Gwen szemszöge:

- Kérlek, Gwendoline, mondd el részletesen, hogy mi történt - a rendőr zöld szemei kíváncsian villantak rám, miután visszatért a kihallgató terembe. - Nem kell sietned, van rá egy egész napunk, hogy összeszedd a gondolataidat, de szerintem nem akarod itt tölteni az idődet, igaz? - aprót bólintottam. - Jó. Elmondanád, hogy kezdődött az egész?

Az este után szinte lehetetlennek tűnt felidézni, mi volt előbb és mi utóbb.

- Miért mentetek fel a hegyre? - az ember kérdésével együtt képek villantak az agyamba. - Az után, ami a múlt éven történt.

- Újra találkozni akartunk, hogy felejthessünk - a hangom még mindig remegett, még akkor is, ha most már biztonságban voltam. - Mindent. Josh hívott el minket.

- Nem volt semmi különös abban, hogy visszahívott titeket a helyre, ahol elvesztette két testvérét?

- Nem, vagyis de - nyögtem ki végül. - Csak mind azt akartuk, hogy Josh jól érezze magát, nem tudtunk róla, hogy bármilyen gondja lenne.

- Szóval senki sem sejtett semmit - némán bólintottam. - És azért mentetek el, hogy megint összekovácsolódjon a csapat - írta fel egy dossziéban tartott dokumentumra. - Mikor, kivel és hogyan érkeztél meg a helyszínre? - a tollát kikattintotta és letette az asztalra.

- Ezt nem fogja felírni?

- Előbb szeretném tisztázni a dolgokat, Gwendoline - mondta, s szemöldökét gyanakvóan összehúzta. - Miért érzem úgy, hogy próbálsz kitérni a kérdéseim elől? - a kezemen a barna bőrt átszínezte a rászáradt vér, és a piszok, amit még a hegyen szedtem össze. - Tudnál figyelni egy kicsit? - fordítottam vissza a fejem a rendőr irányába. - Múlt este...

- Hét óra után érkeztem, egyedül, és busszal. A felvonónál találkoztam Jessicával, aztán mentem tovább, olyan érzésem volt, mintha követnének, valaki folyamatosan lihegett volna a nyakamba, aztán pedig találkoztam Ashley-vel.

- Nem láttál senkit, csak úgy érezted, hogy követnek?

- Azt hittem, hogy csak paranoiás vagyok, de aztán...

- Aztán mi?

- Mielőtt a helikopterrel felvettek volna minket, láttam valamit a bányában - suttogtam. - Ember szerű volt, de a végtagjai sokkal hosszabbak voltak, mint egy normális emberé. Nem volt az.

- Azt hiszem egy kicsit előre haladtál - rázta meg a fejét. - Hogyan kerültél a bányába?

- Az a valami odavitt - lettem egyre idegesebb. Odafigyel ez az ember egyáltalán rám, mert nekem nem úgy tűnik?

- Értem - nem túl meggyőzötten. - Ez mikor történt?

Mégis honnan a fenéből kéne tudnom, hogyha ki voltam ütve? tettem fel magamban a kérdést.

- Valamikor hajnalban - gondoltam újra a mondandómat.

A férfi megint felfirkantott valamit a papírra.

- Inkább előbb azt mondd el, hogy mi történt miután megérkeztél - szólt hosszas csend után.

- Elmentem felkapcsolni a generátort Mike-kal és Jessicával, mert Josh megkért rá engem, a kettő másik pedig a vendégházba tartott - a széken hintázva halk nyikorgást idéztem elő a fém tárgyból, amin ültem, de mintha ezt észre sem vette volna.

- Milyen kapcsolatban állsz Michael Munroe-val és Jessica Riley-val?

- Ez miért fontos?

- Csak szükségünk van a részletekre is.

- Oké, hát Mike és én jó barátok voltunk már hosszú ideje, Jessica pedig az ő barátnője - tartottam szünetet, s úgy döntöttem erről nem mondok többet. Nem akartam a kapcsolataimról beszélni, sőt semmiről se. Annyira fáradt voltam, hogy ott helyben elaludtam volna, de mégsem tehettem.

- Ennyi?

Bólintottam.

- Ezután...? - próbált megint rábírni a beszédre.

- Az erdőben, mikor a generátort felkapcsoltuk Mike-kal, Jessicát elragadta az a valami. Utána indultunk, de közben Mike visszaküldött a házba. Később kiderült, hogy az sem biztonságot, mert ott is egy gyilkos járkál, de a végén kiderült, hogy mindent Josh tervezett el, hogy megbosszulja a húgait, azt hittük ő... ő ölte meg Jessicát. Istenem... tényleg nem tudtuk, hogy valami baja van, esküszöm. Túlreagáltuk a helyzetet, így veszélybe sodortuk. Nagyobb szarba kevertük, mint ő minket.

- Ő azt mondta, emlékszik rá, hogy bántott titeket.

- Jól van? Ezek szerint túlélte, igaz? - a rendőr bólintott. - Ó, szörnyű lett volna, ha a harmadik Washington is ott veszti el az életét - fújtam megkönnyebbülten. Miután csak a férfi fürkésző, barna szemeivel, jobbnak láttam folytatni, mielőtt megint noszogatnia kéne.

- Mi... kikötöztük Josh-t a fészerbe, hogy ne tudjon senkit bántani - így utólag olyan abszurdnak tűntek a dolgok. Mégis honnan a fenéből kellett volna akkor arra gondolni, hogy nem ő a legnagyobb problémánk? - Én ott maradtam vele, hogy biztos ne tudjon kiszabadulni, de aztán visítást hallottunk, megakartam nézni mi volt az, de aztán... aztán semmit sem éreztem és láttam, mert elájultam. Fogalmam sincs miért nem ölt meg ott, de csak levitt a bányába.

- Josh?

- Nem, nem, mégis hogyan lett volna Josh? - kérdeztem megint felidegesítve magam. - Már az elejétől kezdve próbálom megmondani, hogy van ott egy szörny, ami lent a bányában él. Levitt oda, franc se tudja miért! Így kerültem le a bányába - a hangom egy érzelmi hullámvasúton egyensúlyozott, az egyik pillanatban még kiabáltam, a másikban pedig már csak suttogni tudtam.

- Ott a bányában találkoztál Jessicával és Matthew-val?

- Nem találkoztam, Jessica talált rám, eszméletlenül. Ha nem látott volna meg, már nem is élnék. Neki köszönhetem az életemet, pedig utált. Ennek ellenére megmentett, de nem tudom miért.

Miután végeztek a kihallgatásommal, kivezettek a váróterembe, ahol a pár túlélő, illetve a családjuk volt. Szörnyű érzés volt látni azokat a szülőket, akiknek nem tért vissza a gyereke.

El sem hiszem, hogy Sam és Emily nem élte túl. Pár órája még épségben voltak, sőt, mind rendben voltunk. Abban a pillanatban semmi másra sem tudtam gondolni a bennem lévő ürességen kívül. Még fel sem fogtam a történések súlyát, mi minden volt az elmúlt estén.

Csak az járt az eszemben, hogy én életben vagyok. Talán ez önző dolog tőlem, de mégis mire kellett volna gondolnom?

Minden, amire akkor vágytam, az az otthon melege és egy egyedül töltött nap volt. Csak egy pillanatra akartam lehunyni a szemem, már azzal elégedett lettem volna.

Fáradtan néztem végig a várótermen, ami nagy kialakítása ellenére most zsúfoltnak tűnt. Csak mi voltunk ott, illetve pár ügyeletes rendőr. Mégsem riaszthatták fel az egész őrsöt hajnal előtt.

- Itt kellene várnod, amíg a családod megérkezik érted, rendben? - szólalt meg az engem kihallgató rendőr. Bólintottam. - Már pár barátodat elvitték, biztos vagyok benne, hogy te is hamar elmehetsz.

- Egy kérdésem lehet? - ignoráltam a férfi előző mondatát.

- Mi lenne az?

- Mi történt Sammel és Emilyvel? - A rendőrt láthatólag nem lepte meg a kérdésem, szinte már számított is rá, azt olvastam ki az arckifejezéséből.

- Samatha Giddings holttestét a házban találtuk meg, feltételezhetően még a tűz előtt halt meg.

- Milyen tűz? - villantak rá szemeim.

- Washingtonék vendégházát felgyújtották. - Most már végképp nem értettem semmit. Hogy a francba lehet az, hogy míg minket egy szörny üldözött, addig ők tűzijátékot rendeztek a házban.

- És Emily? Vele mi történt? - léptem tovább a hallottokon.

- Emily Davis, igaz? - kutatott az emlékeiben.

- Nem, Emily Watson, maga idióta - forgattam meg a szemem idegesen. - Persze, hogy Emily Davis.

- Őt nem találtuk meg. - Ügyet sem vetett a sértésemre, amivel talán jobban is jártam. Nem volt túl okos dolog leidiótázni a törvény egyik emberét.

Lehet, hogy Emily még mindig a hegyen kereste a kiutat onnan. Lehet életben van, de már nem sokáig, mert ezeknek elkerülte a figyelmét a bánya. Sosem vizsgálnak át mindent... tavaly nem találták meg Hannah-t és Beth-et.

- Talán nem is keresték eléggé - céleztam ezzel mindenre, ami eddig történt, majd úgy döntöttem, ha nem akarok rosszabb helyzetbe kerülni, akkor véget vetek ennek a beszélgetésnek.

A termet bizonytalan léptekkel szeltem át, ahogy helyet foglaltam Chris mellett. Nagyon összetörtnek látszott, mintha őt viselte volna meg legjobban az este. Az elmúlt években bármi rossz történt, ő mindig előjött valami viccel, hogy mi jobban érezzük magunkat, most viszont magába roskadva bámulta a helyiség pepitás padlóját.

- Ashley-t már elvitték, ha ez érdekel. - Hangjának hűvössége nagyon meglepett, nem is tudtam hirtelen, hogy mit a francot mondhatnék rá, nem akartam megsérteni.

- Jól vagy? - érdeklődtem egy cseppnyi hezitálás után. Fejét továbbra sem emelte fel rám, de még így is láttam szemében a könnyeket.

- Hogy lennék már jól, ha ezek a szerencsétlenek nem hisznek el semmit, amit mondok? - Hangjából a hűvösség helyét a düh vette át.

- Ja, ismerős a helyzet. Nem nagyon hisznek a szörnyben, ami a bányában él - horkantam fel.

- Azt hitték, hogy az az ember akart minket megölni, aki megmentette az életemet! Akármit mondok, nem hisznek nekem.

- Várj, milyen ember? - kérdeztem összezavarodva. Ezt a részét a történteknek nem tudtam.

- Miután titeket elvitt a wendigo, jött egy idegen fickó, aki azokra a szörnyekre vadászik. Elmentem vele, hogy elhozzalak titeket abból a raktárszerűségből, de nem voltatok ott. Aztán a wendigo megölte az embert, én pedig alighogy beértem a házba, miközben üldözött, érted? Teljesen idiótának érezem magam, hogy miattam halt meg az a férfi.

- Egy szavadat sem értem - ráztam meg a fejem. - Az a szörny... wegdimo, ha jól értettem.

- Wendigo - javított ki.

- Mindegy - legyintettem. - Az ölte meg Hannah-t és Beth-et? - Chris csak bólintott, mire csend telepedett közénk. Át kellett gondolnom, hogy vajon ebben a francos történetben milyen logika van.

Eddig sosem gondoltam volna, hogy valóban megtörténhetnek ilyenek. Úgy értem, ma este belekerültünk egy istenverte horrorfilmbe! Fogalmam sincs, hogyan éltem túl.

Tekintetem önmagától is megtalálta a magányosan ülő Jessicát. Miatta vagyok még életben. Megmentett, de nem tudom miért. Többször is megpróbált segíteni rajtam, annak ellenére, hogy nem voltunk barátnők. Meg akartam neki köszönni, de képtelen voltam megmozdulni, odamenni hozzá, kinyitni a számat. Nem voltam olyan fajta, akit meg kellett menteni, mindig megvédtem magam, árulásnak éreztem volna magammal szemben, ha ezt most megteszem. Egyszerűen képtelen voltam megtagadni önmagam. Jézusom, lehetnék még ennél is önzőbb? Jessicát csak most tudtam jobban felmérni, rendes fénynél élőhalottnak tűnt, akit már csak a Szentlélek tartott össze. Nem mondhattam rosszabbakat, mert én is hasonló állapotban voltam. Karmolások az egész testemen, a vér rászáradt a bőrömre, a hajam hozzátapadt a fejemhez, a ruhám koszos és tépett volt, néhány helyen még át is ázott. A rendőri kabátot rögtön a kihallgatáson leadtam, arra hivatkozva, hogy nem akarom összekoszolni, de egyszerűen kényelmetlen volt, nem bírtam elviselni az anyagát. Jessica sem tartotta meg, annak ellenére, hogy a saját kabátja már cafatokban lógott rajta.

Miért ilyen magányos? Hol van ilyenkor Mike, hogy megvigasztalja a barátnőjét? Nem az lenne a dolga, hogy legalább egy kicsit felvidítaná, vagy bebizonyítaná, hogy itt van mellette? Szerintem igenis ezt kéne tennie, de akkor hol van? Jessica keresztülment a poklon, amiért kint hagytuk az erdőben, amíg a generátorral szerencsétlenkedtünk, megérdemelne egy bocsánatkérést tőle.

De ezek ellenére nem hibáztathattam, amiért nincs mellette. Talán a zsaruknak segít a nyomozásban vagy próbálja meggyőzni őket, hogy van lent valami a bányában. Nem követelhettem, hogy legyen ott mindenhol, igaz? Viszont én nem komfortálhattam a lányt, említettem már, hogy nem vagyunk barátnők? Biztos vagyok benne, hogy én vagyok az utolsó ember a földön, akivel most, vagy ezekután bármikor akarna beszélgetni. Egyáltalán én akartam vele beszélgetni? Mert tulajdonképpen még Ashleyvel sem akartam ezek után társalogni egy jó darabig, pedig ő a legjobb barátnőm. Senkivel sem tudtam megosztani mindent, Chris nekem olyan volt, mint egy nagytestvér, de elnézve az ő állapotát, inkább nem zúdítom a nyakába az én nyavalyámat. Matt-el nem beszélhettem az érzéseimről, nem úgy ismertem, mint akinek kiönthetném a szívem. Josh pedig... szerintem még mindig nem volt az eszénél, jobb, ha ezzel nem zaklatom. Viszont Mike szóba sem jöhetett. Az este után fogalmam sem volt, hogy mi van közöttünk, és nem akartam Mike Munroe-val Mike Munroe-ról csevegni. Abból csak rosszul jöttem volna ki, de lefogadom ő élvezte volna, ha ő a téma. Anyu sem fogadta volna el a dolgaimat, gondolom első adandó alkalommal bezárna egy elmegyógyintézetre, ha megemlíteném a bányában élő szörnyeket, így Leslie-ben sem bízhattam, aki a fantáziámra fogta volna a dolgot.

Elfordítva a fejem, észrevettem Mike-ot, aki az egyik kihallgató szobából jött ki. Amikor a tekintetünk találkozott, nem is tudom milyen érzelem futhatott át az arcán, talán megkönnyebbülés. Aztán Jessica felé nézett, s annak ellenére, hogy nemrég azt akartam, hogy legalább mellette legyen ott, rosszul esett volna, ha hozzá megy oda. Az önzőségemet félretéve felerőltettem magamra egy halvány mosolyt, s megráztam a fejem, jelezve, hogy neki jobban szüksége van rá. Nem utálhattam ezért a momentumért őket, mert Jessica volt Mike barátnője, nem pedig én.

Rossz dolog egy ilyen esemény után arra gondolni, hogy ki-kinek a barátja és barátnője? Valószínűleg nem egy normális emberre jellemző, kicsit rosszul is érzem magam, hogy Mike-ot képtelen vagyok kiverni a fejemből. Michael Munroe az ép eszemen átvette az irányítást, úgy, ahogy a szörnyek és a sötét helyek is beköltöztek a fejembe.