A Deák teret a kivilágított óriáskerékkel, a félhomályba burkolódzó épületekkel és a vázlatszerűen felbukkanó emberekkel Áronnak szuperül sikerült ábrázolnia. Néha csak úgy ámulok a tehetségén; noha tudom, már mesterszakos, és emiatt jóval több technikát ismer nálam, én mégis azt vallom, hogy az ő esetében ez legfőképp genetika.

Miután hazaértem az üres lakásba – mivelhogy Aliz hazament hétvégére –, azon kaptam magam, hogy már alig várom a holnapot. Alig vártam a közös munkát. Aránylag rövid idő alatt olyan szoros barátság és bizalmi viszony alakult ki kettőnk közt, ami az én életemben eddig ritkaságszámba ment. Konráddal sosem tudtam normálisan lelki dolgokról beszélni, hiába jártunk együtt több mint két évig. Még Hajnival is kellett jó pár év, mire kevésbé felszínes témákat is szóba mertünk hozni, de ez persze amiatt is lehetett, mert tízéves korunkban ismerkedtünk meg egy nyári táborban.

Mennyire össze tud kapcsolni két embert egy közös sorscsapás.

A traumáim előtt sosem vágytam mély lelkizésekre. Imádtam filozofálni, világmegváltó ötleteken agyalni azzal a pár barátnőmmel a gimiből, akiknek mára hírük-hamvuk. Imádtam Hajnival a fűben ücsörögve romantikus regények cselekményéről vagy szexi filmsztárok legendás jeleneteiről órákon keresztül fecsegni. A saját lelkem titkaival azonban sosem törődtem. Mindig azt gondoltam, majd egyszer találkozom egy fiúval, akivel aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk. Néha aggódtam, hogy ha majd kapcsolatban leszek, esetleg összetörik a szívem.

Arra azonban sosem gondoltam, hogy egy kapcsolat egy ember lelkét is képes összetörni.

A mai pánikroham-kezdeményem után úgy éreztem, erősebb lettem, mint valaha. Máskor is fordult elő ilyen, de az utóbbi hónapokban már nemigen. Mondjuk ezt az is magyarázza, hogy utoljára december elején randiztam. A sulikönyvtárban megismert srác elég normálisnak tűnt, már túl voltunk talán a harmadik találkozón is, bennem pedig tomboltak a hormonok. Aztán, mikor felmentem hozzá filmet nézni, és kicsit jobban összemelegedtünk, bennem egyszerre megfagyott a vér. Az érintésétől, a félhomálytól, a csöndtől, attól, hogy csak ketten vagyunk. A tüdőm egyszeriben nem akart működni, és minden porcikám friss levegőért könyörgött. Friss levegőért, távol attól a lakástól, távol tőle. Összeszedtem a cuccaimat, és közöltem a ledöbbent sráccal, hogy nekem ez a kapcsolatosdi nem megy. Az elköteleződés nem megy. Az, hogy olyan szorosan tartozzam valakihez, hogy az a valaki jelentse az életem nyolcvan-kilencven százalékát. Még addig akartam elmenekülni, amíg szabadon, következmények nélkül megtehettem. Persze utólag bemagyaráztam magamnak meg az ismerőseimnek olyan zavaró tényezőket, hogy amúgy is túl sokat beszélt az illető, meg amúgy is túl alacsony volt hozzám. Ezt könnyebb volt elviselnem, meg persze másoknak előadnom is. De azért tudtam, hogy nem kéne próbálkoznom több randival, tudtam, hogy egészséges lelkületű férfiként én sem akarnék olyan barátnőt magamnak, amilyen akkor voltam. Hiába próbáltam hinni benne, tudtam, hogy nem fog jönni senki, aki majd hirtelen megment engem a sok szarságomtól, hogy onnantól kezdve önfeledten boldog legyek. Magamnak kellett megteremtenem a boldogságom.

A mai után azonban nem éreztem semmi olyat, hogy el akarnék menekülni és egy hétre magamra zárni a szobám ajtaját. Úgy éreztem, megvan bennem az a védőfunkció, amivel el tudom különíteni a valóságot a PTSD okozta látomásaimtól. Felfoghatatlanul hamar elmúlt a szorongató érzés, és nem hagyott bennem nyomot a nap további részében sem.

Talán, mert lelkem mélyén tudtam, hogy Áron egész biztosan nem fog bántani engem. Még ha csak barátok is vagyunk, és nem is akarunk egymástól semmit, akkor is meglepődtem, hogy egy hímneműt ilyen közel engedtem magamhoz, ráadásul tökéletes biztonságot jelentett számomra a jelenléte.

Másnap pár perccel az ébresztőm előtt keltem; úgy tűnt, a biológiai órám már tisztában volt vele, hogy hamarosan újra találkozhatok Áronnal. Mustársárga túracipőt és hasonló árnyalatú széldzsekit húztam a sötét farmeromhoz, majd indultam is a metró felé. Csíkos, kötött sálba bugyoláltam az arcom a márciusi széltől.

Áronnal a Margit-híd villamosmegállójában találkoztunk. Ő khaki színű széldzsekit viselt koptatott farmerral, és a szokásos barna bőrbakancsával. A haja épp annyira volt hosszú, hogy egy gumival hátra tudta fogni a tarkójához, de néhány tincs így is előrehullott és a nyugalmat sugárzó arcát keretezte.

– Szép napot, Méhecske – köszöntött, az öltözékemre utalva. A megjegyzésében semmi gúnyt és semmi erőltetett bókolást nem fedeztem fel, ezért őszinte kacaj hagyta el a szám, majd széttártam a karom.

– Csak ezek a cuccaim voltak itt az albiban. Bele kell valahogy olvadnom a tájba, nem? Ja, vagy még nincs szezon? – tűnődtem el színpadiasan.

– Neked hála, most már van – hagyta rám egy legyintéssel, de a vigyor ott bujkált a szája sarkában. – Na, merre? – indult meg a sziget felé, velem a nyomában.

– Be, középre – mutattam a szóban forgó hely irányába. 

Egymás mellé telepedtünk a nyirkos fűre terített kabátjainkra, és magunk elé vettük a szükséges rajzeszközöket. Szerencsére elég jó idő volt ahhoz, hogy pulcsiban is meglegyünk.

– Nem szeretnél cserélni? – vetette fel.

– Miért, már unod a tájat? Szívesen átadom amúgy a karaktereket, csak jó lenne tartani a stílust.

– Nem unom, csak gondoltam megkérdezem. Hidd el, észben tartom, hogy még jövök neked eggyel. Szóval igyekszem a kedvedben járni.

– Azért az jobban esne, ha nem csak a kompenzálás érdekében lennél kedves és figyelmes – emeltem égnek a tekintetem, persze reméltem, veszi a poént. Tudtam jól, milyen, mikor ösztönösen és önzetlenül segít.

– Ó, hogyne, hölgyem, ez csak természetes, de azért tüstént szóljon, ha hozhatok önnek egy csésze teát is. Esetleg egy hintót.

– Na jó, tényleg akarsz kompenzálni? – döntöttem oldalra a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Kissé félve várta, hogy leadjam a rendelésem. – Itt leszel hétvégén?

– Holnap haza kell mennem, elígérkeztem egy családi bográcsozásra. Miért?

– Szóval csak holnap mész haza? – puhatolóztam.

– Attól függ – ráncolta a szemöldökét, és tudtam, hogy rajtam múlik, hogy alakul a terve a mai napra.

Önző dolog, tudom. Viszont azt is, hogy szinte már teljesen begyógyultak a sebeim. Van valaki, aki megért, aki támogat, aki segíthet. És akinek ezzel nem okozok fájdalmat, mert nem érez irántam semmit. És akinek talán jól jönne, ha valami elterelné a figyelmét a saját problémáiról. Szerintem ez egy elfogadható kérés egy jó baráttól.

– Akkor gyere el velem ma este egy buliba, és segíts találni egy normális csávót – mondtam ki kerek perec.

Áron először meghökkenve húzta hátra a fejét, látszólag nem ilyen jellegű kérésre számított. Aztán magában átfutva a pro és kontra érveket, végül kicsit megereszkedően, de rábólintott.

– De mi lesz ott velem, ha te bepasizol? Ott hagysz egyedül a tömegben?

– Dehogy! Nem foglak egyedül hagyni, nem szoktam senkivel összegabalyodni az első találkozáskor. Csak segíts ismerkedni, hátha te jobban kiszűröd az idiótákat, mint én. Én hiába vagyok rettentő válogatós, mégis mindig a leghülyébbeket fogom ki. Már nem igazán bízom a saját ítélőképességemben, Alizéban meg végképp.

– És gondolod, hogy az enyém annyival jobb, mint a tiétek? Nézd meg, én is hogy jártam Szonjával.

– De szerintem az nem olyan – erősködtem. – Az ember párt általában nem szimpátia, hanem vonzalom alapján választ. Te fiúként jobban meg tudod állapítani, melyik srác normális, mert nem a külsőségeket figyeled. Naaa, mit mondasz? – csaptam le a ceruzámat a vázlatfüzetre, és rávigyorogtam.

– Úgysincs más választásom – forgatta a szemét. – De amúgy persze, szívesen segítek. Meg szívesen megyek veled valamerre este.

– Legrosszabb esetben is iszogatunk egyet és lesz egy bulis esténk. És ígérem, ha már olyan állapotban leszel, én is segítek neked barátnőt találni!

– Oké, ez így talán már egészen megéri nekem is – kacsintott rám. – Akkor rajz után lepakolunk otthon, és később találka valahol a városban?

– Szuperül hangzik.

Pihenés gyanánt ledőltünk a fűbe, nem törődve azzal, hogy a hajunk beissza az esőcseppeket a talajról. Egymással párhuzamosan fekve a szürke felhőkkel borított eget bámultuk, és egyszerűen annyira természetes volt az a pillanat. Áron illata körbelengte a teremet és a dzsekink alig észrevehetően összeért, amitől a bőröm megbizsergett, de mély baráti vagy inkább testvéri kapcsolódás békéjének és nyugalmának tulajdonítottam. Túlságosan könnyű volt mellette hevernem azzal a biztonságot keltő tudattal, hogy nem kell a kettőnk kapcsolatába többet beleképzelnem, nem kell tartanom attól, hogy rám mozdul. És mégis annyira boldog voltam mellette, mint talán még soha senkivel. Furcsa, megmagyarázhatatlan egy érzés volt, és semmihez nem fogható. Azt kívántam, bár örökké tartana a pillanatunk.