A legközelebbi konzultációnk csütörtökre esett. Kiderült, hogy ha ilyen ütemben haladunk - egy héten egy helyszín - tutira nem fogunk időben végezni, ezért még az elején lebeszéltünk másnapra is egy találkát. Már tudtam, hogy alig két napra nem szívesen utazom haza, szóval észben kellett tartanom, hogy kerítsek majd magamnak valami programot a hétvégére is.

Csütörtök délután a Deák téri metrófeljárónál találkoztunk Áronnal. Március eleji késő délután lévén a nap már lemenőben volt, ami engem először aggasztott, aztán rájöttünk, hogy ennél a jelenetnél talán nem is baj, ha az éjszakai látképet jelenítjük meg. Az éjszakai látképhez azonban még várnunk kellett egy keveset.

- Szerintem max fél óra, és teljesen lemegy a nap - kémlelte Áron az eget. - Addig mi legyen? Beüljünk valahova melegedni?

- Van kedved egy forró csokihoz az Akvárium teraszán? Szerintem van kinti fűtés.

- Persze, simán.

Lesétáltunk a naplemente fényében fürdőző lépcsőkön az Akva Klub bárpultjához, és kértünk két bögre forró italt. Ő bort, én meg csokit.

- Egyébként szoktál járni bulizni? - kérdezte, miután letelepedtünk egy fűtőtest melletti sörpadon. Nem fordultunk be az asztalhoz, hanem a bögréket a kezünkben tartva, a környéket kémlelve ücsörögtünk egymás mellett.

- Mondhatni. De jobb szeretek egy kellemes baráti társasággal egy bárban iszogatni, mintsem, hogy egy diszkó táncterén nyomorogjak. Persze Aliz unszolására arra is sort kerítünk néha.

- Igen, megértelek. A diszkózás nekem se a világom. Én is inkább a haverokkal járok kocsmázni vagy házibulikba.

- És Szonja tényleg nem nagyon engedett el sehova? Már bocsi, hogy szóba hozom, ha még nehéz téma, nem kell beszélnünk róla.

- Az előző két nap szarabb volt, mára már mondhatni egész tűrhetően vagyok. De amúgy az ilyen dolgokra visszaemlékezve könnyebb elengednem. Mert tényleg nem repesett az örömtől, ha valahova el akartam menni nélküle.

- Igen, az ilyen dolgok vigasztaljanak. Akkor gondolom a haverokkal már tervben van egy jó kis kocsmatúra, nem? - próbáltam egy csöppet jobb kedvre deríteni, mert féltem, hogy rossz ötlet volt felemlegetnem az exét.

- Már voltunk kedden, rám fért eléggé. Annyira jó volt megint a srácokkal lógni - fordította a tekintetét az ég felé, mintha ezzel adna hálát az Univerzumnak.

- Ez a beszéd! Csak azért vigyázz, Szonja meg ne tudja, ha összejössz valakivel az egyik buliból. Attól tutira besokall.

- Hú, őszinte leszek, most nagyon nem akarok senkit... Nem is a szerelmi bánat miatt. Azt hiszem, kell pár hónap, hogy kiélvezzem az életet a saját szabályaim szerint.

- Csak aztán nehogy úgy járj, mint én, hogy túlságosan belekényelmesedsz az egyedüllétbe - húztam fel a szemöldököm viccesen, de azért komolynak szántam a szavaimat. - Hidd el, egy idő után már nem poén.

- Nem ígérek semmit - vonta fel a fél szemöldökét, miközben belekortyolt a forralt borba. - Annak azért örülök, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, már értsd jól. Tényleg hálás vagyok a segítségedért, meg hogy mesélsz a helyzetedről. Így legalább nem érzem magam egy totális gyökérnek, amiért egyáltalán nem vágyom csajozni mostanában.

- Ne akarj megfelelni a hülye elvárásoknak. Csináld, ami neked jólesik - vontam vállat. - Kit érdekel, mit mondanak rólad mások?

- Igaz, igaz. Amúgy ha van kedved mesélni, tökre érdekelne a történeted. Hogy kerültél ki Németországba? Meg mikor jöttél rá, hogy a barátod olyan, amilyen? 

– Hű, hát, hol is kezdjem... - csavartam meg az egyik előrelógó hajtincsem. - Az egész a gimi utolsó félévében kezdődött. Akkor ismertem meg az akkor huszonkét éves Konrádot az egyik legjobb barátnőm, Hajni által. Hajni egy évvel fölöttem járt, már elsőéves egyetemista volt Gödöllőn, én pedig időnként elmentem vele kávézni a kampusz büféjébe, mert az az én gimimhez is közel esett. Már régóta tetszett Konrád, aki akkoriban eladóként dolgozott a büfében, és egyszer fogadtunk Hajnival egy tábla csokiban, hogy beszédbe merek-e elegyedni vele. Ezután került sor az első randinkra, majd utána a többire is. Konrád nem végzett egyetemet, és nem is volt túl sok életcélja, de akkoriban a szép szőke haján és szép kék szemén nem láttam túl. Tudta, hogy én egyetemre szeretnék menni az érettségi után, de azt mondta, annak nincs sok értelme, főleg egy művészeti szaknak. Felajánlotta, hogy költözzünk ki inkább együtt Frankfurt mellé egy kisebb településre, ahol egy idősebb haverja épp akkor nyitott kávézót. Nagyon fellelkesedtem, és július körül már ki is cuccoltunk. Neki megvolt a fix helye pincérként, nekem meg azt terveztük, hogy nyithatok egy kis galériát a rajzaimból a kávézó egyik szegletében, meg tarthatok angol workshopokat. Ez azonban, mint később kiderült, nem volt megvalósítható, több munkaerőre meg már nem volt szükség a kávézóban, ezért nekem más állás után kellett néznem. Takarítóként kezdtem dolgozni egy külvárosi szállodában, ahol a kollegáim pár hét alatt teljesen kiutáltak, amiért nem beszéltem németül, és emiatt sosem csatlakoztam a közös kis trécselésekhez. Persze az eszükbe sem jutott, hogy esetleg angolul szóljanak hozzám, mikor meg én próbáltam valamelyikükkel beszélgetést kezdeményezni, csak lesajnáló pillantásokat kaptam. És ez így ment közel két évig. Konrád volt az egyetlen, akivel tudtam beszélgetni, meg néha-néha az ő baráti társasága. Egy idő után feldobtam neki, hogy szeretnék gyakrabban hazautazni, mert hiányoznak az otthoniak, de rögtön leszavazta az ötletem, mondván, nincs ennyi fölösleges pénzünk. A magányérzetem miatt egyre feszültebb voltam, emiatt egyre többet veszekedtünk. Mondtam neki, hogy szívesen járnék jógaórára, könyvklubba vagy egyszerűen csak elkezdenék egy tanfolyamot, mert nincsenek se barátaim, se életcélom. Erre persze kiakadt, hogy miért nem elég nekem az ő társasága, biztos csak azért járnék ilyen helyekre, hogy bepasizzak. Egyszerűen nem fogta fel a helyzetemet. Teljesen más személyiség volt mint én, ráadásul tele barátokkal, és egy jó hangulatú munkahelyre járt be nap mint nap. Úgy éreztem, egyszerűen semmibe veszi az igényeimet és az érzéseimet. A közös lakásunk is az övé volt, mert jóval több pénzt adott bele a magasabb fizuja miatt, én meg nulla szakképesítéssel és nulla nyelvtudással egyszerűen nem találtam jobb munkát. Már bő fél évvel a szakításunk előtt tudtam, hogy nem akarom ezt az egészet folytatni vele, de semmi esélyem nem volt kitörni. Ekkor jött az ötlet, hogy bekamuzok neki ilyen-olyan fontos elintéznivalókat, és így legalább pár órára távol tudok lenni az általa elvárt kötelességeimtől. Olyan is volt, hogy kivettem szabit egy napra, hogy beutazhassak Frankfurtba turistáskodni. Ilyenkor annyira boldog voltam, leálltam random emberekkel fecsegni a kávéházakban, meghallgattam a piacra utazó nénik történetét a villamoson, rég elfeledett festők életéről meséltek nekem apró, eldugott képtárakban... És Konrád hónapokon át mindebből semmit nem sejtett. De ne hidd azt, hogy nem gyötört minden egyes nap rémes bűntudat, amiért folyamatosan hazudnom kellett neki. A depresszió és a pánikbetegség kéz a kézben jártak a mindennapjaimban. Rosszul voltam már minden közösen eltöltött pillanatunktól, minden érintésétől, minden szavától. A nagybetűs Ördögöt láttam benne még akkor is, mikor jót cselekedett vagy örömet próbált szerezni nekem. Rettegtem tőle. Hajlamos volt idegességében széttörni dolgokat a lakásban, őrjöngeni, és olyan szavakat vágni a fejemhez, amiket másnap nagyon megbánt. Minden egyes percemben rettegtem, hogy mi lesz, ha rájön a sok hazugságomra. Olyan ördögi spirálba kerültem, aminek egyszerűen nem volt ép ésszel felfogható pozitív kimenetele. Egészen addig az estig, mikor megtörtént, amitől legjobban rettegtem. Hiába féltem a veszekedéstől, tudtam nagyon jól, hogy ez lesz az egyetlen kiutam. Titkon már vágytam is rá. És gondolkodás nélkül cselekedtem. Azóta se bánom, egy pillanatra se. El nem tudom képzelni, mi lenne most velem, ha nem tettem volna meg azt a lépést.

A bögrémen kopogtattam a sötétzöldre festett körmeimet, és a kelleténél jobban elnyeltek a múlt eseményei. Nagyon rég volt már, mikor ennyire fel kellett őket elevenítenem, hogy elmeséljem valakinek. Mindig azzal vagiztam, hogy már túl vagyok rajtuk, már nincsenek rám hatással. Ezek szerint tévedtem.

- Inkább hagytam volna, hogy Hajni nyerje azt a nyomorult csokit a fogadásban... - tettem hozzá nevetve, de a hangom ennél őszintétlenebbül nem is csenghetett volna. Áron azonnal meglátta, hogy nem vagyok jól, és próbálta elcsípni a pillantásom. Nem akartam ránézni. Nem akartam gyengének tűnni.

- Hé, semmi baj, már vége van, már minden rendben - érintette meg a vállam bátortalanul.

- Minden oké, jól vagyok, nyugi - hazudtam, de szerintem minden szavamból üvöltött a keserűség. Ezt Áron tuti, hogy kiérezte, mert letette a bögréjét az asztalra, majd a kezemből az enyémet kiszedve azt is, és finoman magához ölelt. Az emlékek mély bugyraiba visszakerülve egy másodpercre undor fogott el, és visítva el akartam lökni magamtól a fiút, aztán rájöttem, hogy ez már egy másik élet. Ez már a valóság, nem csak egy rémálom. A szememet görcsösen nyitva tartva, erősen szorítottam Áron hátát a karjaimmal, és próbáltam elfojtani a feltörni készülő pánikrohamot. Aztán szerencsére sikerült. Nem hiába a lassan egy éve tartó rendszeres meditálás és érzelemkezelés. Áron gyengéden megsimogatta a hátam, és közben folyamatosan azt ismételgette, hogy most már minden oké, amitől furcsamód tényleg jobban lettem. Úgy éreztem, valaki vigyáz rám. Valaki, aki az én oldalamon áll, nem az ellenségén.

Óvatosan elhúzódtam tőle, és megigazítottam a méregzöld ballonkabátom. Kínosan elnevettem magam, de most már őszintébben.

- Olyan jó, hogy nekem lenne most az a dolgom, hogy téged vigasztaljalak. Erre úgy viselkedem, mint valami önsajnáltató, figyelemhiányos áldozat. Tényleg bocs. Kicsit túlbecsültem a képességeimet a témával kapcsolatban.

- Inkább én bocs, hogy faggattalak - nézett rám aggodalmasan. - Biztos borzasztó nehéz lehet ezeket feleleveníteni. De nagyon bátor voltál, hogy ki tudtál törni, és végül sikerült megtalálnod a saját utad, a saját értékrendszereddel. Tuti, hogy az emberek nagy részének ez nem megy ilyen simán, ahogy neked ment.

- Én is ugyanezt tudom mondani neked - küldtem felé egy bátorító mosolyt. - Azért a te szitud se volt semmi, sőt... De vége van mindkettőnk sötét időszakának. Most már semmi nem állhat a boldogságunk útjába! - utánoztam egy rossz szónokot.

- Azért vicces, hogy pont egymáshoz osztottak be minket párba, nem? Mármint lehet, hogy titkon mások is szenvednek hasonló problémáktól, de azért nincs rá túl sok esély.

- Tényleg vicces, de én azért eléggé örülök neki - ismertem be.

- Hidd el, hogy én is - értett egyet, lesütve a szemét.

- Apropó párba osztás: el kéne lassan kezdeni a rajzokat, nem? - pillantottam fel az égre, amelyen már nyoma sem volt a napfénynek.

- Hű, igaz - itta ki gyorsan az utolsó kortyot a bögréjéből, majd felállt a padról. - Na, gyerünk!