Nevettek. Mind rajta nevettek, milyen kis hiszékeny, mondogatták gúnyosan mosolyogva. Hát nem jött rá? Tényleg nem tudta megfejteni ezt a kisfurmányos fejtörőt, amit adtak neki, amit maga az Élet adott neki?

Ethan hátrálni próbált a Megfigyelők elől, de a háta valami hideg, és kemény dolognak ütközött. Hátra sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja: egy tükör az.

Az egész olyan volt, mint egy őrült játék a vidámparkban. Először azt hiszed, hogy élvezed, és ennyi pénzért ez igazán megéri, de a végén mégiscsak rájössz, hogy ezek az emberek ennyi erővel a takaros kis házadat is kirabolhatták volna.

Ethan a kezeivel megtámasztotta magát a tükörben. Érezte, hogy folyik a hátán a hideg veríték, a szíve a torkában dobogott.

Meg volt zavarodva. Nem tudta, hogy került oda, nem tudta miért. Illetve... Dehogyisnem tudta!

A Megfigyelők bizonyára rájöttek... rájöttek, hogy ő tudja a titkukat.

Ellen!

Villant be egy gondolat.

Hol lehet? Vajon őt is elfogták?

Ethan idegesen nézelődni kezdett, de mindenhonnan csak a riadt, ezerszer megsokszorozódott tükörképét látta. Felordított félelmében, de újra csak a gúnyos kacaj volt a válasz. A hang az egész dobozt betöltötte – mert bizony egy doboz volt ez, Ethan tudta.

Bezártak. Engem is bezártak, mint a Földet, futott át az agyán, de nem volt sok ideje ezen gondolkozni. A doboz teteje kitárult és a kintről beömlő fény elvakította a fiút. Ethan eltakarta a szemét, majd újra felordított.

Remegve ébredt. Rázta a hideg veríték, és bár senkinek sem vallotta be reszketett félelmében. Az arcát a párnájába fúrta, hogy az a magányos félelem szülte könnycsepp is örökre eltűnjön.

Nem merte kinyitni a szemét.

Életében először érezte azt, hogy tényleg fél. Félt a Megfigyelőktől jobban, mint valaha, és úgy érezte megbolondult. Nem volt hozzászokva az intenzív, emberi érzelmekhez.

Próbált visszaaludni, bár ő maga is tudta, hogy az lehetetlen. Ébren feküdt az ágyban, a szeme szorosan csukva, és várta a vekker zörgését. Közben a dobozon gondolkodott.

És pontosan három óra és negyven perccel később tényleg megszólalt az ébresztő. Kinyitotta a szemét: most már nem bánthatják.

~~~

- Ethan, hogy telt a napod? – érdeklődött egy este Mrs. Kowlinski, vacsora közben. Szedett magának még egy kis krumplipürét, s közben érdeklődve fürkészte a fiát.

- Pont olyan volt, mint az összes többi – felelte a fiú, fel sem nézve a tányérjából. Pedig egyáltalán nem volt ugyan olyan. Ó, hát, hogy lett volna? Hisz' megmutatta a kísérleteit Ellennek, és ami még ennél is jobb – a lány hitt neki. Készen is van a terv. Még ma este véget vetnek ennek.

Amelia a férjére pillantott, aki támogatóan megszorította a kezét.

Igen, ez lesz a legjobb neki, üzente a tekintetével. A felesége aprót bólintott, majd újra Ethan felé fordult.

- Van valami, amiről, szeretnénk beszélni veled – kezdte bizonytalan hangon. – Tudod... van egy nagyon szép hely a hegyekben. Ez egy afféle... iskola, ha úgy nézzük – Lizzy buzgón bólogatott – ahol az olyan különleges gyerekek, mint te, megfelelő kezelést kapnak. Nagyon jó hely, biztos sok barátot is szerzel majd!

Ethan felnézett az ételből, s tekintetét, mint egy üldözött vad, úgy kapkodta a szülei között.

- Holnap indulunk – tette hozzá Amelia.

A fiú kezében megállt a villa, és úgy elkezdett remegni a keze, hogy inkább visszatette az evőeszközt a tányérba. Nagy levegőt vett, majd egy kis idő elteltével megszólalt.

- Nincs szükségem ilyen különleges iskolára. Nincs szükségem kezelésre – jelentette ki, és Amelia legszívesebben hitt volna neki, de nem tehette.

- Ethan, drágám, ez nagyon jót fog tenni neked – győzködte tovább. – Hidd el!

- Nem megyek sehova. Különben is programom van ma estére.

A Kowlinski szülők arcára kiült a megrökönyödés. Hogy Ethan – nek programja van?

- Ethan, attól tartok azt el kell halasztanod – szólalt meg az apja határozottan. – Holnap anyáddal korán indultok.

Ethannek ökölbe szorult a keze, s mérgesen nézett végig a családján. Nem tehetett mást, elővette az ütőkártyáit.

- Jól értem... Hogy amikor tizennégy éve először van programom – a hangja remegett a dühtől – ti azt mondjátok nem mehetek, mert diliházba visztek.

Végül Lizzy – aki bár nem tervezte, hogy beleszól a dologba – szólalt meg előszőr.

- Muszáj elmenned – vonta meg a vállát. – Jót fog tenni a kis lelkednek – nem annak szánta, de kimondott szavai annyira gúnyosan lengtek a levegőben, hogy ő is elszégyellte magát.

- Köszönjük Lizzy – tette a kislány vállára a kezét az apja – de ezt majd mi elintézzük.

Amelia szomorúan mosolygott rá, de végül ő is bólintott.

- Hogy elintézitek? – nevetett fel Lizzy gúnyosan. – ha elintéznétek akkor ő már rég nem lenne itt! – mutatott a csöndesen ülő bátyjára. Amelia megköszörülte a torkát és megszólalt.

- Liz, ezt most inkább hagyd abba – kérte Lizzyt sírós hangon, de a kislány rá sem hederített.

- Nem voltatok képesek elismerni, hogy a drága elsőszülött fiatok dilis, és most sem fogjátok elvinni, mert majd meggyőz titeket, hogy jajj, de én teljesen normális vagyok, anyu! És ti meg úgyis elhiszitek. Mint ahogy elhiszitek minden alkalommal! Ideje lenne, hogy végre normális felelősségteljes felnőttként viselkedjetek! - elhallgatott. A konyhában csak Amelia szaggatott lélegzése hallatszott. - Köszönöm a vacsorát – pattant fel a székéből Lizzy – és további jó étvágyat.

Pont elég gyorsan viharzott ki a konyhából ahhoz, hogy a családja már ne lássa az éppen kicsorduló könnyeit. Próbálta visszafojtani őket egy furcsa, torz grimasszal, de mit sem segített.

Leült a lépcsőfordulóban, a hátát a falnak támasztotta és csak várta, hogy ki fog elsőként megszólalni a csöndes étkezőben. Lizzy nagy meglepetésére nem az anyja hangját, hanem Ethanét hallotta meg. Hangtalanul felállt és egy kicsit lejjebb settenkedett a lépcsőn, hogy jobban ki tudja venni, mit mond a bátyja.

- ... én most akkor fölmegyek – a hangja furcsán bizonytalan volt, nem olyan követelőző és megvető, mint máskor.

- Várj! – székcsikorgás hallatszott, Mrs. Kowlinski is felállt. – Ma este nem mehetsz sehová. Holnap negyed hatkor indulunk – jelentette ki, olyan ellenállást nem tűrő hangon, ahogy Lizzy még sosem hallotta őt beszélni.

Talán mégis volt értelme kiakadni, és kiabálni mindenkivel, ha most anya végre megembereli magát, gondolta elégedetten a kislány, majd hangtalanul a szobájába osont.