Amikor Csiperke reggel felébredt, hirtelenjében azt sem tudta, hol van. Egy idegen ágyban találta magát, és amikor körülnézett, mindenhol rendetlenséget látott. Aztán hamar eszébe jutottak az előző nap eseményei, és hogy Csillagvirág szobájában kapott szállást az éjszakára. Az ágy mellett pedig egy szép kis vacokban, amit este a többiekkel csináltak, ott feküdt összegömbölyödve Mogyoró is.

A manólánynak nemsokára az is bevillant, hogy Őszapó válasza mostanra akár meg is érkezhetett, és ettől őrülten izgatott lett. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, és lerohant a konyhába. A többiek már körülülték az asztalt, Dérszakáll épp reggelit készített, a konyhapulton pedig... igen, ott hevert egy felbontott levél!

– Á, hát megérkeztél, Csiperke, már csak rád vártunk – pillantott rá Dérszakáll mosolyogva.

– Bizony, dédnagyapa addig nem volt hajlandó elárulni nekünk, mit írt Őszapó, míg alszol – morogta Csillagvirág.

– Jó reggelt! – köszönt Csiperke, és gyorsan leült egy székre.

Dérszakáll végignézett a gyerekeken, és tartott egy kis hatásszünetet.

– Akkor hát gondolom, szeretnétek tudni, mit felelt Őszapó a levelemre.

– Igen, erre várunk már kora reggel óta – nézett rá Csillagvirág grimaszolva.

– A válasza még tegnap este megérkezett, de akkor már olyan késő volt, hogy mind aludni tértetek. Ezért inkább megvártam a reggelt, hogy tudassam veletek... Őszapó azt írta, már elszállt a haragja, és szeretne végre beszélni velem.

A gyerekek felujjongtak, Dérszakáll öreg arcán pedig olyan boldog mosoly terült el, amilyet Csiperke még sosem látott rajta.

– Ez pedig azt jelenti, hogy együtt hajózunk vissza – folytatta a manóapó. – Gyertyán, a dédnagyapád neked is beígért egy beszélgetést, és készülj, mert az sem lesz cseresznyéspite.

A manófiú lesütötte a szemét, úgy ette a reggelijét, de közben egész idő alatt vigyorgott.

Végül maradtak még egy napot, hogy Dérszakáll és Csillagvirág mindent összekészíthessen az utazáshoz. Ennek Gyertyán határozottan örült, de Csiperke sem tiltakozott, mert lefoglalta a Mogyoróval való játék. A mókusbébi továbbra is előszeretettel csimpaszkodott Csiperkébe, és ha nem lehetett az ölében, akkor mindenhová követte.

– Úgy szeretném őt hazavinni, rajtam kívül nincs senkije – mondta a manólány Dérszakállnak a készülődés közepette, és úgy szorította magához Mogyorót, hogy a mókusbébinek kiguvadt a szeme. – Megtarthatom?

– Én nem lennék a kerékkötője, de vajon a szüleid megengedik majd?

– Hát... – Csiperke elszontyolodott, mert eszébe jutott a nyár eleji beszélgetés, melynek során a szülei kijelentették, hogy nagyobb fajta háziállatot nem látnak szívesen. Füllenthetett volna Dérszakállnak, de ő is őszinte volt vele, így bevallotta neki az igazat. – Nem túl valószínű. Abba sem egyeztek bele, hogy pockom legyen. És tovább rontja a helyzetet, hogy elszöktem...

– Pedig a mókus nagyon hasznos háziállat! – szólalt meg mögöttük Csillagvirág. Csiperke meglepetten fordult hátra. – Segít leszüretelni a diót meg a mogyorót, és kisebb házimunkákra is meg lehet tanítani. Az egyik osztálytársamnál például a mókus viszi ki a szemetet. – Csiperke felnevetett, és úgy érezte, mégiscsak meg fogja kedvelni ezt a furcsa, fekete hajú manólányt.

Amikor végül eljött a hazautazás ideje, Manóváros lakói a hajó köré sereglettek, és annyi búcsúajándékkal halmozták el a három jó barátot, hogy alig fértek el a fedélzeten. Volt az ajándékok közt virágmag, frissen sült diós lepény, galambtollal töltött párna és sok-sok csodás szerkezet, amik mind Dérszakáll találmányai voltak, ám Csiperke egyikről sem tudta megállapítani, hogy mire szolgálhatnak.

Csillagvirág is megjelent egy tömött hátizsákkal, a karjában pedig a ficánkoló Mazsolát cipelte.

– Ő is jön – jelentette be.

– Szotyi hogy fog örülni, hogy rokonlélekre akad! – nevetett Gyertyán, amikor meglátta.

Mihelyst az utolsó kíváncsi manógyerkőcöt is fülön csípte és letessékelte a hajóról az anyukája, eloldozták a kötelet, amivel Gyertyán a megérkezésükkor kikötötte a Hattyút. Közben Pitypang, a ponty is újból feltűnt a színen, és befogta magát a hajó elé. Arcán olyan bűntudatos kifejezés ült, mintha csak azt mondaná: „Ezúttal nem hagylak magatokra titeket, akármi is lesz."

– Jól van, Pitypang, semmi baj – lapogatta meg az oldalát Berkenye. – Tudjuk, hogy csak megijedtél a vihartól, ezért szeleltél el. Nem haragszunk rád.

Ezt hallva a halacska megtáltosodva eredt neki a messzeségnek, maga után vonva a hajót. Olyan gyorsan suhantak a vízen, mint még soha.

A parton állók és az utasok egészen addig integettek egymásnak, amíg csak el nem fáradt a kezük. Most, hogy végre úton lehetett hazafelé, Csiperke már nem is akart annyira menni. Egészen megkedvelte a kalandos életet, még a madárháton repülésre is nevetve gondolt. Aztán a szülei jutottak eszébe; biztosan haragudni fognak, amiért elszökött. Hogy fogja így rábeszélni őket, hogy megtarthassa Mogyorót?

Pitypang olyan gyorsan iramodott, hogy a visszaút már sokkal rövidebb ideig tartott. Az utasok hamarosan meg is pillantották a túlpartot, ahol már összegyűlt Manófalva apraja-nagyja.

Amikor kikötöttek, először Dérszakáll lépett partra. A falu lakói hirtelen elcsendesedtek, holott addig izgatottan beszélgettek egymással. Őszapó is kivált a tömegből, és lassan odasétált a testvéréhez. Csiperke lélegzetvisszafojtva nézte őket. A két teljesen egyforma manóapó egy darabig csak állt egymással szemben, mozdulatlanul. A különbség köztük csupán annyi volt, hogy Őszapó szigorú arccal nézett, Dérszakáll pedig inkább félve. Aztán Dérszakáll szólásra nyitotta a száját, ám ekkor Őszapó hirtelen odalépett hozzá, és megölelte. A manók felujjongtak.

Csiperke örömittasan szállt ki a hajóból, aztán meglátta a szüleit. Erősebben magához szorította Mogyorót, és odament hozzájuk. Már épp hosszadalmas magyarázkodásba fogott volna, amikor ő is két, pontosabban négy ölelő kar között találta magát. Szeme sarkából pedig azt vette észre, hogy Berkenye is ugyanígy járt.

– Mindenről tudunk – szólalt meg az apja, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki haragszik. – Őszapó részletesen beszámolt a kalandotokról és Dérszakáll leveléről. Meg mindenről, ami kettejük közt annak idején történt.

– Akkor ti sem tudtatok erről az egészről? – csodálkozott Csiperke.

Szülei a fejüket rázták.

– Őszapón kívül senki. Azt is bevallotta, hogy ő találta ki a madárveszélyt.

– Ki ez a kis mókusbaba a karodban? – kérdezte anyja megsimítva Mogyoró fejét.

– Ő Mogyoró. Majdnem lezuhant egy fáról, de én megmentettem.

– Tényleg a lezuhanástól mentetted meg? Olyan magasról? Egyes-egyedül? – csodálkozott az anyja, és ő sem volt mérges, sőt, inkább büszkének tűnt.

– Igen – mondta Csiperke –, elárvult szegény, és most nincs hol laknia. Ömm, azt tudtátok, hogy a mókusokat meg lehet tanítani rá, hogy kivigyék a szemetet? – vigyorgott reménykedve.

Szülei egymásra néztek, azzal a nézéssel, amit arra lehetne lefordítani, hogy „szerinted megengedjük?". Csiperke egyből tudta, hogy nyert ügye van.

Őszapó ezalatt Gyertyánhoz fordult.

– Nem mondom, hogy megdicsérlek, amiért ilyen veszélyes kalandra adtad a fejed, és hogy még a barátaidat is belerángattad. – A manófiú elvörösödött. – Ugyanakkor elismeréssel adózom, amiért olyan kiváló hajót építettetek, amivel oda-vissza át tudtátok szelni a tavat. Magam sem építhettem volna meg különbül – fejezete be a manóapó.

Gyertyán erre szerényen elmosolyodott.

– Valamint meg kell hagyni, igen jó ürügyet szolgáltattatok, hogy kapcsolatba léphessek a testvéremmel – tette hozzá Dérszakáll. – Hála nektek, a sok-sok évi fagyos viszonynak Őszapóval immár vége!

Egész Manófalva velük együtt ujjongott, aztán kipakolták a hajóról az ajándékokat, és mindenki megcsodálhatta az izgalmas szerzeményeket.

– Azt hiszem, én már tudom, mi leszek, ha nagy leszek – szólalt meg Csiperke, amikor már együtt baktattak hazafelé.

– Mi leszel? – kérdezte Berkenye.

– Állatvigyázó.

– Azt a foglalkozást nemrég még nagyon félelmetesnek találtad – vonta össze a szemöldökét Gyertyán.

– Viszont azóta átszeltem a Türkiz-tavat, lezuhantam egy madárról és megmentettem egy mókusbébit – húzta ki magát büszkén a manólány. – Már egyáltalán nem félek. Az állatvigyázókra pedig nagy szükség van – paskolta meg az ölében gubbasztó Mogyoró hátsóját.

– Már én is tudom, mi leszek – jelentette ki határozottan Berkenye. – Úszásoktató. – Erre minden tekintet rászegeződött körülöttük. – A manóknak meg kell ismerkedniük a vízzel – magyarázta. – Meg kell tudniuk, hogy a halak és a békák értelmes lények, és hogy milyen nagyszerű dolog a vízben pancsolni. Azon kívül a kalandunk hatására biztosan fellendül majd a vízi forgalom, sokan fognak kijárni a tóhoz. A biztonságuk érdekében nem árt, ha megtanulnak úszni. – A szavait lelkes taps fogadta, nemcsak Csiperke és Gyertyán, hanem az egész környezetük részéről is. Berkenye egy kicsit el is vörösödött, amiért ilyen szokatlanul nagy figyelem irányult rá.

– És te, Gyertyán? – kérdezte Csiperke a másik barátját. – Gondolom, még mindig felfedező akarsz lenni.

– Tévedsz – vágta rá a manófiú, mire Csiperke és Berkenye is meglepetten nézett rá. – Virágkertész leszek! – mondta, és megcsörgette a zsebében lapuló magvakat, amiket Csillagvirág adott neki. – Mindenki csodájára jár majd Manófalván az új növényeimnek.

– De hogyhogy? Te felfedező akartál lenni – mondták a barátai kórusban.

– Mi okból mennék felfedezőnek? Hiszen már mindent felfedeztünk, amit érdemes volt – mosolygott a Gyertyán rejtélyesen, aztán mindhármukból kitört a nevetés, és még nagyon sokáig nevettek.

Vége