Ashley szemszöge

- Biztos nem tudjuk kinyitni? - kérdeztem meg még egyszer. Nem akartam csak úgy itt hagyni a legjobb barátnőmet. Nem hagyhatom meghalni. Láttam, ahogy Josh elveszti az életét, Gwennel nem történhet ez.

- Már mindent megpróbáltam - mondta Chris egy kis sóhajtással. - Hé Ash, nyugi, minden rendben lesz Gwennel, tudod te is, hogy milyen talpraesett - miközben a fiú próbált megnyugtatni a vállamra tette a kezét.

- Én... én tudom, de akkor is aggódom érte.

- Ahogy én is - nézett a szemembe. - De érted is, és ezért megyünk biztonságba, oké?- nem válaszoltam semmit se, hisz' hogyan tudtam volna? - Ash, én szeretnélek biztonságban tudni.

- Én is téged! Azt nem bírnám ki, ha történne veled valami, mert - nem akartam sírni, most nem, de így nem tudom befejezni a mondatomat, képtelen vagyok rá, hogy kimondjam.

- Mert? - nézett mélyen a szemembe tengerkék íriszével.

- Egyikőtöket sem szeretnélek elveszíteni, ti vagytok a legjobb barátaim, Chris! - azt hittem már Chris nem reagál semmit a mondatomra, hosszú karjait a derekam köré fonta. Jól eső érzés töltött el, ahogy átöleltem és a fejemet a mellkasának döntöttem. Biztonság.

- Minden rendben lesz - bár nem mondta ki, de egy szó ott lebegett köztünk a levegőben: remélem. Mert nekünk már csak ez volt, a remény.

Gwen szemszöge:

A fejembe hasító erős fájdalom volt az, amit először érzékelni tudtam. Lassan a szemem elé kúsztak a homályos képek, amiben még Sam után kutattunk Ashley-vel és Chrisszel, aztán bezárult köztünk egy ajtó, és egyedül kellett boldogulnom. Aztán bevillant egy kép a maszkos őrültről, amint egy nehéz tárggyal ütést mér a fejemre.

- Basszus - morogtam, a fejbőrömet dörzsölgetve (bár elég nehéz volt egymáshoz kötözött kezekkel), ami elég durván felrepedt, még mindig szivárgott belőle egy kis vér, de nem ömlött annyira, mint mikor ki voltam ütve. Annak egy jelentős része már megszáradt, de a hajamat összecsomósította.

- Nem mondták még neked, hogy ne beszélj csúnyán? - hallottam meg egy mély, eltorzított hangot, mire a szívem megállt egy pillanatra. - Jaj, Gwen, nem lett volna szabad megint eljönnöd. Se neked, se a barátaidnak. Nem tanultád a múltból, igaz, Gwen?

- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem az első dolgot, ami a fejembe zúdúlt. Már nem szédültem annyira, de nem is volt még tiszta a fejem. - Ki vagy? - a hangom dühös volt, de mégis úgy remegett, mintha bármelyik pillanatban elsírnám magam. De nem ezért volt ingatag a hangom, hanem mert hideg volt lent.

- Miért kérdezel olyat, amire tudod, hogy nem fogok válaszolni?

Csendben maradtam. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék vagy, hogy mit kéllene tennem. Féltem, és ez megbénította a tudatomat, mert bármelyik pillanatban meghalhattam. Eddig azt hittem, hogy ilyen őrült sorozat gyilkosok csak a filmekben vannak, most pedig itt van előttem egy.

- Tudom pontosan ki vagy - szólaltam meg végül. - Egy gyilkos, aki heccből öli meg a barátaimat! - a végére már szinte kiabáltam.

Azt hittem ezzel kihúztam nála a gyufát, mert pár pillanatig szótalnul bámult rám, de aztán nevetés kapta el. Ez tényleg egy őrült.

- Te - mutatott rám. - Elrontottad a tervemet. Hamarabb kellett volna visszajönnöd. Így mindent át kellett terveznem miattad, te idióta - viselkedése hirtelen váltott át ingerültté, amitől megijedtem, mert fogalmam sem volt mit fog most teni velem.

Az asztalról felvett egy orvosi tűt, aminek láttán hányinger kapott el.

- Most aludni fogsz - jelentette ki, mire én teljes erőmből kapálózni kezdtem. Meg kellett keresnem Samet és a többieket, nem adhatom itt fel.

- Nem! - kiáltottam.

Az egyik kezével leszorította a vállaimat. Mire az egyetlen védekezési módom a rúgás volt. Egyetlen hibát követett el az őrült: a lábaimat nem kötözte le. Össze-vissza kapáltam a lábaimmal, hogy kiszabadulhassak, de még így is a rúgások fele a levegőben kötött ki.

Valahogy mégis sikerült kiszabadulnom a szorításából és egy jól irányzott mozdulattal az ágyékába rúgni, amitől megtántorodott, és kiesett a tű a kezéből. Nem haboztam sokat, mert bajosan bár, de felálltam és amilyen gyorsan csak tudtam, futásnak eredtem. Még mindig szédültem és émelyegtem is egy kicsit, de az adrenalin most háttérbe szorított mindent. Hallottam, ahogy üldöz, így meg se álltam, mert tudtam, hogy bárki is az, biztosan gyorsabban fut, mint én.

A következő ajtó fala mellett egy kisebb szekrény állt, amit még időben fel tudtam borítani, hogy az ajtón bevezető úton ne lehessen egyszerűen átjönni. Legalább a szekrény elég magas volt ahhoz, hogy nehéz lehessen rajta átmászni.

A gyilkos dühös volt, ezt éreztem a közöttünk vibráló levegőben, de úgy éreztem, hogy ezt még lehetne fokozni.

Amikor biztos voltam benne, hogy elzártam az utat kettőnk közt, jó láthatóan felmutattam neki a középső ujjamat.

Nem sokáig húztam ezzel az időt, pár másodperc után megint futásnak eredtem, hogy minél előbb kiszabadulhassak innen. Minél beljebb kerültem a pincejáratban, annál elveszettebbnek éreztem magam.

Egy nagyobb szobában álltam meg legközelebb, hogy kifújjam magam. Hirtelen fájdalom és fáradtság tört rám, éreztem, hogy az eddigi adrenalin elpárolgott a véremből, így már csak a hevesen dobogó szívem maradt.

Mikor viszonylag jobban voltam, valami felkeltette az érdeklődésemet a szobában: a fal tele volt tűzdelve képekkel, újságcikkekkel és feljegyzésekkel. Ami még érdekesebbé tette, hogy a képek, pár kivétellel, mind rólunk voltak.

A félelem felerősödött bennem, ahogy eljutott a tudatomig a tény, hogy ez a medve barlagja, vagyis a gyilkos búvóhelye.

Az asztalon pár számítógép volt bekapcsolt állapotba és mindegyiken egy-egy kamera képe látszódott.

Ahogy jobban megnéztem a képeket, valami furcsa dolog jutott eszembe. A kezemben tartott képen Josh, az ikrek és én voltunk rajta. Ez akkor készült, mikor elmentem nyaralni a Washington családdal. Más nem szerezhette meg, csak mi, mint ahogy a többi képet is.

Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy körvonalazódott bennem egy kép, mint amikor a puzzle darabjait rakosgatom össze.

Josh a gyilkos.

Amikor közeledő léptek zaját hallottam, letettem a fényképet, megragadtam az asztalon lévő ollót, és behúzódtam az árnyékba. Csak reménykedni tudtam benne, hogy gyorsabb leszek, mint ő.

Kivártam a pillanatot, hogy közel érjen, és csak aztán támadtam. Rúgtam és ütöttem, bármit, amit értem, s mikor az ollót is használtam volna, kitisztult a fejem.

- Hé! GWEN - hallottam meg az ismerős hangot. - Gwen! Mi ütött beléd? - Mike volt az, akire rátámadtam, mögötte pedig Sam állt.

- Én csak... - szorosan markoltam Mike karját, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Meglepődtem, hogy őket találtam itt, de közben megkönnyebbültem és örültem is nekik. - Csak azt hittem, hogy nem ti vagytok - nyögtem ki végül.

- Ja, arra rájöttem - mondta Mike. - Jól vagy? Mi történt a fejeddel? - kérdezte.

- Kaptam egy ütést, de semmiség - válaszoltam, ahogy elengedtem a férfit. - Találtál valamit? - jutott eszembe, hogy ő felment a szanatóriumba.

- Nem sok mindent - rázta meg a fejét. - Ráadásul el is vesztettem a fickót.

- Itt van! Az előbb szöktem el előle.

- Mi? Olyan gyorsan nem juthatott el onnan ide - mondta összezavarodva. - Biztos vagy benne, hogy ő volt itt, akit fent láttunk?

- Nem tudom. Őszintén szólva, én nem sokat láttam fent belőle. De ennek itt van egy nagyon beteg maszkja és... - már épp mondtam volna, amire pár perccel ezelőtt jöttem rá, mikor Sam félbeszakított.

- Akkor ez azt jelenti, hogy ketten vannak - mondta. Elképzelhetőnek tartom, hogy ketten, vagy akár többen legyenek, de mi indokuk van arra, hogy megöljenek minket?

- SEGÍTSÉG! - hallottunk meg egy kiáltást. Egyből felismertem, hogy a hang Ashley-hez tartozik.

Több kiáltás és sikítás hangzott el, mielőtt feleszméltünk volna és futásnak eredtünk, de mikor megláttuk az ajtót, egy fegyver elsült.