Ethan céltudatosan vágott át az utcán. Egyszer sem nézett vissza a házra, nem mert. Félt, hogy meglát valakit az ablakon keresztül, és talán meggondolja magát. Mert Ethan nem volt szívtelen, bár minden igyekezetével annak akart tűnni. Valahol mélyen törődött a családjával, és bár ezt sosem mutatta ki kötődött hozzájuk. Nem akarta, hogy így legyen, ezért sosem mondta. Igyekezett minél jobban elszigetelni magát tőlük nehogy esetleg úgy igazán fontossá váljanak számára. Mert az gyengeség. Az a Megfigyelőket segíti. Tudta, hogy egy bizonyos ponton választania kell majd a családja és a Tükör között, készült is arra a pillanatra. Ezért is nem esett nehezére ott hagyni az összetört kis Lizzyt az ajtóban: hisz' mindig is tudta, hogy ez így lesz.

A töprengéseiből egy nagy kamion sárga fényszórója szakította ki, de ahogy az bekanyarodott az út végén ő újra a földre szegezte tekintetét. Igyekezett nem gondolni semmire.

A gyorsan suhanó fénypászmákra koncentrált.

Azokban a percekben mikor Ethan a családja és a közte lévő különös kapcson gondolkozott Ellen izgatottan várakozott a megbeszélt helyen. Látta a fát is, de úgy döntött bevárja Ethant a biztonságosan megvilágított részeken. Majd együtt nekivágnak a városhatárnak.

A körmét piszkálta amikor a távolban meglátott pár alakot. Ahogy azok közelebb értek Ellen félősen behúzódott egy villanyoszlop mögé. Bár tudta, hogy az nem rejti el őt teljesen, de jobb ötlete nem lévén csak reménykedni tudott, hogy a hangos, kurjongató hangok gazdái nem látják meg.

Azok egyre közelebb értek, és a lány már azt is ki tudta venni, hogy négyen vannak. A testtartásukból és a hangjukból arra következtetett volna, hogy négy férfi sétál át röhögve az úttesten. Egyre közelebb értek, és Ellen már a nagy kabátok ellenére is tudta, hogy mind a négy fiú. Talán, ha tizenhat, tizenhét évesek lehetnek, gondolta. Jajj, csak ne lássanak meg! Istenem, add, hogy ne lássanak meg!

Nem tudta pontosan megmondani, hogy miért fél tőlük, de azt mindennél pontosabban tudta, hogy fél. Nagyon, nagyon fél. Végül is egyedül van, egy sötét városhatárban, és egy villanyoszlop mögött bujkál. Nem volt ő bolond. Néha amikor ő vécén volt a többi lány kint beszélgetett, és Ellen érdeklődve hallgatta a történeteket. Bár nem gondolta, hogy akár csak a felük is igaz, és feleannyira sem tartotta magát csinosnak, mint azok a lányok, de a helyzet hevében ezt teljesen elfelejtette.

Mi van, ha meglátnak?

Egy borzongató gondolat

(megölnek, úgy bizony! vagy ha nem, legalábbis megerőszakolnak!)

futott végig az agyán, de rögtön kiment a fejéből amikor az egyik rákiáltott.

- Hé, dagadék! Tudjuk, hogy ott vagy! – röhögött fel, de úgy látszott nincs több mondanivalója. A többiek majdnem, hogy fetrengtek a röhögéstől, Ellen pedig összeszorította a szemét félelmében.

- Várd csak a lovagodat! – kiabálta egy másik.

Ellen nem mondott semmit, és talán még ő sem tudott róla, de a sötétben fülig pirult. Még, hogy lovag!

Úgy tűnt a fiúk nem szentelnek neki több időt, lassan, vihogva indultak tovább az úttest és a járda között botorkálva.

Ők bizony eláztak, csóválta meg a fejét Ellen. Büszkén kihúzta magát, mert mindig is akarta használni ezt a kifejezést, de eddig sosem volt rá alkalma.

Ahogy a környék újra elcsendesedett és csak távolról hallatszottak részeges kiáltások Ellen fázni kezdett. Amikor odaszóltak neki nagyon megrémült, és ha Ellen megrémül akkor izzadni kezd – mint egy ló, mondta régen az apja. A hideg izzadtság most rejtőzködő démonként csurgott le a hátán.

Az órájára nézett: Ethannek már három perce itt kéne lenni.

Talán

(nem jön el?)

csak késik.

Ellen fázósan dörzsölte össze a kezeit, és egyik lábáról a másikra állva leste az utcát. Jó tizenöt perc várakozás után, amikor már épp hazaindult volna meglátta Ethant.

Örömében elé szaladt és talán magához is ölelte volna a fiút, hogyha... hogyha az illetőt nem Ethan Kowlinskinek hívták volna, és nem lett volna a világ legzárkózottabb embere. De mivel sajnálatos – vagy épp örömteli – módon ez volt a helyzet Ellen beérte egy boldog szia! köszöntéssel is.

- Elnézést a késésért – szabadkozott Ethan, mintha csak az iskolában lenne. – A családom... nos, egy kicsit feltartott – ismerte be szégyenkezve, Ellen pedig csak mosolyogva legyintett.

- Ugyan, semmiség! De most már induljunk, mert szét fagyok! – csak ekkor vette észre, hogy a fiú nem viselt mást egy szürke hosszú ujjú pólón kívül.

- Te mondod? – vigyorodott el Ethan, majd elindultak a kijelölt fa felé. Ellen figyelmét nem kerülte el, hogy Ethan most először volt vicces, vagy szarkasztikus ismeretségük során. A lány ezt mosolyogva nyugtázta, és arra gondolt, hogy Ethan a végén talán még igazi lovag is lesz. Mint ahogy azok az elázottak mondták.

A fához vezető út további részét csöndben tették meg. Ethan meg akart szólalni, mondani akart valami szórakoztatót – de mégis csöndes maradt. Nem akarta elrontani a pillanat furcsa varázsát, így némán, tekintetét a földre szegezve lépkedett a lány mellett.

Amikor végül elérték a fát, Ellen szólalt meg először.

- Akkor, vezess mester!

Ethan kicsit elmosolyodott a mester jelzőre, de be kellett ismernie, hogy a lánynak igaza van. Ebben a témában tényleg ő a mester, akárhogy is nézzük.

Könnyedén – mintha csak egész életében erre készült volna – felmászott a fára, de ahelyett, hogy segített volna Ellennek is felmászni csak az eget kémlelte.

Egyelőre semmi. De csak türelem kérdése az egész.

Miután Ellen is felkapaszkodott a fára – ő már sokkalta nehezebben, mint a fiú – elhelyezkedtek egymást mellett egy vastag ágon. A hátukat egy másik, göcsörtös ágnak döntötték, és csak bámulták az eget.

Várták, hogy megcsillanjon.

- Ethan... - kezdte Ellen, egy jó negyedóra hasztalan várakozás után – Mi van... mi van, ha nem történik majd semmi? – úgy tette fel a kérdést, mintha valami szörnyű átkot mondana ki. Ethan megrázta a fejét.

- Olyan nincs. Kiszámoltam – lobogtatta meg a kezében szorongatott papírokat. – Biztos, hogy ma este történik meg. Én tudom.

Ellen erre nem tudott mit mondani, de a makacs kis gondolat

(mi van, ha mégsem?)

nem hagyta őt nyugodni.