Azt gondoltam, érzelmileg elérhetetlen vagyok. De ez csak azért volt, mert a lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy ott vagy nekem valahol. Valótlannak éreztem mással lenni, miközben Hozzád tartozom. Amióta a fizikai síkon is egymásra találtunk, végre letisztult előttem minden. Megérte várnom Rád. Azóta minden napom a legszebb nap az életemben.

A réten fekszünk, egymás mellett, elveszve egymás tekintetében. Egész életemben kerestem a helyem. Tanakodtam, hogy hová költözzek, kikkel barátkozzak, hogyan öltözködjek, mivel töltsem a szabadidőm ahhoz, hogy megélhessem önmagam. Amióta az életem része vagy, mindez letisztult és egyértelművé vált. Melletted igazán önmagam lettem, megtaláltam a helyem. Minden cselekedetem természetessé és könnyeddé vált. Minden szituáció egyszerű és közös erővel gyorsan megoldható. Egy csapat vagyunk jóban és rosszban. Egymást támogatjuk és erősítjük. Egyek vagyunk. Szétválaszthatatlanok. Ha tehetném, az idők végezetéig fognám a kezed. Kívül-belül tökéletes vagy számomra, és még annál is több. Szabadok vagyunk külön-külön és együtt is. Szabadabbak vagyunk most, mint korábban valaha. Egymásnak mindig jót kívánunk és tiszta érzelmekből cselekszünk. Ismerlek sok ezer évvel ezelőttről, hiszen már akkor is egymás társai voltunk.

Itt fekszünk a napsütéses réten egymás mellett, és azon merengünk, hogy mennyire tökéletes az életünk. Az ősi, mély, őszinte szeretet és szerelem köztünk mindenek fölött áll. Fantasztikus és semmihez sem fogható a közösen töltött időnk energiája. Felnézek Rád, és Te is felnézel rám. Az Istent és Istennőt látjuk egymásban. Sok-sok év elteltével is vonzódunk egymáshoz és örömteli bizsergéssel tölt el minden apró érintés, mosolyt csal az arcunkra minden közös pillanat.

Egymás lelki társai vagyunk, és mindig is azok maradunk. Minden sejtemben érzem, hogy azért születtünk le e világra, hogy az életünket együtt töltsük.

Rágcsálni kezdtem a bambusz tollam végét, miután az utolsó sorokat is papírra vetettem. Szememmel gyorsan átfutottam a leírtakat, a sebes körmölésem következtében elvétett elírások után kutatva –, na nem mintha bárkinek is szándékoztam volna az orra alá dugni. Ez az én naplóm, az én gondolataim. Legalábbis a terapeutám szerint jót tesz, ha írásba foglalom a vágyaimat. Habár nem biztos, hogy ezt ő pont így értette, elvégre nem feltétlenül osztozik a lelkesedésemben a spiritualitás iránt. Tudom, tudom, hogy egy PhD-t végzett szakember szerint nincsenek reális elképzeléseim a Nagy Ő-t illetően. De ezt az örömöt szeretném mégis meghagyni magamnak.

Miután megelégedtem a kis listámmal, behajtottam a naplóm fedelét, és gondosan a szín szerint rendezett könyvespolcom üresen hagyott hézagába süllyesztettem, két, szintét éjkék kötet közé. Kiszedtem a fülesem, és leállítottam a laptopomon szóló lofi-mixet. A szomszéd szobából hangos nevetés szűrődött át, gyanítottam, Aliznál még mindig ott a vendég. Az este folyamán találkoztunk a sráccal (Tivadar? Vagy Titusz? Már nem igazán emlékszem.), akivel Aliz rövid idő alatt kellemesen összemelegedett. Én persze túl zárkózott vagyok ahhoz, hogy egy vadidegennel egyetlen pohár meggysör után felhőtlenül elcseverésszek, de mivel a barátnőmmel könnyen megtalálta a közös hangot, és mindenképp egymás társaságában akarták tölteni az estét, mindhárman a nyolcadik kerületi albérletünkben kötöttünk ki. Szerencse, hogy a két hálószobás lakáskában Alizzal nem kell egy helyiségen osztoznunk, így én feltűnésmentesen elvonulhattam a kis bunkerembe, hogy megpróbáljam elnyomni a feltörni készülő depressziómat. Egy jó ideje már tiltólistás, hogy úgy igazán átadjam magam ennek a mélybe rántó érzésnek, ezért ragadtam inkább tollat. Elég volt egy rövid, néma hiszti a kocsma ütött-kopott asztala fölött gubbasztva azzal az elcsépelt mondatommal, hogy „Nekem sose lesz normális fiúm", nem akartam tovább fűzni a negatív gondolatspirált.

Rövidesen hallottam, ahogy a hangfoszlányok az előszoba felé haladnak, majd végül harsány köszönések és a bejárai ajtó zárjának kattanása után elhalnak. Felkecmeregtem a galéria alá tolt széles íróasztalom forgós székéből, és az ajtómhoz siettem, hogy kilessek rajta.

– Titusz nagyon hiányolt téged. Sajnálta, hogy még csak el sem köszöntél tőle – vágott Aliz erőltetetten sajnálkozó arcot, mint aki tökéletesen érti, mennyire semmi kedvem nem volt az egészhez.

– Ó, szegénykém, hát utána ne fussak – nevettem fel. – Mintha öt mondatnál többet beszéltem volna vele. Na, de mesélj, mi volt! – unszoltam.

– Semmi kül' amúgy, egy-két csók után inkább áttértünk a sztorizgatásra. Azt hiszem, nem ő lesz a férjem.

– Hmm, mintha ezt már hallottam volna – forgattam a szemem bazsalyogva.

– Áh, max a második randik után hallhattad. Az első találkozáskor még mindenki a jövendőbelim.

Aliz is nagyban keresi a párját, de ő valami lenyűgöző könnyedséggel. Még sosem volt komoly kapcsolata, mégis úgy falja a pasikat, mintha a sarki ABC polcáról szedné le őket. Nem siránkozik, ha valamelyik ott hagyja, sem akkor, ha neki kell dobnia az illetőt valami okból kifolyólag. Néha nagyon tudom csodálni a naivitását. Nekem ez soha életemben nem ment ilyen könnyen, ráadásul a legutóbbi kapcsolatomnak köszönhetően a helyzet legalább százszorosára romlott.

– Minden oké amúgy? – fürkészte az arcom, mert nyilván nem volt rajta sok nyoma az alkoholmámornak. – Bocsi, hogy egyedül hagytunk.

– Jaj, ne sajnáld, amúgy se vagyok most túlzottan barátkozós kedvemben. – Vagy inkább csak nem volt túl szimpi a csávó, még haverilag sem, és jobban vágytam magamra zárni az ajtót, mint elszavalni magamról ugyanazt a tíz sablonmondatot, amit a ma már az elfeledettek listáját ékesítő, ki tudja hány személynek tettem; egészítettem ki magamban. – Kicsit kibuktam, tudod, a szokásos miatt.

– Minnaaa – kerekítette ki sajnálkozva a hatalmas, világoskék szemeit –, ne butáskodj már! Két hét múlva kezdődik az új félév. Számtalan új lehetőség. Nehogy már most roskadj magadba!

– Ja, attól, hogy az órarend változik, a szaktársaink még ugyanazok maradnak. Csak a szórakozóhelyeken tudok ismerkedni, pedig ott aztán nem lenne érdemes.

– Mit tanított neked a pszichológusod, Minna? Hogy önállóan kell megtalálnod az örömöt az életben, és nem valaki mástól várnod.

– Én jól vagyok egyedül, talán túlságosan is jól. Épp ettől félek, hogy képtelen vagyok bárkit is beengedni az életembe, annyira elkényelmesedtem. De tudom, hogy ez nem oké, mert nem egyezik a jövőbeli terveimmel... – Még mielőtt közbeszólhatott volna, folytattam. – Amíg ti elvoltatok, írtam egy pár sort arról, milyennek képzelem az Igazit. De az a baj, hogy ilyen ember nincs, és a hülye traumáim miatt képtelen vagyok akár csak egyetlen red flag-et is tolerálni egy srácban.

– Írtál egy listát? Ez rohadt jó! Na várj, támadt is egy ötletem – csillant fel a barátnőm szeme. Attól tartottam, a túlzott lelkesedését elsősorban annak a tequila shot-nak köszönhette, ami alól én a végén már kihúztam magam. – Anyum, aki szintén hisz az ilyen spirituális izékben, kiskoromban mindig azt mondta, a kívánságunkat először le kell írni, aztán el kell engedni és nem gondolni rá többet. Szóval mi lenne, ha most kimennénk a csillagos éjszakába, és egy hullócsillagra pillantva elengednéd a kívánságod?

– Január van és köd – emlékeztettem. – De az ötleted amúgy tetszik. Gyere, menjünk.

Tudtam, hogy ez az egész csupán formaiság, de azt is, hogy csak hasonló módon juthatok el a célomig. Amíg rágörcsölök a kapcsolatosdira, addig úgyis csak kudarcok fognak érni. Majd, ha már a természetes lelkiállapotom engedi, talán egy normális fiúval is sikerül kereszteznünk egymás útját. Így hát csizmát húzva kicaplattunk a gangra, és az éjszakai égen gomolygó, vöröses ködfelhőket pásztáztuk.

– Ünnepélyesen mondd utánam – utasított Aliz, miközben rágyújtott egy cigire. Mivel a hajam a kocsmában már amúgy is beszívta az áporodott füstszagot, nem különösebben zavart. Aliz szerencsémre csak akkor cigizik, mikor buliba megyünk, így nem kellett attól tartanom, hogy a lakásban tartott cuccaim átveszik a kiirthatatlan bűzt. – Én, Erdődy Minna...

– Én, Erdődy Minna – ismételtem nyomatékosan, és próbáltam elfojtani a nevetésem.

– ...papírra vetettem mindazt, mi szívem vágya, és most, ó, te Hullócsillag, reád bízom.

– Honnan szedsz ilyen szövegeket? – tört ki belőlem a kacaj.

– Csak imprózom. Na, mondjad.

Aliz végigkántáltatott velem egy pár mondatos, saját gyártmányú imát, ami a végére már könnytörölgetős nevetéssé alakult. Hiába a sok nyomorult problémám, abban a pillanatban úgy éreztem, boldog vagyok, és nem szenvedek semmiből hiányt. Jó erősen megölelgettem a nálam csaknem fél fejjel alacsonyabb Alizt, miközben egyre nagyobb őrültségekkel próbáltuk tetőzni a hangulatot. Végül Aliz elnyomta a csikket, és a fagyos téli levegőre panaszkodva javasolta, hogy menjünk be lassan. Én még utoljára felpillantottam az égre, és akkor megláttam a Hullócsillagomat. Noha csak egy elszáguldó repülő volt a felhőgomolyagok közt, hadd maradjon ez az én titkom.