A kanyargós ösvényen végighaladva a manógyerekek visszajutottak Tölgyerdei Manófalva szívébe. Csiperke elbúcsúzott barátaitól, és betért takaros kis faodú-házukba, amely előtt fehér ibolyák nyíltak.

– Sziasztok, megjöttem! – rikkantott be szüleinek, és felszaladt a szobájába.

Ám amikor belépett és ledobta a táskáját, észrevette, hogy valami mintha nem lenne rendjén. Végignézett a szobán: fakéregből ácsolt polcos szekrénye ugyanúgy nézett ki, mint legutóbb, mókusszőr szőnyege is tökéletesen feküdt a helyén, ágya... nos, az ágya pont olyan bevetetlenül várta, ahogy reggel hagyta, ablaka viszont... igen, nyitva állt. És ez az, amit soha semmilyen körülmények között nem lett volna szabad így felejtenie, ugyanis Csiperke reggel Pötyi ketrecét is kinyitotta, hogy a kis bogár röpködhessen a szobában, amíg ő az iskolában van. Rápillantott a ketrecre; persze, hogy üresen tátongott. A végzetes egybeesés pedig egyet jelentett Pötyi szökésével. Azért megvizsgálta a függönyét is, mert a bogárka kiválóan bele tudott olvadni a rózsamintába, de ott sem rejtőzködött. Végigjárta a házat is, ha esetleg Pötyin is elhatalmasodott volna a felfedező hajlam, de hiába. Tényleg megszökött.

Szomorúan vonult le ebédelni.

– Pár nap és itt van Őszapó nyárköszöntő ünnepsége. Hogy haladsz a ruháddal? – kérdezte tőle anyja, amikor ő megjelent a konyhában.

– Egész jól – felelte Csiperke unottan. – A blúzom már mindjárt kész, de a szoknyát csak az utolsó pillanatban fogom összeállítani, nehogy elhervadjon.

Most a ruhák érdekelték legkevésbé. Jobban lekötötte Pötyi szökése, no meg az órán történtek.

Az étkezés alatt először az iskolai eseményeket mesélte el, a bogárról még nem mert beszámolni. Úgy gondolta, bölcsebb lesz akkor, ha majd a szüleinek tele lesz a hasa az illatos, roston sült gombaszeletekkel, amiket anyja egy ibolyalevélen tálalt fel.

– Neked van már ötleted, mit próbálj ki jövőre? Vagy kitaláltad már, mi lesz a foglalkozásod? – kérdezte apja.

– Még fogalmam sincs – felelte Csiperke. – De Gyertyán felfedező akar lenni.

A szülei reakciója nagyban hasonlított a tanító néniéhez, de ők még kiegészítették a mondandójukat azzal, hogy „majd kinövi".

– Úgyhogy Gyertyán sem ér rá délután játszani, mert le kell írnia ötvenszer, hogy „Már mindent felfedeztünk, amit érdemes volt", el kell mennie gombászni és még Szotyinak is ólat kell építenie – mondta Csiperke, amikor desszertként ribizli kompót került az asztalra. – Én is szeretnék egy háziállatot – tette hozzá csak úgy mellékesen.

– De hát neked is van: Pötyi – mondta anyja.

– Már nincs. – Szülei egyszerre néztek rá. – Megszökött – tette hozzá halkan. Utána bevallotta, hogy a szomorú eset az ő hibájából történt. Szülei nem haragudtak annyira, mint várta, csak egy kisebb ejnye-bejnyét kapott.

– Lehet egy hangyád – mondta végül apja megenyhülve.

Csiperke megkóstolta a desszertet. A savanyú gyümölcs úgy összehúzta a száját, hogy meg sem tudott szólalni, de a válasz végül is az arcára volt írva.

– Mi a baj a hangyával? – kérdezte apja.

– Azok kolóniában szeretnek élni. Unatkozna egyedül – nyögte ki Csiperke.

Apja is beleharapott a ribizlibe.

– Hogy ízlik, drágám? – kérdezte anyja dicséretet várva.

– Nagyon jól sikerült – sietett apja a válasszal, de a mosolya nem volt egészen őszinte.

– Szerintem meg savanyú – fintorgott a manólány.

– Ilyennek kell lennie – felelte anyja.

– És mi a jó ebben?

– Van, aki szereti.

– Hát én aztán nem.

– Nem lenne egyedül a hangyád, ott lennél neki te – fordult Csiperke felé apja.

– De én nem tudok pótolni egy egész kolóniát.

Apja egy darabig emésztette a hallottakat.

– Mondasz valamit – bólintott végül. – Mit szólnál akkor egy hernyóhoz?

Csiperke ugyanúgy elhúzta a száját, mint a hangya gondolatára – már amennyire a ribizli engedte –, de aztán felderült az arca.

– Olyanhoz, amilyenből pillangó lesz?

– Ó, hát... nem is tudom – szólalt meg az anyja. Csiperke összevonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rá.

– Egyszer anyádnak is volt pillangója – felelte halkan az apja. – A szárnyát törte szegény. Már nem lehetett rajta segíteni.

– Ó, szegényke. Nem tudtam róla – mondta Csiperke együttérzően.

– Semmi baj, kicsim. Már régen történt.

Csiperke nagyot sóhajtott.

– Akkor ez is kilőve – dörmögte a tányérjának.

– Hogy tetszene egy rózsabogár? – kérdezte anyja.

– Azok egész nap nem csinálnak semmit. Egy tücsökkel többet lehetne játszani.

– Arról szó sem lehet, nem lehet majd tőle aludni. Nem szeretnél inkább egy szép piros bodobácsbogarat?

– Az büdös.

– Nem büdös – szólt közbe apja. – És legalább nem tud repülni, nem szökne el.

– Mindegy, akkor sem kérem. Igazából egy nagyobb állatot szeretnék. Olyat, amivel rendesen össze lehet barátkozni, amit meg lehet simogatni. Mondjuk egy pockot.

– Egy egész pockot? – nézett rá anyja.

– Ha jobban belegondolok, inkább csak egy felet.

– Ne szemtelenkedj anyáddal! – Apja hangjára Csiperke belebújt a tányérjába. – Anyád azt akarta mondani, hogy a pocok nagydarab állat, hol férne itt el? Azon kívül rengeteget eszik és takarítani is kell utána, mert összeszőröz mindent. Sokkal több felelősséggel jár, mint egy katicabogár.

– Én tudok felelősséget vállalni! – húzta ki magát Csiperke.

– A katicádat is elvesztetted.

– Nem vesztettem el, ő hagyott itt engem!

– Ha a ketrecében tartod, nem szökött volna el.

– Azért engedtem ki onnan, hogy legalább a szobában röpködhessen, de ezek szerint az is szűk volt neki. Milyen lett volna akkor, ha folyton a ketrecében tartom, amiben épp csak meg tudott fordulni? – magyarázott Csiperke hevesen, és a szemléltetés kedvéért a villájára szúrt ribizlit is körbelengette, ami egyszer csak lerepült, átszelte a konyhát, és pattogva begurult egy sarokba. Csiperke gyorsan odaugrott, hogy felvegye, és apja sötét pillantásától kísérve a kukába dobta. Legalább eggyel kevesebbet kell megenni, örült titokban.

– Gyertyán is tarthat pockot – folytatta, amikor visszaült a helyére.

– Gyertyánt Őszapó egyedül neveli. Próbálja enyhíteni a szülei hiányát, ezért sok mindent megenged neki.

Csiperke tudta, hogy apja olvasatában ez a „sok minden" azt jelenti, „túl sok minden", és már épp azzal akart visszavágni, hogy „de Berkenyének is van", aztán eszébe jutott, hogy Berkenyének nincs háziállata, mert édesanyja, aki szintén egyedül neveli őt, hallani sem akar semmilyen állatról.

Csiperke egy jelentőségteljest sóhajtott, hogy hangot adjon csalódottságának, de hiába, szülei már egymásra figyeltek.

– Egy csepp mézbort, drágám? – kérdezte anyja.

– Kérek, köszönöm – emelte fel apja a harangvirág-poharát, mire anyja pontosan egy cseppet töltött bele az aranyszínű nedűből.

– Én is kaphatok? – élénkült föl Csiperke. Apja szeme vészjóslón villant.

– Ne feszítsd túl a húrt.

– De apuuu...

– Nem szeretnénk nagyobb állatot – felelte apja azzal a hangsúllyal, amiből Csiperke azonnal tudta, hogy aznap már nem terem neki több babér. Egészen elkedvetlenedett, a megmaradt két szem ribizli kompótjából is csak az egyiket ette meg.

– Köszönöm az ebédet – tolta el maga elől a tányért.

– Azt már nem eszed meg? – kérdezte anyja a megmaradt kompótra mutatva, mire Csiperke csak fintorogva rázta a fejét.

– Pedig igazán megehetted volna – hallotta apját maga mögül, – így most nekem kell... – de addigra felpattant, és elszelelt.

Visszaérve a szobájába rávetette magát az ágyra. Takarója sarkát gyürkélte, és bánatosan nézte Pötyi üres ketrecét. Sokkal jobb neki így, győzködte magát, de a kis bogár akkor is hiányzott. Úgy megszokta már a zörgését, ahogy a papírok és ruhák közt matatott, meg a váratlan pillanatokban felzengő berregést, amikor a szárnyát tornáztatta. De Pötyi láthatóan nem ragaszkodott őhozzá. Hiszen ha ragaszkodott volna, nem ment volna el. Csiperke azt kívánta, bárcsak lenne egy olyan állatkája, aki vele akar élni – csak vele, és senki mással. Akivel játszhatnának napestig, míg ki nem fáradnak, aztán összebújva alhatnának el egymást melegítve a téli estéken. Lemondóan csukta be a szemét; a szülei sosem egyeznének bele egy ilyen állat tartásába. Nagyot sóhajtott.

Aztán mégis elszántan nézett ki az ablakon, és dacosan hunyorított – egy szép napon csak azért is lesz egy nagyobb állatkája. Méghozzá nem is akármilyen!