∗Öt évvel később∗

Azt gondoltam, érzelmileg elérhetetlen vagyok. De ez csak azért volt, mert a lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy ott vagy nekem valahol. Valótlannak éreztem mással lenni, miközben Hozzád tartozom. Amióta a fizikai síkon is egymásra találtunk, végre letisztult előttem minden. Megérte várnom Rád. Azóta minden napom a legszebb nap az életemben.

A réten fekszünk, egymás mellett, elveszve egymás tekintetében. Egész életemben kerestem a helyem. Tanakodtam, hogy hová költözzek, kikkel barátkozzak, hogyan öltözködjek, mivel töltsem a szabadidőm ahhoz, hogy megélhessem önmagam. Amióta az életem része vagy, mindez letisztult és egyértelművé vált. Melletted igazán önmagam lettem, megtaláltam a helyem. Minden cselekedetem természetessé és könnyeddé vált. Minden szituáció egyszerű és közös erővel gyorsan megoldható. Egy csapat vagyunk jóban és rosszban. Egymást támogatjuk és erősítjük. Egyek vagyunk. Szétválaszthatatlanok. Ha tehetném, az idők végezetéig fognám a kezed. Kívül-belül tökéletes vagy számomra, és még annál is több. Szabadok vagyunk külön-külön és együtt is. Szabadabbak vagyunk most, mint korábban valaha. Egymásnak mindig jót kívánunk és tiszta érzelmekből cselekszünk. Ismerlek sok ezer évvel ezelőttről, hiszen már akkor is egymás társai voltunk.

Itt fekszünk a napsütéses réten egymás mellett, és azon merengünk, hogy mennyire tökéletes az életünk. Az ősi, mély, őszinte szeretet és szerelem köztünk mindenek fölött áll. Fantasztikus és semmihez sem fogható a közösen töltött időnk energiája. Felnézek Rád, és Te is felnézel rám. Az Istent és Istennőt látjuk egymásban. Sok-sok év elteltével is vonzódunk egymáshoz és örömteli bizsergéssel tölt el minden apró érintés, mosolyt csal az arcunkra minden közös pillanat.

Egymás lelki társai vagyunk, és mindig is azok maradunk. Minden sejtemben érzem, hogy azért születtünk le e világra, hogy az életünket együtt töltsük.

– Ez nagyon szép – pillantott fel rám Áron meghatottan a régi naplóbejegyzésemből.

– Minden szava igaz – bújtam hozzá szorosabban, a fűre terített csíkos pokrócon gubbasztva. – És a legdurvább, hogy mindezt öt éve írtam, pár héttel azelőtt, hogy megismertük volna egymást. Ezt mindennek lehet nevezni, csak véletlennek nem.

– Lassan kezdem elhinni neked, hogy működik ez a bevonzós módszer. Bár azért te is bőven tettél érte, hogy jobb irányba forduljon az életed. Emlékszem még az elején a Konráddal való kapcsolatod utóhatásaira. Mennyi idő alatt múltak el teljesen, fél év?

– Azért annál kevesebb. Nagyon sokat segítettél, el sem tudod képzelni, mennyit. Meg hát akkor kezdtem újra járni a pszichológushoz is. Tényleg, most jut eszembe, Aliz is akkortájt ment először el a sulipszichológushoz. Neki hála vagy három évig együtt jártak Zsombival. Lehetett sejteni, hogy mi lesz a vége, de legalább abban a három évben jól érezték magukat, és Aliz aránylag hamar összeszedte magát utána – nosztalgiáztam. – Valahogyan meg kellett tanulnia elviselnie a kudarcot, de inkább ez, minthogy megfossza magát az érzéseitől.

– Ez teljesen igaz. A mostani csávójával amúgy minden oké? – túrt Áron a rövidre vágott hajába.

– Aha, épp Olaszországban nyaralnak, ünneplik a félév-fordulójukat. Tök jól hozta Aliznak is a sors, hogy a tetkószalonba, ahol dolgozik, pont akkor vették fel Igort új kollégaként, mikor már épp kezdte volna elhagyni a remény, hogy talál valaki normálisat. Azóta minden hepi velük.

– Tökre örülök nekik. Fú, erről jut eszembe, akkor, öt éve volt az az időszak is, mikor összeismertettük Szonját és Konrádot. Jó sűrű hetek voltak azok.

– És tényleg. Róluk tudsz azóta valamit?

– Szonja akkor félév végén kiiratokzott az egyetemről, szóval onnantól fogva semmi. De legalább simán felszívódtak, és nem zaklattak minket többet.

– El tudnám róluk képzelni, hogy azóta kint élnek Németországban, és a közös vállalkozásukon dolgoznak. Legalábbis valahogy úgy, ahogy Konrád velem anno. Azért remélhetőleg Szonja nem takarítónőként végezte.

– Remélhetőleg nem, bár lehet, hogy neki még élvezet is lenne Konráddal összezárva élni a világ végén. És a többi szaktársadról tudsz amúgy valamit?

– Lexával szoktam időnként beszélgetni, pár éve együtt laknak Lillával valahol Pesten. De nagyon örülök, hogy még ha csak ritkán is, de tartom Lexával a kapcsolatot, és mindig van témánk. Olyan jó, hogy mindkettőnk részéről megvan az érdeklődés meg az erőfeszítés, és nem távolodtunk el egymástól a diplomaosztó után, mint ahogy a gimis barátnőimmel.

– Azért nem tűnt el mindenki a gimis korszakodból – utalt Áron Hajnira, akitől csupán pár utcára laktunk, Gödöllő belvárosában. – Ráadásul a szüleid is olyan közel laknak, hogy bármikor átugorhatunk hozzájuk. Már kábé őket tekintem a családomnak, annyira hamar befogadtak. És őszintén, jobban is szeretek hozzájuk járni, mint haza, Szentendrére.

– Azért a te szüleid se olyan szörnyűek – forgattam a szemem, elhúzva a mondat végét. – Végül is, már beletörődtek, hogy nem irányíthatják az életed. Nem tartozol nekik semmiért magyarázattal. Így vagy boldog, és ez a lényeg.

– Gondoltad volna amúgy öt éve, hogy mostanra a menyasszonyom leszel, és közös lakáson meg egy király grafikai vállalkozáson fogunk osztozkodni?

– Hű, nagyon nem – vakartam meg a homlokom, kínosan nevetgélve. – Akkoriban a „közös" kifejezésnek már csak a hallatától is kirázott a hideg. Azt hittem, mindent egyedül kell elérnem és birtokolnom, mert csak így őrizhető meg a stabilitásom és a biztonságérzetem. Pedig most kétségem sincs afelől, hogy a te motivációd nélkül a felét se értem volna el az eredményeimnek, és a boldogságszintemnek sem.

– Ráadásul futnak külön-külön is projektjeink, így azt sem mondhatjuk, hogy mindent egy lapra tettünk, és hogy minden téren függünk egymástól – fésült a fülem mögé egy sötétbarna tincset. – Ez az egész nekem is jóval többet adott, mint amiről valaha álmodni mertem. Össze se tudom hasonlítani a mi kapcsolatunkat azzal, ami Erikával volt anno köztünk. Talán ezért sem volt semmi komolyabb gond az elején, mikor annyira féltünk, hogy hatással lesz a kapcsolatunkra a múlt. Azért elég hamar rájöttem, hogy te mennyivel tisztább lelkű és valódibb személy vagy mint ő, az a sok-sok év ismertség ide vagy oda. Legalább mindkettőnknek megvolt a hasonlítási alap, ami után sokkal jobban tudtuk értékelni egymást.

– Ez abszolút így van. Ó, és erről jut eszembe – lapoztam fel bőszen újra a régi naplóm, amelyben hamarosan meg is találtam a keresett oldalt –, van egy másik bejegyzés is, még a kezdeti időszakból, amit az első pánikrohamomat követő napon írtam. Tudod, miután elmesélted az erikás sztorit a társasos bárban. És tudod mi a durva? Hogy közös erővel ezt is mind meg tudtuk valósítani.

– De ezt gondolom már nem bevonzással – húzgálta a szemöldökét kételkedőn. 

– Nem csak bevonzással – tartottam fel a mutatóujjam. 

– Na, muti azt az írást – húzódott közelebb izgatottan, hogy a kalligrafikus soraim fölé hajoljon.

Hogyan váljak teljessé?

Először is, rendszeresen látogatom a pszichológusom. Igen, akkor is, mikor nincs semmi konkrét baj. A megelőző stratégiát választom, mintsem hogy akkor kapjak észbe, mikor már késő.

Másodszor, az emberek hibáznak. Én is hibázok. Elnézem és megbocsátom Áron hibáit. Hiszen a barátaimnak, rokonaimnak is mind vannak akár bosszantó hibái is, én mégis feltétel nélkül tudom szeretni őket. Áront is tudom feltétel nélkül szeretni. Ha valami ellenem irányul vagy kényelmetlen, akkor azt először kommunikációval próbálom megoldani, hirtelen hozott döntések helyett. Objektívan tekintek az adott helyzetre, a régi traumáim nem határozzák meg többé az életem.

Ebből adódóan, ha valami zavar, elmondom neki. Nincs több titkolózás, nincs több füllentés vagy hazugság. Ha működik köztünk a bizalom, meg fog érteni, bármi legyen is a bajom. Gondolatolvasás helyett kérdezek, beszélek.

Sok-sok dolog van még, amit leírhatnék, de talán az egyik legfontosabb, hogy nem gondolom túl a dolgokat. Nem gondolkodom görcsösen a jövőn, helyette tudatosan élek és ezáltal sodródom az árral. Nem akarok mindent katonai pontossággal megtervezni és szabályozni az életemben. Laza vagyok, életvidám, és még az sem tudja megingani a belső stabilitásomat, ha a külső körülményeim megváltoznak. Mindig az itt és mostban van a tudatom, mert ez az egyetlen, ami igazán számít, és aminek a lehetősége többé nem fog visszatérni. Az, hogy az adott pillanatban tiszta szívből megéljem az érzelmeimet.

VÉGE

Kedves Olvasóim!

Nagyon szépen köszönöm, ha eljutottatok idáig, ha tetszett is a történet, akkor meg még inkább. ❤

Őszintén megmondom, a könyv eredetileg terápiás írásként szolgált nekem, hosszú hónapokig meg sem fordult a fejemben, hogy nyilvánosság elé hozzam. Az eredeti, kb 20 Word oldalas példány véletlen letörlése után (igen, számtech zseni vagyok...) gondoltam, hogy újrakezdem a sztorit, és megfűszerezem pár érdekesebb mellékszállal. Még így sem hemzseg váratlan fordulatoktól és hatalmas durranásoktól, de igazából nem is ez volt a célom. A célom az volt, hogy segítsek magamnak, és segítsek azoknak az embereknek akár az ismerősi körömből, akár a Wattpad világából, akiknek talán szükségük lehet rá, hogy ilyen témában olvassanak. Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok pszichológus, nincs semmilyen szakképesítésem a témában, csupán a saját gondolataimat pötyögtem le. Viszont ha bennetek akár csak egy fél sor is megragadt és ezáltal javítani tudtok az életetek minőségén, akkor én már bőven úgy érzem, hogy megérte erre időt fordítanom.

Még egyszer nagyon köszönök minden biztatást és kedves szót, amit a könyv megírásának folyamata közben kaptam tőletek, hatalmas motivációt adtatok. ❤

Remélem, hamarosan találkozunk még,

jgyongyi