Csiperke alól mintha kirántották volna a talajt. Egész mostanáig azt gondolta, Gyertyán csak habókos, és azért talál ki mindenféle hihetetlen dolgokat, mert unatkozik. Egyetlen szavát sem hitte a madárháton utazó, fekete hajú manóról, az okos halakat is igyekezett figyelmen kívül hagyni, ám az Őszapó szobájában tett látogatás óta más szemmel nézett barátjára, és egyúttal őbenne is kérdések merültek fel. Miért írt Őszapó ilyen könyveket, és miért rejtegeti őket? Ki lehetett az a manó a madár hátán? Lehet, hogy tényleg nem is veszélyesek a madarak? Ráadásként az is felrémlett előtte, hogy ha a rovarok sem buták, akkor szegény Pötyi talán azért szökött meg, mert elege lett belőle, hogy ő sosem foglalkozott vele. Nem tanítgatta, nem játszott vele, hiszen butának tartotta... Bárcsak előbb megtudta volna az igazságot, sajnálkozott magában.

Először el akarta titkolni a barátja elől, amit Őszapónál látott, de a lelkiismeret kíméletlenül gyötörni kezdte. Gyertyánnak joga van megtudni, mit talált, elvégre a nagyapjával kapcsolatos az ügy. Ugyanakkor azt is tudta, ha elmesél neki mindent, az olaj lesz a tűzre. A fiú kíváncsisága sosem látott mértékben lobban majd lángra, és a végén még valami butaságot talál csinálni.

Így őrlődött egy hétig, egyszer a titkolózás, másszor az őszinte vallomás felé hajolva, míg egy szép napon végre döntésre jutott. Gyertyán és Berkenye épp egy üres csigaházzal focizott, amikor odament hozzájuk.

– Gyertyán, beszélnem kell veled! – fordult a manófiúhoz. – Berkenye, te is jöhetsz.

Gyertyán a hóna alá csapta a csigaházat, és barátjával együtt követte Csiperkét. Egy csendes helyen aztán behúzódtak egy bodzabokor alá, és mindketten a manólányra pislogtak.

– Miről szeretnél beszélni? – kérdezte Gyertyán.

Csiperke nagyot sóhajtott.

– Az a helyzet, hogy... – kezdte, de nem tudta folytatni, helyette előhúzott a ruhájából egy kisméretű könyvecskét, amit Őszapótól zsákmányolt. Gyertyán elvette, és kinyitotta. Amikor belelapozott, a szeme nagyra tágult, és még a csigaházat is kiejtette a hóna alól. Pár feszült pillanatig csak a bokorban repkedő méhek zümmögése hallatszott.

– Ezt... hol találtad? – szólalt meg végre, mire Csiperke részletesen elmesélt mindent. Végül átnyújtotta neki a kenderszálon függő, szárny alakú medált is, amit szintén elemelt a helyéről.

Gyertyán elvette a medált, és úgy szorította, hogy az ujjai egészen elfehéredtek.

– Tudtam! – mondta. – Tudtam, hogy valamit titkolnak a felnőttek. De hogy pont dédnagyapa...

– Most már én is belátom, hogy igazad volt – vallotta be Csiperke, még ha nehezen is. – Valami tényleg nincs rendben.

– Megyek, és rákérdezek nála mindenre – jelentette ki Gyertyán, és már indult is volna, de látva, hogy Csiperke félve az ajkába harap, megtorpant. – Habár akkor el kellene mondanom neki azt is, hogy kutattál nála. Nem, inkább nem keverlek bajba. – A manólány hálásan mosolygott.

– De akkor hogy deríted ki, mi az igazság? – kérdezte Csiperke.

– Majd azt mondom, hogy én kutattam nála.

– Nem, ezt nem engedhetem meg! – tiltakozott a manólány. – Akkor soha többé nem bízik meg benned!

– Mi lenne, ha Szotyira fognád? – vetette fel Berkenye. – Ha a könyvet nem is, a medált ő is előhozhatta a rejtekhelyéről.

A többiek bólogattak.

Másnap Gyertyán lógó orral jelent meg találkozóhelyükön, a bodzabokor alatt.

– Rákérdeztem a medálra – kezdte. – Dédnagyapa először ijedt arcot vágott, aztán hirtelen közömbös lett, és azt mondta, csak egy régi kacat, amit akár meg is tarthatok. Aztán elmondtam neki, hogy a múltkor egy madárháton szálló manót láttam. Persze őszerinte is csak képzelődtem, és amikor erősködni kezdtem, türelmetlen lett. Az okos halakat inkább már nem is említettem neki. Mindegy, valahogy akkor is ki fogom nyomozni, hogy mi folyik itt – jelentette ki elszántan.

– Mégis hogyan? – nézett rá Csiperke.

– Induljunk ki abból, hogy szerintem azért ez a nagy titkolózás, mert nem akarják, hogy megtudjuk, mi van a Türkiz-tó túlsó partján.

– De hát mi lehet ott?

– Nem tudom, de kiderítem.

– És hogy fogod kideríteni? – kérdezte Berkenye.

– Úgy, hogy odamegyek.

– Micsoda? – hűlt el Csiperke.

– Ez a könyv a hajóépítést írja le. Építhetnénk mi is egy hajót, és azon átszelhetnénk a tavat.

– Erről szó sem lehet! – rázta a fejét a manólány. – Talán nem véletlenül óvnak minket attól a túlparttól. Én biztos, hogy nem veszek részt ebben az őrültségben!

– Márpedig én megcsinálom – erősködött Gyertyán. – Berkenye, velem tartasz?

A szőke manófiú bólintott. Csiperke sötéten nézett rá.

– Csiperke, ugye nem árulsz el minket? – kérdezte aztán Gyertyán könyörgően. A manólány leeresztette a vállát. Arra gondolt, hogy talán azzal óvná meg barátait, ha elárulná őket, de tudta, hogy erre sosem lenne képes.

– Nem vagyok Hanga – felelte határozottan.

A két manófiú ezután megnyugodva lesétált a tóhoz – természetesen Csiperke is velük ment, hogy megpróbálja lebeszélni őket –, és kinéztek egy eldugott helyet a nádasban, ahol elkezdhetik megépíteni a hajót, illetéktelen szemek elől rejtve. A manólány természetesen hiába magyarázott, a fiúk süketnek tettették magukat, ő pedig megunta, hogy a falnak beszél, ezért egy idő után már csak karba tett kézzel ücsörgött a földön, úgy nézte, ahogy dolgoznak.

Másnap pokrócot is hozott, mert a földön ülni kényelmetlen volt.

Harmadnap elemózsiát is csomagolt magának, ugyanis a fiúk egész álló nap ténykedtek, és ő egész álló nap nézte őket.

Negyedik nap a fiúknak is hozott elemózsiát, mert azoknak úgy kitöltötte minden gondolatát a hajó, hogy az ennivalóról is megfeledkeztek.

– Ha én nem gondoskodnék rólatok, képesek volnátok éhen halni a nagy munkában! – dorgálta őket, miközben egy-egy szem napraforgót ropogtattak.

Teltek-múltak a hetek, és a hajónak fehér nyírfakéregből elkészült a teste. Szerencsére a két fiú az előző tanévben az ácsoknál tanonckodott, ahol megtanulták a szerszámok használatát és még számos hasznos dolgot, ami most jól jött nekik az építkezéshez. Azután Gyertyán a könyv alapján betanította Pitypangot, az egyik pontyot, hogy egy hámba belebújva miként kell majd elhúzni a hajót. Nádszálakból rámpát is építettek, amin majd lecsúsztathatják a hajót a vízre.

Közben Berkenye néha el-eltűnt, amikor szünnapot tartottak, hogy kipihenhessék az építkezés fáradalmait. Az újszülött kisnyulakat sem jött meglátogatni, a gombaszedést is rendszeresen kihagyta, és amikor esténként befejezték Gyertyánnal a munkát, ő sokszor még tovább is ott maradt. Csiperke és Gyertyán egyszer rákérdezett, ám ő csak kitérő válaszokat adott. Ezután nem firtatták tovább a dolgot, elvégre Berkenyének is lehetnek titkai.

Csiperkének viszont olyan érzése volt, mintha figyelnék őket. A nád meg-megzizzent, amikor nem is fújt a szél, és a manólány árnyakat látott a szeme sarkából, amik eltűntek, ha odanézett. Aztán egyszer követte a gyanús zörejeket, és végül egy nádi pocok kíváncsi tekintetével találta magát szembe. Felnevetett, és megnyugodva simogatta meg a pocok fejét.

– Építsünk rá vitorlát? – kérdezte egy nap Berkenye.

– Minek? – nézett rá Gyertyán. – Pitypang úgyis húzza majd a hajót.

– Azért csak építsetek. Ha Pitypanggal bármi történik, ott maradtok a tó közepén – szólt közbe Csiperke önkéntelenül is, pedig nem állt szándékában hozzásegíteni a barátait a veszélyes kalandhoz. A fiúk összenéztek, és vállat vontak.

Nyár derekára már állt az árbocrúd, aztán elérkeztek a vitorla megvarrásának fejezetéhez.

– Azt mondja, szerezzünk jó erős leveleket, és szabjuk ki az alábbi minta szerint – mondta Gyertyán a könyvet böngészve.

– Mit jelent az, hogy „kiszabni"? – vonta fel a szemöldökét Berkenye.

– Gondolom kivágni vagy ilyesmi.

Csiperke csak nevetett rajtuk.

– És milyen levelet szerezzünk?

– A tündérrózsáé elég erősnek tűnik.

– Az túl vastag – hallotta saját magát Csiperke, pedig megfogadta, hogy többé nem folyik bele a dologba.

– És mivel varrjuk össze? – kérdezte Berkenye.

– Mondjuk fűszállal – vetette fel Gyertyán a fejét vakarva.

– Az el fog törni. – Csiperke most már a szájára szorította a kezét.

A következő napokban a manólány néhány fehér hasú nyárfalevélből ügyesen kiszabta a vitorlát, majd fenyőtűvel és pókfonállal összevarrogatta. A nemes cél érdekében egy segítőkész pókleány font nekik egy gombolyag jó erős fonalat.

A manógyerekek egész nyáron dolgoztak. Fúrtak, faragtak, szétszedtek és újra összeraktak, majd nyár végére készen lett a hajó; nyírfakéreg teste fehéren ragyogott a napon, ezüst nyárfalevél vitorlái is vakítottak a fényben. Lélegzetelállító látványt nyújtott, a manógyerekek büszkék voltak művükre.

– El kellene valahogy nevezni – szólalt meg Berkenye. – Hogy hívjuk?

A három jó barát gondolkodni kezdett.

– Legyen Hattyú – mondta Csiperke áhítatosan, mire a manófiúk bólintottak.

– Holnap napkeltekor fogunk indulni – jelentette ki Gyertyán.

– Olyan hamar? – nézett rá Csiperke.

– Minél hamarabb, annál jobb.

– Biztos, hogy nem akarsz velünk jönni? – kérdezte Berkenye.

A manólány egy pillanatra elbizonytalanodott. Szinte már magáénak érezte a hajót, annyit segített a készítésében, és sokszor kalandoztak a gondolatai a túlpart felé is. Az is felötlött benne, hogy mi lenne, ha ő is a fiúkkal menne... Ám most, hogy az utazás ijesztő valósággá kezdett válni, elfogta a félelem.

– Inkább nem – felelte végül színlelt magabiztossággal.