Lizzynek még lefekvéskor is bűntudata volt azok miatta miket vacsoránál Ethan fejéhez vágott. Tudta, hogy valósszínű a bátyja már rég elfeledkezett azokról a durva szavakról, tudta, hogy róla leperegnek a sértések, de mégsem bírta tovább. Felkapcsolta az ágya mellett álló kisvillanyt, majd lerúgta magáról a takarót és felült. Meg kell tennie. Mégis testvérek.

Felállt, és egészen Ethan szobájának az ajtajáig levegőt is alig mert venni, úgy rettegett ettől a beszélgetéstől, de már nem volt mit tenni. Elszánta magát, és most megteszi.

Igen, be fog kopogni, aztán tisztázzák ezt az egész dolgot, és jó tesók lesznek. Minden jó lesz. Tökéletes. Anya büszke lesz, és boldog.

Úgyhogy most bekopog. Aztán bemegy. Ethan még biztos nem alszik. Tehát kopogás.

Felemelte a kezét, és lassan közelítette a barátságtalanul álló nagy ajtó felé. Aztán... bekopogott. Bentről semmi nem hallatszott, az eddigi mozgolódás is abba maradt, síri csönd telepedett a két testvérre, akiket egy ajtónál mindig is sokkal több választott el egymástól.

Mivel nem kapott választ Lizzy óvatosan benyitott a szobában. Több éve nem járt itt, de nem sokat változott, állapította meg magában. A falak üresek, sehol egy kép, s a szoba berendezését mindössze egy bevetetlenül álló ágy, egy rendezetlen íróasztal és egy otromba ruhásszekrény alkotta.

Ethan a földön térdelt, kezében egy hátizsákkal, amibe éppen furcsábbnál furcsább dolgokat pakolt bele, aminek nagy részéről a húga azt sem tudta mire való.

A fiú rémülten nézett Lizzyre, akinek arcán ugyan olyan meglepődöttség tükröződött, mint az első pillanatban Ethan – én.

Csak pár pillanatra volt szüksége ahhoz a pizsamás kislánynak, hogy felfogja a helyzetet: Ethan mégis elmegy.

Tehát nem hallgatott az anyjuk tiltására.

- Ethan én... - kezdte bizonytalanul, de a bátyja leintette.

Arcán csalódottság tükröződött, felállt, és az ágyára dobta a hátizsákot. Tekintetét egy pillanatra sem szakította el az ajtóban álló Lizzyről.

A lányra hirtelen rátört az elmúlt évek minden elfojtott kétsége, és érezte, hogy a torkát a sírás fojtogatja. Még nem engedett utat a könnyeinek, el akarta mondani amiért jött, de képtelen volt rá. A gondolatai egész más irányt vettek.

- Ethan most az egyszer nem fogsz leinteni... - kezdte, és Ethan arcán mintha egy megvető kis mosoly suhant volna át. - most akkor is elmondom, amit akarok, ha befogott füllel ülsz majd azon az ágyon, de nem bírom tovább – a bátyja figyelmesen nézte, az arcán már nem csalódottság, hanem érdeklődés látszott ahogy a húgát nézte. – El sem tudod képzelni milyen nekem melletted... bele sem gondoltál, soha ugye? Te olyan vagy amilyen akarsz lenni, fura vagy és megteheted, hogy nem foglalkozol semmivel, de én... Tudod, mindig megpróbáltam a tökéletes gyerek lenni anyáék számára, hogy ezzel kárpótoljam őket miattad. Mindent megtettem azért, hogy ne törjék folyton azon a fejüket, vajon mi van veled. Tökéletes lányuk voltam, érted? – kiáltotta hisztérikus hangon Lizzy, mintha saját magát is erről akarná meggyőzni. - Kitűnő tanuló, különböző szakkörökre járó, kedves és segítőkész, aki bármikor szívesen főz vele, vagy megnézi a Dirty Dancinget. Tudtad, hogy utálom a romantikus filmeket? Dehogy tudtad, Ethan, honnan is tudhatnád!? Hisz' olyan vagy mint egy szellem. És meguntam, hogy kettőnk helyett kell jónak lennem, meguntam. Úgyhogy tudod mit? Menj! Menj el, és kövesd a hülye agymenéseidet, bánom is én! – Lizzy félrelépett az ajtóból, ezzel sem állva el Ethan útját. Arcán patakzottak a könnyek, de a bátyján már semmilyen érzelem nem látszott. – Menj már el – a lány már csak suttogott, de elcsuklott a hangja, ahogy ezeket a szavakat kiejtette.

Nem tudta, hogy mit is akar igazából. Egy része tényleg azt kívánta, hogy Ethan elmennyen, és ez a rész tudta – még akkor is, ha mindennél jobban tagadta – hogyha a fiú most elmegy, akkor sosem tér vissza. Viszont volt egy másik része is, aki mindennél jobban szerette volna, hogy Ethan most észhez térjen, hogy bocsánatot kérjen mindenért, aztán megölelje, és végre igazi bátyja legyen.

Mondani akart még valamit, de nem jött ki hang a torkán, így azt várta, hogy a bátyja szólaljon meg, de Ethan csak megfogta a hátizsákját, majd egy gyors mozdulattal a hátára vette azt. Még mindig Lizzyt nézte, de semmit sem mondott. Ő nem sírt, de nem is mosolygott. Csak úgy nézett, mint általában. Bántóan és közönyösen. Olyan hirtelen mozdult meg, hogy Lizzy megrezzent ijedtében, és csak szomorúan követte tekintetével a bátyját, ahogy szó nélkül elmegy mellette és kilép a szobája ajtaján. A lány pár perc múlva hallotta is a bejárati ajtó csapódását.

- Pedig én csak bocsánatot akartam kérni – suttogta az üres szobának.