Lizzy boldogan viharzott le a lépcsőn, és teljes egészében készen állt arra, hogy újra felmondja az Árpád-házi uralkodókat az anyjának – remélhetőleg ezúttal nagyobb sikerrel. Ám ahogy belépett volna a kis dolgozó ajtaján egy az anyjától származó hangfoszlány felkeltette az érdeklődését. Hátrált, és a falhoz lapult.

- Igen, köszönöm! Igen, Amelia Kowlinski – mondta az anyja, s Lizzy kicsit közelebb merészkedett a résnyire nyitott ajtóhoz. Ahogy óvatosan bepillantott rajta látta, hogy a nő háttal áll neki, és az ablakpárkányon álló képkereteket igazgatja, vállával pedig a telefonját szorítja a füléhez, így nem hátrált vissza eredeti búvóhelyéhez, már szinte az ajtó elől leskelődött be a zsúfolt szobába. – A fiam... Ethan mindig is különleges gyermek volt – szólalt meg újra. Lizzy grimaszolt: persze, különleges... - De be kellett látnom, hogy talán segítségre van szüksége, amit önöknél megkaphatna – beszélt tovább, miközben a fényképek rendezgetéséről áttért az íróasztalon lévő tárgyak magasságsorrendbe rendezéséhez. Lizzy szerint elég abszurd látványt nyújtott, ahogy azt próbálta eldönteni, hogy a tűzőgép, vagy a német szókártyák kupaca-e a nagyobb, miközben Ethan furcsaságait sorolta a telefonba. – Jelenleg van szabad... helyük? – kérdezte végül gondterhelten, és bizonyára úgy döntött, hogy lehetetlen eldönteni melyik tárgy a nagyobb, így egymás mellé tette őket, majd kezébe vett a ragasztószalagot. – Rendben, hálásan köszönöm. Viszhall – letette a telefont, és Lizzy még az ablak visszatükröződésében is látta mekkora nagy mosoly terül szét az anyja arcán.

A kislány megköszörülte a torkát, majd félénken belépett. Amelia megrezzent ültében, majd hátranézett és meglepetten intett neki.

- Lizzy... hát te... - kereste a szavakat, de pár motyogós pillanat után Lizzy közbevágott.

- Igen, mindent hallottam – jelentette ki, bár ez közel sem volt igaz, mivel arról fogalma sem lehetett, hogy a beszélgetés mikor kezdődött, de ezt a tényt egyáltalán nem érezte említésre méltónak.

- Akkor tudod mi a helyzet – tárta szét a kezét a nő, mint aki ezzel lezártnak tekinti a kényelmetlen témát. – Ethan valószínűleg elmegy egy... egy bentlakásos otthonba, ahol segítenek majd neki.

- Tudom – bólintott a kislány, majd közelebb lépett az anyjához.

- Már előbb is meg kellett volna tennem, csak nem akartam belátni, hogy gondjai vannak.

- Büszke vagyok rád, anyu – mondta a kislány, majd szorosan magához ölelte Ameliát, és igyekezett tudomást sem venni a nő arcát csíkozó könnyekről.

- Köszönöm – suttogta Amelia, és az arcát Lizzy pulcsijába fúrta. – Köszönöm, hogy itt vagy nekem.

Amelia mindig inkább, mint barátnőjeként, semmint lányaként tekintett a kis Lizzyre. Már egészen a kezdetektől fogva olyan bizalommal és odaadással fordult felé, mint egykoron Ethan – hez, és csak reménykedni tudott, hogy ezúttal kedvessége nem üres fülekre talál. És amennyire félt, pont úgy – sőt, kétszer annyira! – örült is, amikor rájött, hogy Lizzy az a gyermek, akire mindig is vágyott – és az, akit megérdemelt.

Sok mindenről lemondott ő azért, hogy anya lehessen. Szerelemről, karrierről... talán – persze a tudtán kívül – az önnön boldog életéről is. Mert miután hozzáment a gyermekei apjához, aki ugyan nem volt élete szerelme, de az anyja szerint már rohamosan fogyott az ideje – az apja és a család többi tagja egyetértően bólogatott.

- Miután lemondtál arról az édes fiúról, drágám... igazán találnod kell valamit, mégpedig sürgősen! – mondta egy családi vacsora alkalmával az anyja, aki mindig is a szívén viselte legkisebb lánya szívügyeit. – Tudod, van, amikor az ember már nem szívesen vállal gyereket – magyarázta szomorúan, majd bizalmasan közelebb hajolt Ameliához – És... tudod van, amikor már nem is lehet!

- Igen, anyu – bólogatott a lány – Rajta vagyok az ügyön – kacsintott rá az idősebb nőre, aki láthatólag egyáltalán nem tartotta viccesnek a helyzetet, csak morcosan ráncolta a szemöldökét.

Talán pont ez a beszélgetés döbbentette rá Ameliát arra, hogy rohamosan fogy az ideje. És mivel az anyjának igaza volt – talán ezt volt a legnehezebb bevallania önmagának – sürgősen cselekednie kellett. Bár sok ideig úgy gondolta, hogy miután lemondott élete szerelméről, mivel a férfi nem akart gyereket inkább egyedül hal meg, mint, hogy mást szeressen. Mikor ezt elmondta az anyjának – később ráeszmélt mekkora hibát is követett el ezzel – az értetlenül meredt rá. Hát akkor miért mondtál le róla, ha mástól úgysem szülsz gyereket? – kérdezte nem kis éllel a hangjában.

Megint igaza volt.

És Amelia végül megismerte Adam Kowlinski – te jó ég, még a neve is halál unalmas, gondolta mindig a nő. Ám akármit is gondolt a nevéről, amikor a férfi térdre ereszkedett előtte ő minden kétség nélkül mondott neki igent, és máris szaladgáló boldog kisgyerekek képe jelent meg lelki szemei előtt.

Azóta többször is eltűnődött azon, hogy érdemes volt-e lemondania mindenről a vágyáért, hogy anya lehessen. Hiszen küzdött érte ahogyan tudott, és ez lett belőle. Egy az igeneveknél is unalmasabb házasság – Amelia egyszer ébren az ágyban fekve ötlötte ki ezt a hasonlatot, férje egyenletes szuszogását hallgatva, és mit ne mondjak elég találónak is érezte. – egy fiú, akivel, ezt a vak is látja, valami nagyon nincs rendben és... és egy lány. Lizzy.

Bár mindennél jobban szégyellte magát ezért, Amelia néha megingott a hitében, hogy megérte- e mindezt Lizzyért. Mivel kifogása nem lehetett, Lizzy tökéletes gyermek volt, de még a pirospozsgás, mindig boldog kislány sem tudta pótolni a tökéletes családi idillt, amit a nő már oly régen a szíve legmélyén hordozott.

Mindig, amikor erre gondolt, úgy érzi átejti Lizzyt, és néha amikor a kislányra nézett úgy érezte, ezt ő is tudja. Egy- egy elkapott pillantás, mozdulat mindent elárult. Mégsem tett semmit. Mit is tehetnék? kérdezgette magától és végül teljes elkeseredettségében felhívta az intézetet.

Talán még összejöhet az a tökéletes család.

Csak igazán akarni kell.