- Ethan, te vagy az? – kérdezte a nő kedvesen, mikor meghallotta a csapódó bejáratiajtót. Magában csodálkozva konstatálta, hogy még csak fél öt, a fia pedig általában hat, fél hét felé szokott hazaérni a könyvtárból.

- Szia anya, én vagyok az – kiabálta vissza Ethan, de most a hangjából hiányzott a megszokott megvetés és a halálos unalom keveréke, amivel általában a családtagjaihoz beszélt.

Mrs. Kowlinski ezt persze azonnal észrevette, de végül úgy döntött, hogy nem kérdez rá e különös hangnem okára. Nehogy még elrontson valamit! Isten ments, hogy éppen ő álljon a fia fejlődésének az útjába.

Csalódottan kellett konstatálnia, hogy Ethan a konyhát messziről kerülve rögtön a szobájába ment. Semmi „Szia anya, hogy vagy?" esetleg egy „Mit főztél ma?" nem hangzott el, amire ő úgy vágyott.

Mindig irigykedve nézte a többi anyát, amikor régebben még elment az iskolába Ethan – ért. Amikor a gyerekek meglátták az iskola előtt várakozó szülőket integetve és mosolyogva jöttek közelebb, esetleg sajnálkozva amiért már indulni kell. De az ő fián semmilyen reakció nem látszott amikor meglátta őt, csak elment a táskájáért, majd egy sima „Szia Anya!" után már nem szólt semmit. Mit meg nem adott volna azért, hogy egyszer egy igazán jót beszélgessen – vagy éppen veszekedjen – a fiával úgy, mint a többi anya. De ez a fiú eddigi 14 éve alatt egyszer sem történt meg.

Nem. Ethan nem volt közönséges kisfiú, ezt már totyogós korában is bátran kijelenthette volna róla bárki. De akkor még mindenki titkon remélte, hogy ez valami eddig lappangó zsenialitás, vagy csodás számoláskészség, esetleg kimagasló művészi ösztön jele... Ahogy telt az idő az Ethan körül élőknek be kellett látniuk, hogy a fiú semmilyen kimagasló képességet nem mutat, az élet megvetésén kívül.

Amelia Kowlinski – ben viszont még mindig élt a remény, hogy igenis oka van a fia... különös viselkedésének. Hogy majd történik valami, ami megmagyarázza, és akkor ő büszkén mondhatja majd: - Én mindig is hittem benned, Ethan! Akkor majd boldogan ölelik meg egymást, és igazi család lesznek.

De ez a perc egyre inkább tűnt a képzelete játékának, mint sem a lehetséges jövőnek. Ethan állapota – már ha szabad ezt mondani – egyre rosszabb lett. Régen is csak nagyon kevés dolog kötötte le, és keveset beszélt, de volt egy két – hozzá hasonlóan furcsa – barátja.

Amikor Ethan iskolába ment teljesen elzárkózott a külvilágtól, és mintha egy komplett falat épített volna fel önmaga és a családja közé. Alig beszéltek, ha igen akkor is csak annyit amennyit muszáj, és már ott sem volt.

Amelia felkiáltott fájdalmában: merengés közben a gyűrűs úja hozzáért a forró láboshoz. Szitkozódva nyitotta meg a csapot; a hideg víz nyugtatóan simogatta a vöröslő bőrt.

Elzárta a vizet, majd a konyhaasztal melletti székre rogyott, és csak bámulta az úját. A bőr egy helyen felhólyagosodott, és az egész új egy vöröslő és lüktető hurkává vált. Összeszorította a szemét, de még így sem tudta megakadályozni, hogy az első könnycsepp kicsorduljon csukott szemhéja alól. Végül már meg sem próbálta visszafojtani a mélyről előtörő keserves zokogást.

Próbálta úgy beállítani a dolgot – ha csak saját maga előtt is -, hogy a megégetett új miatt sír, amikor úgyis tudta mi a vállát rázó zokogás igazi oka. Ethan. Ő mégiscsak a fia!

- Mit rontottunk el? - suttogta halkan és úgy érezte, hogy a szívét feszítő bűntudat szét fogja szaggatni a testét. Vajon ő rontotta el? Mit kellett volna máshogy csinálnia?

Szinte hallotta a férje megnyugtató hangját, és érezte ahogy biztonságot adóan átkarolja őt.

- Ez nem a mi hibánk Lia! Te is tudod, hogy Ethan mindig is ilyen volt, bármit is jelentsen ez. Itt nem a nevelésen van a hangsúly, ez a természete!

Sokáig úgy tettek, mintha minden rendben lenne. Ethan csak egy kicsit visszahúzódó, mondogatták a furcsán néző vendégeknek. Nehezen oldódik fel társaságban. Rá kellett jönniük, hogy itt nem mindössze visszahúzódásról van szó. Vagy ha igen, akkor ez a visszahúzódás akkora méreteket öltött, ami már biztos nem normális, gondolta Amelia keserűen.

Hirtelen pattant fel a székről, mintha áram rázta volna meg. Megfogta a pulton pihenő telefonját, és egy igen komoly döntésre szánta el magát.

Ethan mégiscsak az ő fia.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ellen elgondolkodva bámulta a cipőjét, majd felriadva a bámulásból megnyomta a leszállást jelző gombot.

Ethan járt a fejében.

Vajon igazat mond? Talán nem kéne vele találkoznod többet, gondolta, de egy másik hang a fejében rögtön leintette az előzőt. Ezt már egyszer végig gondoltad! Találkozol vele, és kész! Jobb dolgod úgy sincs.

Ellen arca keserű grimaszba rándult.

Ez igaz.

Hirtelen a busz megállt és kinyíltak az ajtók. Ellen úgy meglepődött ezen a tényen, hogy majdnem leszállni is elfelejtett, de végül megemberelte magát és sietősen lelépett a járműről.

Még állt egy picit a megállóban, és nézte ahogy a busz beleveszik a többi jármű forgatagába, majd pedig teljesen eltűnik a szeme elől.

Tükördoboz... ekkora hülyeséget, merengett mikor meghallott egy ismerős hangot a közelből. Oda sem kellett néznie, hogy megállapítsa kihez tartozik az affektáló és úgy utált hang. Csak összeszorította a száját, és sietve feltette a kapucniját, majd elindult a másik irányba.

Megint mehetek haza kerülő úton... Olyan nehéz lenne elmenni mellettük? Tényleg azért kell most megkerülnöd a fél várost mert nem mersz elmenni az osztálytársaid mellett?

Végül arra jutott, hogy igenis megéri megkerülni akár az egész világot is, ha nem kell elmennie az osztálytársai mellett, és így elkerülhet egy potenciális beszólást a kabátjára, a hajára vagy esetleg... hát igen, a súlyára. De még ha nem is mondanak semmit, neki akkor is megéri! Mert mi van, ha mégis?!

Úgy érezte, ha most még egy undok beszólást el kéne tűrnie, akkor akár rögtön fel is vághatja az ereit, úgysem élné túl. Nem tudna eltűrni még egy piszkálódó hangot, és tényleg belehalna, ha még a tanítás vége után is nevetség tárgya lenne.

Sohasem értette őket. Nem tudta mit tett – vagy épp mit nem tett – amiért ennyire utálják. Nem várta el, hogy a barátai legyenek – ilyen dolgot Ellen Payne senkitől sem várt volna el – de nem értette azt a kifejezett utálatot, amit ellene tápláltak. Mindig tudta, hogy lesznek emberek, akikkel nem jön ki jól – élete nagy részében csak ilyenekkel találkozott. Már az óvodában is megtapasztalta, hogy milyen, amikor megjegyzéseket tesznek a külsőjére, és ez az iskolában sem változott. Sőt, úgy tűnt, hogy a gyerekek, akik az oviban csak néha – néha ejtettek el egy csípős megjegyzést az iskolára kifejlett ördögökké váltak. És olyan volt, mintha Ellen ezeknek az ördögöknek a céltáblájára ült volna rá. Pont a közepére.

Ahogy Ellen befordult a sarkon úgy érezte nagy kő – nem is kő, egy egész Himalája! – gördült le a szívéről. Gondolatai újra Ethan és az elmélete felé terelődtek, de ezúttal sem merenghetett sokáig.

- Ellen! – kiáltott fel valaki a háta mögött. A lány megpördült és szembe találta magát Ethan – nel. Megrökönyödve nézett végig a szélfútta kinézetű fiún, aki idegesen rendezgette a haját, miközben őt nézte.

- Szia... Ethan – köszönt a lány bizonytalanul, és várta, hogy a fiú mondjon valamit következőre. Ez bizony beletelt vagy fél percbe, amikor Ellen már pont azt gondolta volna, hogy megszólal, Ethan beszélni kezdett.

- Tudom, hogy hülyének nézel...de szeretném, ha tudnád, hogy tényleg igaz, amit mondtam. És... szerintem mi jó barátok lehetnénk – halvány mosoly suhant át Ellen arcán, ellenben a fiúval, akinek az arcán semmilyen érzelem nem látszott.

- Szerintem... szerintem is – motyogta Ellen, és a tekintetét a fiúról a cipőjére fordította.

- Akkor, holnap a könyvtárban. Fél ötkor – búcsúzott Ethan, majd aprót intett és sarkon fordult. Ellen nem várta meg, hogy beforduljon a sarkon, ő is tovább indult, haza. Egy makacs kis gondolat

(csak azért követett, hogy ezt elmondja?

nem hagyta nyugodni. És bármennyire igyekezett is, a gondolatai mintha csúfot űznének belőle, mindig visszatértek Ethan – hez.

És persze a rejtélyes tükördobozhoz.

Ez még mindig nevetséges, gondolta magában.