Őszapó háza a falu végén állt, de a nyárköszöntő ünnepség estéjén már a főutca elején hallani lehetett az onnét kiszűrődő zenét. Mire Csiperke és a szülei megérkeztek, a falu majd' összes lakója megjelent. Egy öttagú manózenekar húzta a talpalávalót az öreg faodú-ház előtti udvaron, amit színes lampionok vontak sejtelmes fénybe; mindben egy-egy világító szentjánosbogár üldögélt. A manók kiöltöztek a nagy eseményre, csak a piros sapkát hagyták magukon hétköznapi holmijaik közül, mert ez állandó viseletük volt. Csiperke selyemblúzban és rózsaszirom-szoknyában feszített, karján pedig büszkén himbálta vadonatúj, kígyóbőr retiküljét.

– Üdvözöllek benneteket! – köszönt nekik Őszapó. Hosszú, fehér szakálla rezgett, ahogy beszélt, díszes mellénye pedig feszült a mellkasán. Igen elegáns látványt nyújtott, és ünnepélyesen mosolygott is, ám az a mosoly szomorkás volt, mint mindig, jegyezte meg magában Csiperke. – Örülök, hogy eljöttetek. Gyertek, igyatok egy kis frissítőt! – invitálta őket szívélyesen.

Ezután Őszapó felállt egy emelvényre, és megkocogtatta a poharát, mire egykettőre csend lett.
– Kedves barátaim! – szólalt meg. – Azért gyűltünk össze eme jeles napon, hogy elbúcsúztassuk a tavaszt. Valamint az iskolaidőt!

A manógyerekek felől lelkes ujjongás harsant. A manóapó ezután tovább folytatta beszédét. Amikor komoly témákra is rátért, mint például a Türkiz-tó és a madarak gondos elkerülése, szúrós kék szeme szinte eltűnt összevont szemöldöke alatt. Olyan átszellemülten magyarázott, hogy az itala is kilöttyent közben. A manók feszült figyelemmel hallgatták.

A beszéd után elkezdődött a nyárkirálynő választás. Mindenki felírta egy levélre a jelöltjét, majd a leveleket egy nagy harangvirágba dobták. Amíg Őszapó összesítette a szavazatokat, a manók nekiestek az asztalokra kirakott süteményeknek. Végül egy Rezeda nevű szőke manóleány lett a falu szépe, aki megilletődve sétált ki az emelvényre Őszapóhoz. A manóapó a kezébe adott egy fáklyát.

– Most pedig az új nyárkirálynőnk meggyújtja a Nyár Lángját! – jelentette be. A lány hozzáérintette a tüzet egy odakészített halom rőzséhez, és hamarosan fellobbant a sárgás-vörös fényű láng. – Ezennel Manófalván hivatalosan is kezdetét veszi a nyár! – A manók felujjongtak. – Ne felejtsétek, nyárkirálynőnk mostantól akármelyik manólegényt kiválaszthatja magának táncpartnernek, és annak kötelező táncolnia vele! – nevetett, azután újból felcsendült a zene.

Csiperke ezt követően elment megkeresni a barátait. Gyertyánra és Berkenyére egy félreeső helyen talált rá; összehajolva sutyorogtak.

– Berkenyével éppen arról beszélgettünk, hogy valamit egész biztosan eltitkolnak előlünk a felnőttek – kezdte Gyertyán, amikor a manólány odament hozzájuk. A manófiúk szemlátomást kényelmetlenül feszengtek ünneplő ruhájukban. – Gyűlnek az árulkodó jelek. Előbb a madárháton repülő manó, aztán meg az okos halak.

– A manót csak képzelődted – húzta el a száját Csiperke.

– És mivel magyarázod a halakat?

A lány legyintett.

– Lehet, hogy a felnőttek is rosszul tudják, nem hiszem, hogy szándékosan hazudtak volna.

– Ugyan már!

– Vagy biztosan csak minket akartak megvédeni attól, hogy a tó közelébe menjünk, és a madarak áldozatává váljunk.

– Szerintem a madarak nem veszélyesek.

– Csak mert egyszer láttál valamit, még nem kell egyből ilyen vakmerő következtetésre jutnod! – mérgelődött Csiperke. – Jobb félni, mint megijedni.

– Én csak azt furcsállom, hogy miért kell félni a madaraktól, ha még sosem bántottak senkit, miközben például a méhektől, kígyóktól senki nem fél, holott azok is veszélyes állatok. Megcsíphetnének, megmarhatnának.

– Azok sosem bántanának minket! – mondta Csiperke méltatlankodva.

– De miből gondoljuk, hogy a madarak igen?

– Hát... ezt mondták a felnőttek! Valószínűleg okuk volt rá.

– Mindenki csak attól fél, amitől félni kell, mert az idősebbek azt tanították! – Gyertyán pont olyan lázas beleéléssel magyarázott, mint a dédapja. Csiperke nem tudott mit felelni, csak mordult egyet.

– Most már direkt figyelni fogom a gyanús dolgokat – jelentette ki Gyertyán. – Berkenye, te is légy résen, és szólj, ha látsz valamit!

– Rendben.

– Milyen jó lenne, ha tudnánk egymásnak üzenni; ha mondjuk, valamelyik rovart betaníthatnánk, hogy hozza-vigye a leveleinket – ábrándozott Gyertyán.

– A rovarok nagy része buta – józanította ki Csiperke. – Csak a méhek és darazsak okosak, de ők nem érnek rá üzeneteket szállítani.

– Attól még lehet álmodozni – morogta a manófiú.

– Lehet, csak épp semmi értelme. Inkább menjünk táncolni – indítványozta Csiperke.

– Nincs kedvem táncolni – duzzogott Gyertyán.

– Én meg nem tudok – nézett rá Berkenye bocsánatkérően. Csiperke grimaszolva hagyta ott őket. Végül apja kérte fel egy táncra. Utána Őszapó, majd a szomszédban lakó két manófiú következett. Csiperke alaposan kitáncolta magát; ahogy ropta, a szoknyája csak úgy pörgött-forgott, a haja pedig repült a levegőben.

Közben az ünnepi láng körül főzőverseny alakult. Tőlük nem messze, az innivalós asztal körül virgonc társaság verődött össze, akik a reményteljes illatokat szimatolva alig várták, hogy zsűrizhessék a verseny eredményét. A gyerekeknek mesesarkot készítettek, ahol egy manólány bábozott is nekik. A gyerekek élvezték, hogy késő estig fenn maradhatnak, és ők is érdeklődve kacsintgattak a versenyzők felé.

A nagy táncolás közepette Csiperke egyszer csak észrevette Szotyit, a pockot; vigyori kis pofájáról lerítt, hogy rosszaságon jár az esze. Épp felágaskodott az asztalon álló bóléhoz, és lefetyelte.

– Az nem neked való! – szólt rá Csiperke, mire Szotyi megugrott. Az itókától a pocoknak olyan széles jókedve kerekedett, hogy körbe-körbe rohangált az udvaron, néhány széket fel is döntött. A manók nem győztek félreugrálni előle. A manólány kacagva vette üldözőbe.

– Szotyi, nem szabad ilyet csinálni! – kiáltott rá Hanga is, ám a pocok csak kajánul vigyorgott rá, és elinalt. Hanga sárga kikericsből varrt sziromszoknyában pompázott, de szigorú fonatai most is olyan szorosak voltak, hogy egy hajszál sem szabadulhatott ki belőlük. Csiperke a pocok után iramodott, de mindhiába, az cikkcakkban menekült előle, és amikor észrevette, hogy nyitva van a ház ajtaja, besurrant rajta.

– Oda nem mehetsz be! – kiáltott utána Csiperke, mert emlékezett rá, hogy Gyertyánék sosem engedték be a házba, mindig csak az udvaron tartották. Még egy szép új ólat is építettek neki, de úgy tűnt, a pocok most Őszapó házát szemelte ki ólnak. Vagy csak kalandot keres, gondolta a manólány, és a fejét vakarta. Tudta, nem illik csak úgy engedély nélkül bemenni másokhoz, de biztos volt benne, hogy mire megtalálná a sokaságban Őszapót vagy Gyertyánt, addigra Szotyi átrendezné a házat. Gyorsan besurrant hát utána, remélve, hogy hamar elő tudja keríteni. Amikor belépett az ajtón, már csak a farka végét látta; a pocok felszaladt a lépcsőn.

– Gyere vissza, te pimasz kis prémség, nem hallod!? – rivallt rá, de hiába, így ő is utána ment.

Odafent az emeleten a pocok beszaladt egy szobába. Csiperke morgolódva követte. Hogy nem képes Gyertyán megnevelni ezt a jószágot?, bosszankodott. Talán nem véletlenül tartják az udvaron. Szétnézett, hova tűnt el az állatka, és akaratlanul is szemügyre vette a berendezést; a falak mentén körös-körül könyvespolcok álltak, a hímzett terítőkön pedig fából faragott szobrocskák. Az is feltűnt neki, hogy a helyiségben rend van, nem úgy, mint például Gyertyán szobájában. Csiperke megilletődve jött rá, hogy Őszapó szobájában áll. Nem először járt már a házban, de eddig még csak Gyertyán kuckóját látta és a konyhát, ahol Őszapó néha megkínálta meggyes pitével.

Kínosan érezte magát, és nagyon szerette volna már végre nyakon csípni a pockot, de az villámgyorsan iszkolt előle. Aztán Szotyi egyszer csak egy helyben kezdett futni, mert rálépett a szőnyegre, amit aztán a csúszós padlón hurkákba gyűjtött maga mögött. Csiperke ezt kihasználva teljes erejéből rávetette magát, de pont akkor fogyott el a szőnyeg, és a pocok kilőtt előre. A manólány nyögve tápászkodott fel, mert alaposan beütötte magát, ám közben figyelmes lett valamire a földön. Egy aprócska, kerek fogantyú volt az, a fapadlóba süllyesztve, hogy ne lehessen elbotlani benne, és amikor Csiperke közelebbről is megnézte, látta, hogy egy kicsi ajtóhoz csatlakozik. Olyan volt, mint egy szekrényajtó, csak éppen a földön.

A manólányra rátört a kíváncsiság. Vajon mi lehet odabenn? Őszapó miért takarta el az ajtót egy szőnyeggel? Mit rejtegethet? Csiperke a fejét vakarta. Tudta, hogy már a házban sem lenne szabad tartózkodnia, hát még Őszapó szobájában, azon meg végképp tilos lenne gondolkodnia, hogy esetleg kinyitja a titkos ajtót... De képtelen volt visszahúzni rá a szőnyeget, majd' megölte a kíváncsiság. Mi lenne, ha csak bekukkantana? Ha csak egyetlen pillantást vetne rá, mi van odabent?

És ha meglátják? Őszapó sosem bocsátaná meg, ha rájön, hogy kutakodott nála, de Gyertyán sem állna többé szóba vele, az biztos. Inkább hagyni kellene a dolgot, talán nem is lehet kinyitni az ajtót, morfondírozott, és megragadta a fogantyút. Meglepetésére az ajtócska könnyedén kinyílt.

Egy kisebbfajta üreg lapult alatta, könyvekkel telepakolva. Csiperke elhúzta a száját; valami izgalmasabbra számított. Azért közéjük nyúlt és félretolt párat, hátha talál ott mást is, és ekkor beleakadt a keze egy kisebb tárgyba. Megfogta és kiemelte: egy kenderszálon függő, szárny alakú medál volt az. Meggymagból faragták ki míves munkával, és csak egy fél pár volt, mintha a másikja hiányozna mellőle.

Csiperke már visszazárta volna az ajtót, amikor gondolt egyet, és felemelte a legfelső könyvet. Arra gondolt, talán Őszapó régi tankönyve lehet. Vajon rajzolgatott valamit unalmában a lapok szélére úgy, mint ő?, kuncogott magában, amikor kinyitotta. Ám az elsárgult oldalakon másfajta leírásokat és ábrákat talált. A könyv Őszapó cikornyás kézírásával a postaböglyök betanítását részletezte. Csiperke nagyot nézett. Postaböglyök? Hiszen a böglyök buták, nem? Ezt mondták neki. Kinyitott egy másik kötetet is; abban hajókészítésről volt szó és halak oktatásáról, hogy hogyan vontassanak vízi járművet. Csiperke majdnem elejtette, amikor meglátta. Egy harmadik azt írta le, hogyan kell felnyergelni a madarakat. Micsoda? Felnyergelni a madarakat? Csiperke valósággal megszédült. Sosem gondolta volna, hogy pont Őszapó rejteget ilyen könyveket magánál. Igaza volt Gyertyánnak, valami nagyon nincs rendben. A manófiú nem képzelődött, itt a bizonyíték rá. Vajon mit szólna, ha ezeket itt meglátná?