Egy verőfényes reggelen Pötyi, a hétpettyes katicabogár már csak egy lábnyújtásnyira volt a vágyott szabadságtól, amikor gazdája nyakon csípte az ablakban.

– Ejnye, csak nem szökni próbáltál? – korholta őt Csiperke, a hüvelyknyi manólány, és megragadta, hogy visszategye a ketrecébe. A kis bogár lekonyult csáppal fordult a fal felé, amikor visszakerült.

– Hát szabad ilyet csinálni? – kérdezte Csiperke a homlokát ráncolva, amikor könyökével behajtotta az ablakot, de mihelyst meglátta, milyen bánatos lett bogara, elszállt a haragja. – Nézd, nyitva hagyom a ketrecajtót, hogy röpködhess a szobában, ha kedved tartja – próbálta vigasztalni, de Pötyi változatlanul a szebbik felét mutatta.

A manólány lebiggyesztette az ajkát. Nem tudta, mit tegyen a háziállatával; ez már a harmadik eset volt, hogy szökni próbált. Ám Csiperke nem ért rá többet gondolkodni ezen, mert iskolába kellett mennie. Ráadásul ez volt az utolsó tanítási nap a nyári szünet előtt, így igazán nem szeretett volna elkésni.

Gyorsan levette a pizsamáját, és megmosta az arcát a sarokban álló fél dióhéj mosdótáljában, aztán felhúzott egy csíkos harisnyát és egy zöld bugyogót, blúzzal. Göndör, vörös tincseit csak öt ujjával igazította meg, mert eddig még minden fésű beletörött, majd fejére húzta piros sipkáját is. Akármennyire is sietett, még megsimogatta Pötyi fejét, de a bogár csak duzzogva megrázta a csápját. Majd megenyhül, gondolta Csiperke, azzal a hóna alá csapta szederlevélből hajtogatott táskáját, és kiiramodott a szobából. Leszaladt a lépcsőn, aztán befordult a konyhába, ahol szülei épp reggeliztek.

– Sziasztok! – rikkantotta nekik, és felmarkolt az asztalról két szem mazsolát. Az egyiket a táskájába süllyesztette tízórainak, a másikba pedig már bele is harapott, úgy rohant tovább.

– Hát már sosem érjük meg, hogy velünk reggelizel? – kérdezte apja félig lehunyt szemmel.

– Késésben vagyok!

– Mint mindig.

Csiperke elengedte a füle mellett a megjegyzést, szájába vette a mazsolát, és két kézzel integetett, aztán kisietett az ajtón. Anyja utána ment.

– Ne felejtsd el, hogy gondosan kerüld a madarakat, a Türkiz-tónak pedig a közelébe se menj! – szólt utána.

Csiperke csak a szemét forgatta, de azért bólogatott, és már szaladt is. Miközben elhagyta tölgyfaodú-házukat és rátért a szokott ösvényre, azon bosszankodott, hogy miért kell anyjának minden egyes nap elmondania ezt. Talán nem bízik benne?

Fatönk- és gombaházak mellett haladt el, amiket csak avatott szem vehetett észre, úgy beleolvadtak az erdő színeibe, aztán ahogy ritkultak a házak, úgy sűrűsödött a fű, végül teljesen összeért a feje fölött, és zöld alagutat formált körülötte. Csiperkének soha esze ágában sem volt a tóhoz menni, a madaraktól pedig mindig is rettegett, mégsem telhetett el nap anélkül, hogy legalább egyszer ne hallja az intelmet. De nemcsak ő, az összes többi manógyerek is úgy indult el reggel az iskolába, hogy szüleik a lelkükre kötötték ezt. Még az iskolában is kiszögezték a tanterem falára az erdőben előforduló madarak rajzait, hogy mindenki tudja, mitől kell óvakodni.

Óvodás korában hallott életében először a Türkiz-tóról. Két jó barátjával, Gyertyánnal és Berkenyével egy tábortűz körül ültek, úgy hallgatták Őszapót, a falu legöregebb manóját.

– Soha ne menjetek a Türkiz-tó közelébe! – mondta a manóapó komoly hangon, és hosszú, fehér szakálla rezgett, miközben beszélt. Senki sem tudta, hány éves lehet, mert a manók rendkívül sokáig éltek, csak annyiból lehetett kiindulni, hogy Gyertyán dédapja volt.

– Anyukám azt mondta, halak élnek a tóban. Azért ne menjünk oda, mert veszélyesek? – kérdezte Csiperke.

– Nem, a vízi állatok egyszerűen csak buták, ugyanúgy, mint a rovarok többsége. Annál veszélyesebb a víz, amibe bele lehet fulladni. A manók nem tudnak úszni, ezért iszonyatos veszély még a közelébe is menni – felelte a manóapó az „iszonyatos" szót jól kihangsúlyozva.

– Azon kívül ott gyülekeznek a madarak. A madarak pedig szörnyűséges fenevadak; elragadják a manókat, és magukkal hurcolják őket a tó túlsó partjára.

– De miért? Mit kezdenek velük? – kérdezte Gyertyán tágra nyílt szemmel.

– A fiókáiknak viszik őket. Eledelnek.

Csiperke nagyot nyelt ennek hallatán, de még most is, ahogy erre visszaemlékezett. Képzeletében óriási, éhes madárcsőrök tátongtak a tó túlsó partján, amik csak arra vártak, hogy elnyelhessék őket. Persze, hogy óvakodott a tótól és a madaraktól, hiszen ki akart volna madáreleséggé válni? Borzongva megrázta a fejét, és kettőzött sebességre kapcsolt.

Az ösvény egy kidőlt, korhadt fatörzsnél ért véget; abban rendezték be a manófalvi iskolát. Az óra kezdetét jelző tücsökciripelésre Csiperke pont beért a nagykapun. Kifújta magát, köszönt barátainak, aztán épp csak lehuppant a helyére, már kezdődött is a tanítás.

Ahogy teltek a percek, a nyár zsongása egyre gyakrabban vonzotta a tekintetét az ablak irányába, és ezen a tanító néni monoton hangja sem segített. A manólány akaratlanul is arra gondolt, milyen játékokat lehetne játszani odakint a bólogató harangvirágok közt, a zölden hajladozó fűben. Aztán amikor egy vörös rókalepke elrepült a pitypangok fölött, a tanító néni bezárta az ablakot. Csiperke hirtelen magához tért révedéséből, ahogy a tíz másik manógyerek is.

– A következő tanévekben lehetőségetek lesz belekóstolni néhány foglalkozásba, hogy könnyebb legyen eldöntenetek, minek tanuljatok majd tovább, ha három év múlva befejezitek az általános iskolát – szólalt meg a tanító néni. – Pár hétig tanonckodhattok egy-egy manómester mellett. Kinek van már elképzelése arról, hogy mit szeretne jövőre kipróbálni?

A gyerekek gondterhelten sóhajtottak.

– Te, Berkenye, kitaláltad már esetleg? – nézett Alma néni egy manófiúra, aki erősen vakarni kezdte szőke üstökét. Csiperke is odafordult, hogy hallhassa jó barátja válaszát.

– Hát... én...

– Hát nélkül.

– Öm... én lehet, hogy... Nem is tudom...

– Azt hiszem, én tudom – szakította félbe egy manólány, aki majd' kiesett a padból, úgy jelentkezett.

– Mi tudjuk – szólt közbe a mellette ülő, szakasztott ugyanolyan külsejű lány.

– Nocsak, akkor mondjátok! – nézett rájuk a tanító néni. Hegyes manófüle nemtetszése jeléülmegrezzent, amiért a gyerekek egymás szavába vágtak, de nem tett megjegyzést.

– Bodzával már többször is segítettünk otthon...

– ...a befőzésben... – folytatta a másik lány.

– ...és a gesztenyesütésben...

– ...és egész jól csináltuk...

– ...és szerettük is csinálni...

– ...úgyhogy most meglátogatnánk a szakácsokat, hátha mi is azok leszünk.

– Nagyon jó ötlet, lányok – válaszolta Alma néni.

Ekkor Hanga, Csiperke padtársa elegánsan felnyújtotta a kezét.

– Igen? – szólította fel Alma néni.

– Én már biztosra tudom, mi szeretnék lenni.

– Akkor oszd meg velünk is – mondta érdeklődve a tanítónő, miközben a kezével csendre intette a Hangát nevetgélve utánzó ikreket.

– Állatgyógyász – felelte a manólány.

– Ó, ez nagyon szép foglalkozás! – dicsérte meg Alma néni, Hanga pedig a büszkeségtől a lehetetlenségig kihúzta magát. – Rajtuk kívül megtalálta már valaki a jövendőbeli foglalkozását? – nézett körbe a termen a manóasszony. Csiperke egészen kicsire összehúzta magát, nehogy őt szólítsák fel, de nem kerülhette el a végzetét.

– Te, Csiperke?

A manólány kelletlenül egyenesedett fel, aztán kimondta a legelső dolgot, ami eszébe jutott.

– Lehetnék esetleg varrónő.

– Az is nagyon hasznos foglalkozás! – helyeselt Alma néni, aztán megint a gyerekekre nézett. Csiperke megkönnyebbült, hogy ennyivel letudta. Elég ügyesen varrt már, és egyre ritkábban kellett a felnőttektől segítséget kérnie, ám nem tudta elképzelni, hogy egész életében ezt csinálja. Valami egyébre vágyott, csak még azt nem tudta, mire.

– És neked, Gyertyán, van már ötleted? – nézett a tanítónő egy kócos barna hajú fiúra, aki állát a tenyerébe támasztva bámult ki az ablakon. A szólított összerezzent, aztán értetlenül meredt előre. Hiába, Alma néni szeme mindent látott. Sőt, ha a manóasszonyság kiszúrt a diákok közt egy elharapódzó vitát, riasztóan hamar ott is termett, és kiosztott a rászorulóknak egy alapos fejmosást. – Ne bámészkodj, hanem válaszolj!

– Öh... hogyan? – Gyertyán kérdésére fojtott kuncogás hullámzott végig az osztályon.

– Mi a válaszod?

– Mi is a kérdés? – érdeklődött a fiú egy bűnbánó mosoly kíséretében, mire a diákok felől még hangosabb nevetés harsant. Csiperkének is a szája elé kellett tennie a kezét, ha nem akarta megsérteni másik jó barátját azzal, hogy kineveti.

– Az, fiatalúr, hogy mi szeretnél lenni, ha felnősz – válaszolta Alma néni, füle pedig vészjóslón megrezzent –, vagy legalábbis melyik mesterséget néznéd meg közelebbről jövőre.

– Felfedező leszek – jelentette ki a manófiú határozottan.

Elképedt moraj söpört végig a diákokon, majd néma csend lett. Csiperke is az ajkába harapott, mert tudta, hogy barátja darázsfészekbe nyúlt ezzel a válasszal. Gyertyán nem először hozta már ki a sodrából a tanító nénit; a manólány hiába figyelmeztette folyton, nem tudott féket tenni a nyelvére. Így aztán már több füzete is betelt olyan mondatokkal, amiket Alma néni íratott le vele büntetésképpen – és amelyek jó részét valójában Csiperke körmölte le.

– Mit akarnál felfedezni? – kérdezte Alma néni összevont szemöldökkel.

– Például azt, hogy mi lehet a Türkiz-tavon túl.

A gyerekek egyszerre hördültek föl, Alma néni pedig elsápadt.

– Veszélyes madarak vannak ott!

– Jó, de a madarakon kívül – forgatta a szemét Gyertyán.

– Teljesen mindegy, mi van még ott, a madarak miatt tilos odamenni!

– Biztos, hogy olyan veszélyesek a madarak? Még soha egyetlen manót sem ragadtak el.

– Persze, hogy nem ragadtak el, mivel mindenki idejében elmenekül előlük!

– De akkor honnan tudjuk, hogy egyáltalán veszélyesek?

Alma néni arcára a bosszúság és a zavarodottság érdekes keveréke ült ki.

– Őszapó mondta ezt, a dédapád szavát pedig nem érdemes megkérdőjelezni, mert ő a legbölcsebb manó Tölgyerdőben.

– Jó, akkor felfedezhetném, mondjuk magát Tölgyerdőt. Tudja valaki, hogy egyáltalán mekkora?

Mindenki hallgatott.

– Felesleges tudnunk, hogy mekkora – felelte a tanító néni.

– Akkor még soha senki nem járt Manófalván túl?

– Senki! És nem is kell, hogy bárki elkódorogjon innen a biztonságból.

– De ha még senki nem járt a falun túl, honnan tudjuk, hogy a tó túlpartján madarak laknak?

Alma néni arca már kezdett lilásvörös árnyalatot ölteni.

– Elég az ostoba kérdésekből! Miért nem mész inkább kertésznek? Az olyan szép foglalkozás, növényeket növeszteni az apró magv...

– Az unalmas – vágott közbe Gyertyán. – Én akkor is felfedező akarok lenni.

– Ezt azonnal felejtsd el! – csattant fel az asszonyság türelmét vesztve. – Különben is, Őszapó sosem egyezne bele! Jobb, ha ezt nem is említed neki! Otthon pedig leírod harmincszor, hogy...

– De...

– Negyvenszer...

– De...

– Ötvenszer, hogy „Már mindent felfedeztünk, amit érdemes volt."

– Igen, Alma néni – morogta végül a manófiú.

– Segítségül azoknak, akik még nem döntötték el, melyik foglalkozást próbálják ki jövőre – folytatta a tanító néni fennhangon, ám közben Gyertyánra pillantva –, holnap ellátogatunk néhány manómesterhez, akiket majd megnézhettek munka közben.

Gyertyán az óra további részében tüntetően kibámult az ablakon.

Magában Csiperke is egyetértett azzal, hogy a fiú ötlete borzasztóan veszélyes, és ebből kifolyólag bolondság, de azért elhatározta, hogy tanítás után vigasztalásul barátjának adja a tízóraijából megmaradt fél szem mazsoláját.

– Játszunk délután valamit? – kérdezte a manólány, amikor Hangával, Gyertyánnal és Berkenyével már a hazavezető ösvényen baktattak.

– Nem a ruhádat kellene varrnod a nyárköszöntő ünnepségre? Vagy már készen vagy vele? – kérdezte Hanga.

– Szinte – füllentette Csiperke.

– Én már kész vagyok – húzta ki magát Hanga, Csiperke pedig lebiggyesztette az ajkát.

– Én nem mehetek játszani, be kell ugranom a fazekasdarazsakhoz két korsóért – felelte Berkenye.

– Én sem – mondta Gyertyán –, mert el kell mennem gombászni, új ólat kell építenem Szotyinak, mert a megátalkodott pocok szétrágta a régit, és még le is kéne írnom a büntetőmondatokat. Segítesz majd? – vigyorgott Csiperkére.

– Én ezt nem tartom jó ötletnek – szólt közbe Hanga, és hátradobta szigorú fonatait. Csiperke mélázva nézte. Egyszer ő is megpróbálta így befonni a haját, ám copfjai olyan mereven álltak kétfelé, hogy oldalazva kellett közlekednie az ajtón. – Alma néni azért adta ezt büntetésül, hogy elgondolkodj a történteken és megértsd őt végre. Mellesleg el fogom neki mondani.

– Árulkodós – morogta Gyertyán. Hanga úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

– Én itt lekanyarodok – mondta a manólány egy oldalösvényre térve, mert az vezetett az otthonáig. – Holnap találkozunk – integetett, és elsietett.

– Hogy ülne rá egy sündisznóra – morogta Gyertyán, amikor Hanga már messze járt.

– Tényleg felfedező akarsz lenni? – kérdezte Csiperke.

– Igen – felelte Gyertyán nemes egyszerűséggel.

– De hát az veszélyes lehet!

– Valóban – bólintott teljes lelki nyugalommal a manófiú –, de nehogy te is megpróbálj lebeszélni!

Csiperke csak a fejétcsóválta. Már szinte meg is feledkezett arról, hogy ki kellene találnia, melyikfoglalkozást próbálja ki jövőre. Aggódni kezdett barátjáért, hogy mi lesz, haegyszer valóban nekiered az ismeretlennek, és valami bajba keveredik.Ugyanakkor életében először ő is belegondolt, hogy vajon mi is lehet valójábana Türkiz-tavon túl.