Az egyetlen hely ahová a világot illető komoly meggyőződéseit félretéve néhanapján még Ethan Kowlinski is szívesen ellátogatott az a városi könyvtár volt.

Sokat ült a piros, kényelmetlen fotelben és csak nézte az embereket. Néha a kezébe fogott egy könyvet, hogy ne legyen olyan gyanús, de általában még erre sem vette a fáradtságot. Csak leste az emberek arcát, megfigyelte a mozdulataikat. Talán néha még irigyelte is őket azért, hogy ők nem tudnak arról a szörnyűségről, ami itt folyik. Ők nem tudnak a Megfigyelőkről. Ethan magában így nevezte azokat a lényeket, akik az tükördobozt birtokolják. Néha ő maga is azt kívánta bár elfelejtené mindezt és csak egy normális gyerek lehetne.

Másfelől viszont várt valakire, aki megérti őt. Akinek az egyik mozdulata vagy szava könnyelműen elárulja az ő figyelő szemének a titkot. Hogy ő is tud róla. Tud a Megfigyelőkről.

Akármennyire is koncentrált Ethan, hogy észre vegyen valami árulkodó jelet, nem járt sikerrel.

Azon a napon is éppen a könyvtár piros, kényelmetlen fotelében terpeszkedett, amikor Ellen Payne kipirosodott arccal - bizonyára a kinti hidegtől – betoppant a csöndes épületbe.

- Jó napot! – köszönt halkan. Ethan bácsikája, a jó öreg Owen azt mondta volna rá, hogy cinege hangon beszél, gondolta magában a fiú...

Ethan lemerevedett és figyelte a jövevényt. Hallgatta a lány szavait.

- Igen, igen ezért szeretnék egy álomfejtő könyvet kikölcsönözni – mondta, bár még mindig bizonytalanul, de talán már egy fokkal hangosabban a lány. – Tudom, ez szerintem is annyira fura! Egy tükördoboz, amiben benne van a föld... Teljesen abszurd – csóválta a fejét, amire a könyvtárosnő egyetértően bólogatott.

A lány és a könyvtárosnő felé indultak, mire Ethan gyorsan újra kinyitotta az előtte fekvő könyvet, és nagyon koncentrált, hogy ne nézzen fel, amikor azok elhaladnak mellette. Miután a lány elmerült az álomfejtő könyvek gerinceinek böngészésében Ethan már elég biztonságosnak érezte, hogy megközelítse, és talán meg is szólítsa. Hisz' nyilvánvaló, hogy a lány tud valamit... Lehetséges, hogy többet is tud, mint ő maga?

Lassan felállt a fotelből, és kinyújtóztatta elgémberedett izmait. A lehető legkisebb feltűnés nélkül felállt, és elindult a lány felé. Látta, hogy a könyvtárosok hitetlenül néznek össze. Miután elhaladt mellettük hallotta a kuncogásukat „a fura fiú felállt! Ilyen ez a szerelem!". Nem igazán foglalkoztatta őt a dolog, bár kicsit sértőnek érezte a tényt, hogy ezek a buta nőszemélyek el tudják róla képzelni, hogy szerelmes lesz. Ugyan már! Közben egészen közel ért a lányhoz, így jobban meg tudta szemlélni őt. Láthatóan túlsúlyos volt, ami elég gyorsan elterelte a figyelmet a viszonylag csinos arcáról. Azért „viszonylag" mivel Ethan soha senkire sem mondta volna azt, hogy csinos, vagy szép. Esetleg az egész szép, nagyjából csinos még szóba jöhetett. A lánynak sötét barna haja volt, és zöldes barnás mocsárszeme, ami mikor meglátta az őt bámuló Ethan -t értetlenkedve pislogott.

- Szia – köszönt meglepve a lány, amire Ethan csak egy biccentéssel felelt. – Bocsi... én ismerlek téged, vagy találkoztunk már valahol...? – kérdezte félénken, amikor realizálta, hogy a fiú nem fog magától megszólalni.

- Amit álmodtál. Az igaz – szólalt meg Ethan. – El kell mondanod mindent.

4.

Miután kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak, és Ellen mindent elmesélt amire emlékezett, Ethan fejcsóválva járkált a zavart lány előtt. Nem értett, hogy ezt a különös fiút miért érdekelte az álma, hisz' tapasztalatból tudta, hogy az emberek általában unják, ha mások álmainak hosszas ecsetelését kell hallgatniuk.

- Én sohasem hittem el! – motyogta a fiú. – Engem bezzeg sosem tudtak becsapni azok a férgek... - felkacagott, amitől Ellennek végigfutott a hátán a hideg. Furcsa, borzongató volt ez a nevetés, és lánynak átfutott a gondolat az agyán miért is van még itt? Ez a fiú – Ethan, igaz? – láthatóan őrült. Zavarodott elme, van ilyen.

- Figyelj... - kezdte bizonytalanul Ellen – nekem most mennem kell, szóval... - a fiú megkövülten bámulta, majd megszólalt.

- Ne menj el, kérlek – kérte a lányt. A hangja elesett volt, és élettelen, s talán ez volt az, ami miatt Ellen végül a könyvtárban maradt.

Talán ő is olyan, mint én... talán ő is egyedül van! Végül is, nézz csak rá, Ellen! Egy ilyen nyeszlett, különc fiú biztos nem tartozik a legnépszerűbbek közé az iskolában. (Akárcsak te!) És könyvtárba jár (akárcsak te!), akkor már nem lehet rossz ember! Talán kirekesztett (akárcsak te!) és szüksége van egy barátra. Akárcsak neked...

Ez a gondolatmenet – de leginkább egy új barát reménye – ösztönözte arra Ellent, hogy társalgást kezdeményezzen a fura fiúval.

- Szóval... te azt állítod, hogy az álmom igaz? És a Föld... - grimaszolt – tényleg egy tükördobozba van zárva?

Ellen hallva a saját hangját rögtön elszégyellte magát. Az osztálytársainak hála sok eszement elméletet hallott már (példaként vegyük azt, ami szerint Ellen egy gömbhal és egy ember kereszteződéséből született, bizonyára azért ilyen dagadt), de azok közül egyik sem volt annyira értelmetlen, mint Ethan – é.

Hogy egy tükördoboz? Ugyan már!

Bármi is játszódott le Ellen fejében Ethan komoran bólintott, majd belefogott a magyarázatba.

- Tudom, hogy hangzik. Először nekem is egy kicsit, hogy is mondjam...? Túl fantáziadúsnak hatott, de aztán rájöttem, hogy igaz. Vannak bizonyos jelek, amiket akár az a fafejű könyvtáros is észrevehetne – persze nem teszi.

- Ezt fejtsd ki kérlek! – kérdezte gyorsan Ellen, mielőtt a fiú folytathatta volna. Ethan úgy nézett rá, mintha elmeháborodott lenne és éppen azt kérdezte volna hova tűnik a nap naplementekor!

- Teljesen egyértelmű jelek! Ilyen például a szivárvány és a földrengés, de ezt majd még később elmagyarázom és bizonyos kísérletekkel alá is tudom támasztani – mondta fensőbbséges hangon a fiú, majd újabb lendülettel folytatta. – Már régóta keresek egy társat magam mellé, aki segít kideríteni nekem, hogy mi folyik itt, és amikor az álmodról beszéltél... - Ethan szemében egy pillanatra csodálat tükröződött – tudtam, hogy te vagy a megfelelő.

Ellen a cipője orrát bámulta, és most már biztos volt benne, hogy az előtte álló fiú őrült. Bár – ahogy jobban belegondolt – rájött, hogy ő maga sem teljesen normális, így talán jó társak lehetnének.

Hogy tükördoboz?

Még mindig hihetetlen.

- Mutasd meg a kísérleteidet – döntött Ellen. – Majd utána eldöntöm, hogy leszek-e a társad fura – fiú!

Megjöttem a második résszel! Remélem tetszett! <3

xx lorena