amikor a szél egyszer-egyszer megpróbálta felborítani a hajójukat, majdnem belegurultak a vízbe, de ilyenkor még erősebben fogták egymást. Egy keserves félóra elteltével a vihar végre csendesedni kezdett, majd elállt az eső, és a nap is kinyújtóztatta feléjük a sugarait.

Csiperke első útja az elemózsiáskosár felé vezetett. Hála a kígyóbőrnek, amibe otthon jól bebugyolálta, a tartalma tökéletesen száraz maradt. A nagy ijedtségre fölfalták a teljes rakományt. Amikor levették az esőkabátokat, elégedetten nyugtázták, hogy ők is szárazak maradtak alatta. Csupán csak cipőik és harisnyáik áztak át, de azokat kitették a napra.

– Most, hogy Pitypang magunkra hagyott minket, áll a hajó – állapította meg Berkenye. A Hattyú valóban mozdulatlanul lebegett a tó kellős közepén.

– Akkor kieresztjük a vitorlákat – mondta Gyertyán, és az árbocrúdhoz lépett. Pár mozdulattal leengedte a nyárfalevélből varrt vitorlákat, mire egy szellő azonnal beléjük kapott, és tovább lendítette a hajót a küldetése felé. A manók felujjongtak. – Még szerencse, hogy rábeszéltél, hogy ilyenünk is legyen – fordult Csiperke felé. A manólány csak mosolygott.

Amikor felszállt az esőtől keletkezett pára, Berkenye kiállt a hajó orrába, a szemét beárnyékolta a kezével, és elkiáltotta magát:

– Föld a láthatáron!

A többiek egyből odaszaladtak hozzá, és ők is kémlelni kezdték a messzeséget. Csiperke hamarosan meg is pillantott egy kékeszöld csíkot ott, ahol addig csak a víz fodrait látta. Hatalmasat dobbant a szíve. Vajon mit találnak majd, ha kikötnek? Mit titkolnak a felnőttek?

Egy óra múlva a hajójuk partot ért. Gyertyán fogta a kötelet, és hozzárögzítette egy vaskos nádszálhoz, aztán a manók kiugrottak a fövenyre. Megérkeztek hát a tiltott földre. Csiperke körbefordult, hogy szemügyre vegye, mi rejtegetnivaló lehet ezen a helyen, de az itteni part semmiben sem különbözött attól, amelyről elindultak.

Ekkor sötét árnyék vetült rájuk, és amikor Csiperke felnézett, egy hatalmas feketerigót látott fölöttük körözni, ami ráadásul mintha őket figyelte volna! A manólány felsikított, és hanyatt-homlok beszaladt egy nagy kankalin levelei alá. Gyertyán, mint legutóbb, most is csak az eget kémlelte, és eszébe sem jutott menekülni, Berkenye pedig bizonytalanul pislogott egyszer egyik, másszor másik barátjára.

– Mondtam! Megmondtam, hogy veszélyesek! Meneküljetek már, mire vártok? – kiáltotta Csiperke, de mivel semmi foganatja nem lett, kiugrott a búvóhelyéről, karon ragadta két barátját, és maga vonszolta be őket a levelek alá.

– Láttátok, hogy miránk vadászik az a rigó! – lihegte. – Akkor miért nem menekültetek, bumburnyákok?

Gyertyán azonban oda sem figyelt rá, továbbra is a fekete tollast nézte megbűvölve.

– Nézzétek, leszáll! – kiáltotta a manófiú. – A hátán pedig...

Erre már Csiperke is odapillantott, és ekkor észrevette, hogy a közeledő rigó hátán egy manó ül! Jobban megnézve manólány volt, ráadásul fekete hajú! Amikor a madár az utasával földet ért, Gyertyán kiszaladt a levelek alól. Pár pillanat múlva Berkenye is követte.

– Sziasztok! – köszönt a lány, miután ügyesen leugrott a nyeregből. – Hát ti meg kik vagytok?

– Szia! Én Gyertyán vagyok, ő Berkenye, és van még egy barátunk, csak ő a levelek alatt lapul. Gyere elő, Csiperke, nincs mitől félni!

Erre Csiperke is előmerészkedett.

– Ez a madár... hogyhogy nem akar felfalni? – kérdezte bizonytalanul, amikor odaért hozzájuk.

– Felfalni? A madarak magvakat és rovarokat esznek – nevetett a fekete hajú lány. Csiperke nevetségesen érezte magát, de hát annyira mélyen élt benne a figyelmeztetés, hogy a madarak elől menekülni kell. És most is határozottan úgy tűnt, mintha őrájuk vadászott volna a rigó. Nem tehetett róla, ha ösztönösen cselekedett. Elvégre csak magukat akarta menteni.

– Odafentről láttam, hogy ezzel a hajóval jöttetek. Teljesen egyedül utaztatok? – kérdezte a fekete hajú lány.

– Nem egyedül, hát látod, hogy hárman jöttünk – felelte Csiperke, és körbemutatott magukon.

– Meg Pitypang, a ponty is végig velünk volt. Vagyis majdnem végig – tette még hozzá, amikor eszébe jutott, hogy a halacska a vihar idején berezelt, és otthagyta őket.

– Úgy értem, felnőtt kíséret nélkül.

– Nos, igen. Igazság szerint otthon nem is tudják, hogy építettünk egy hajót és most itt vagyunk – fintorgott Gyertyán.

Csiperke nem találta jó ötletnek, hogy a manófiú elárulta ezt.

– Ti magatok építettétek? – nézett nagyot a fekete hajú lány. – Ez fantasztikus!

Csiperke azt várta, hogy sopánkodni kezd, amiért elszöktek otthonról, és most meglepődött, hogy jobban érdekli a hajó.

– Melyik irányból érkeztetek?

– Onnan – mutatott Gyertyán Manófalva felé, mire a lánynak elkerekedett a szeme.

– És milyenek a hörmölyök? – kérdezte suttogva, és izgalommal teli kíváncsisággal.

– A mik? – kérdezett vissza Csiperke.

– Hát a szörnyek! Mindenki tudja, hogy odaát rémséges fenevadak élnek, akiket hörmölyöknek hívnak – felelte a lány, mintha magától értetődő lenne.

A három jó barát összenézett.

– Én nem tudok semmilyen szörnyről – vakarta a fejét Gyertyán.

– Én sem – mondta Berkenye.

– Hacsak nem a százlábúakra gondolsz – jegyezte meg Csiperke. – Ők elég rémségesek.

– Én szörnyűséges, óriás szörnyekre gondoltam – magyarázta a lány széttárt karjaival mutatva a méreteket. – Azt mondták, azért tilos arra a partra mennünk, mert felfalnak. Habár én sem láttam egyet sem, amikor arra repültem – tette még hozzá, de azonnal a szájára tapasztotta a kezét.

– Akkor téged láttalak egyszer! – kiáltotta Gyertyán. – A rigó hátán repültél, a virágmező fölött.

– Nos, igen, kíváncsi voltam a hörmölyökre, de el ne mondjátok a dédnagyapámnak, mert megesz reggelire – nevetett a lány csilingelő hangon.

– Hihetetlen, hogy meg tudsz ülni egy madarat! – nézett Berkenye az éppen tollászkodó rigó felé.

– Nem nagy ügy – vont vállat a lány. – Itt Manóvárosban mindenki képes rá.

– Itt egy egész város van? – csodálkozott Gyertyán.

– Persze. Bent az erdőben. Megmutatom nektek, ha szeretnétek!

A többiek buzgón bólogattak.

– Ó, és még be sem mutatkoztam. Csillagvirág a nevem. – A lány előrenyújtotta a kezét, a fiúk pedig egymás után megrázták. Csiperke kis híján hangosan felszisszent, amikor sorra került, olyan erős volt a lány kézfogása. – Manóváros kicsit messzebb van, bent egészen az erdőben, de megoldjuk – mosolygott Csillagvirág, és elrikkantotta magát:

– Taxi!