Vasárnap este épp Alizzal ültem egy közeli bár galériáján, mikor Áron megüzente, hogy döcögősen, de túlestek a szakításon. Rögtön meghűlt a vér az ereimben, noha engem csak minimálisan érintett az ügy. Aliz épp sztoriban volt, emiatt nem akartam Árontól rögvest kérni a részleteket, de közben majd' megölt a kíváncsiság, hogy vajon mennyire készült ki a hajdani pár egy-egy tagja. Azért reméltem, hogy minden oké velük, már amennyire egy ilyen helyzetben ez lehetséges.

– ...És apám azt akarja, menjek valami hülye gyárba dolgozni suli mellett, mert azt könnyen be tudná nekem szervezni valami még hülyébb ismerőse által. Ebből is látszik, hogy nem ismer – gesztikulált túl Aliz, a két elfogyasztott vodkanarancs mellékhatására. – Én gyárba?! Képes lenne feláldozni egy ilyen művészlelket, mint én, betanított munkára?!

– Annyi jó munka van a városban, keress magadnak valamit – javasoltam, a papír szívószállal a jégkockákat kergetve a poharamban.

– Lehet megnézem azt a pultos állást a Morrison's-ban. Az legalább éjszaka lenne és nem ütközne sem az óráimmal, sem a szabadidőmmel – mélázott, majd elmeredt a távolba, jobban átgondolva a lehetőséget. Ekkor kaptam az alkalmon.

– Szavad ne feledd, gyorsan visszaírok Áronnak – vettem magam elé a mobilom.

– Ne már, még most is a beadandó? Mi még jóformán el se kezdtük.

– És én ezen miért nem lepődöm meg? – pislogtam rá jelentőségteljesen, mire elröhögtük magunkat. – Nem a beadandó, szakított a barátnőjével. Azt hiszem, elkéne neki egy kis lelkisegély.

Nem akartam Áronék esetének minden apró részletét kivesézni Alizzal, de azért persze nagyvonalakban elmeséltem neki az ügyet a legutóbbi találkozásunk után. Rögtön elkezdte, hogy „jaj de jó, hogy szakítanak, így talán lesz esélyed nála", de nyomban kiábrándítottam. Nem győztem elégszer hangsúlyozni neki, hogy nem jön be Áron. Nem egy talpraesett pasi, inkább testvéremként tudtam elképzelni őt, mintsem lehetséges partnerként. Mondtam, hogy próbálkozzon be ő nála, ha már annyira örül, hogy a srác szingli lett, de ő is azonnal leszavazta. Mondjuk el se tudnám képzelni a nyugodt, halk szavú Áront a mindig pörgő, határozott és gyors életet élő Aliz mellett, aki ráadásul a teletetovált karjai és melltartóviselés elleni lázadása miatt is jóval extrémebb a fiúnál.

Megkérdeztem üzenetben, hogy mi volt, hogy viselték a szakítást. Néhány perccel később jött a válasz, hogy pont az történt, amire számított. Szonja először azt hitte, ez az egész csak egy buta tréfa. De aztán nagyon kibukott, és teljesen magába roskadt.

Fú, azt hiszem, holnap muszáj leszek beszélni vele. Nehogy kárt tegyen magában vagy valaki másban.

– Nem jössz el velem? Hátha ketten többre megyünk – néztem könyörgőn Alizra.

– Drámázunk? Hogyne! – csillant fel a halványkék, alkoholban úszó szeme.

– Nem, nem drámázunk – lomboztam le. – Hanem megvigasztaljuk.

– Hát jó, felőlem – vonogatta a vállát, és már rögtön nem tűnt olyan lelkesnek. Nem értem, ő hogy nem érez nyomást, ha bele kell avatkozni valaki másnak a dolgaiba. Én már most tudom, hogy álmatlan éjszaka elébe nézek.

Áron megírta, hogy holnap 11-től van egy lyukasórájuk, ha ráérek, és hogy Szonja biztos a hallban lesz. Sajnáltam Áront, hogy valamennyi órája közös a lánnyal, biztos nem lehet könnyű az exünket nap mint nap ennyi időn át bámulni.

Hétfőn fél 12-től nekünk is volt egy kis szünetünk a két gyakorlat között, ezért Alizzal lecaplattunk a lépcsőkön a földszinti hallba. A sok lézengő hallgató közt valóban megtaláltuk Szonját, aki egyedül ücsörgött egy sarki asztalnál. Az előtte álló papírpoharas kávéját kavargatta, közben meredten nézte az ital tetején úszó habot. Szemlátomást senkinek sem tűnt fel a rosszkedve.

– Szia, Szonja! Baj, ha ideülünk? – hajoltam le, hogy elcsípjem a pillantását. Gondolataiból kizökkenve, rémülten kapta fel a fejét, majd mikor rájött, hogy csak mi vagyunk, mosolyt erőltetett az arcára.

– Gyertek nyugodtan. De nem vagyok most valami jó társaság.

– Minden rendben? – néztem rá aggodalmasan, és reméltem értékeli, hogy van, akit nem hagyja hidegen a hogyléte.

– Persze. Csak tudod... – kapkodta a tekintetét köztem és Aliz közt, felmérve, hogy mennyire bízhat bennünk. Aztán választása nem lévén kicsordultak az első könnycseppjei a gondosan lealapozott arcára, és hüppögve folytatta. – Áronnal most szakítottunk...

– Nagyon sajnálom – mondtuk neki Alizzal kórusban.

– Kicsit kivagyok most. Bocs – nyögte elhaló hangon.

– Tudunk segíteni valahogy? Vagy szeretnél róla beszélni? – érdeklődött Aliz.

– Nem akarok beszélni róla, ha nem gond. De jólesik, hogy érdeklődtök. Annyira egyedül érzem magam... – vallotta be, és szinte már zokogott. Automatikusan átnyújtottam neki egy zsepit. – Ő volt nekem az egyetlen, akire támaszkodhattam.

Hű, erre mit lehet mondani? Hogy ne azért legyen pasija, hogy rá támaszkodhasson? Áh, ezzel csak olajat öntenék a tűzre.

– Ne érezd magad egyedül, itt vagyunk, ha bármi segítség kell, tényleg. És örülj, hogy nem évek után következett be ez a szakítás, akkor sokkal nehezebb lenne. Biztosan találsz hamarosan valakit, aki jobban tud téged értékelni.

– Az a baj, hogy nem tudom, mit rontottam el – törölgette a szemeit finoman a zsepivel, hogy ne kenje el nagyon a sminkjét. – Pedig mindent megadtam neki, figyeltem rá, mellette voltam, hűséges voltam hozzá. – Az utolsó szavait már alig értettük a hüppögéstől.

– Nem mondta, mi volt a baj? – próbálta Aliz kiszedni belőle.

– Á, összevissza beszélt olyanokat, hogy túl sok időt töltünk együtt meg nincsenek már önálló gondolatai. Nem volt semmi értelme, mintha baj lenne, hogy együtt vagyunk... Mintha nem szeretne és csak a terhére lennék! Én azt gyanítom, hogy van valakije – fojtotta a keserves zokogását a kézfeje külsejébe.

– És mi van, ha igazat mondott? – vetettem fel. – Mégiscsak alig töltöttetek valamennyi időt külön, legalábbis ahogy láttam.

– Te most melyikünk oldalán állsz?! – horkant fel, és gyilkos pillantást lövellt felém a vörösre sírt szemeivel. – Ha csak azért jöttetek, hogy kioktassatok, akkor inkább nem tartanék igényt a társaságotokra!

– Én csak azt próbálom elmagyarázni, hogy lehet, volt valami abban, amit Áron mondott. Hogy talán ezen érdemes volna elgondolkodnod, hogy a következő kapcsolatod már jobban alakuljon. A te érdekedben mondtam, tényleg – mentegetőztem.

– Aha, persze, az én érdekemben! Az én érdekemben szakadjak el a páromtól, hogy ő felhőtlenül szórakozhasson nélkülem. Hogy ő nyugodtan megnézze minden nőnek a dekoltázsát a kocsmában a haverjaival, amíg én otthon ülök és a kapcsolatunkért aggódom.

– Akkor csináld te is ugyanezt. Egy kocsmázásra mindig vevő vagyok, ha akarod, csatlakozz – vetette fel Aliz.

– Nem, kösz – nézett rá szúrósan, és szemlátomást már hangyányi rokonszenvet sem táplált felénk. – Nem hinném, hogy az mentené meg a kapcsolatomat, ha minél jobban elszakadnék a páromtól. Szóval kösz a segítséget, de most szeretnék inkább egyedül lenni.

– Tényleg nem rosszból mondtuk.

– Áron kért meg, hogy beszéljetek velem, mi? – kérdezte közönyösen.

– Csak nem akarta, hogy egyedül érezd magad. De mi tényleg szívesen segítünk, számíthatsz ránk, ha bármi van – tettem egy utolsó kísérletet.

– Aha, szívesen segítetek neki. Sejthettem volna, hogy mindenki összeesküdött ellenem. De ezt vissza fogjátok még kapni, jó, ha tudtok róla. Két kis hülye besúgó...

– Jaj már, Szonja... – horkantam fel, de Aliz a karomra tette a kezét, ezzel elhallgattatott. A fejével enyhén az ajtó felé biccentett, jelezve, hogy ezen a helyzeten már csak rontani tudunk. Igaza volt.

Halk köszönés után felkecmeregtünk a székből, és a második emeleti társalgóig meg sem álltunk. Üzentem Áronnak, hogy nem ment valami fényesen a beszélgetés, és pár percre rá ő is megjelent a társalgóban.

– Nagyon sajnálom, lányok – csóválta a fejét csalódottan. – Azért hálás vagyok, hogy megpróbáltátok.

– Menthetetlen szegény csaj – sóhajtotta Aliz, és beletúrt a szőke bozontjába. – És most már a bosszújától is félhetünk.

– Nem fog bosszú állni, nyugi. Csak fenyegetőzik. Mindig ezt csinálja. Elvileg reggel a titkárságon az összes gyakorlatát átkérte más időpontra, az előadásokra meg amúgy se nagyon jár be, szóval nem fogok vele sűrűn találkozni. Titeket meg végképp békén fog hagyni, szóval semmi pánik.

– Reméljük! – bólogattam hevesen. – Ami jó hír, hogy nem úgy tűnt, mint aki menten öngyilkos akarna lenni. Hátha pár hét, és jobban lesz.

– Igen, szerencsére egy fokkal jobb a helyzet, mint amire számítottam, de azért mégis... – dörzsölte meg a homlokát Áron fáradtan. – Jobb biztosra menni.

– Egyébként te hogy vagy? – érdeklődtem halkan, miután Aliz közölte, hogy elszalad mosdóba. Áronnak is szép fekete karikák húzódtak a szeme alatt.

– Voltam már jobban is. De azt hiszem örülök, csak még nem fogtam fel. Örülök, hogy végre vége.

Biztatóan rámosolyogtam, és egy pillanatra a tíz hónappal ezelőtti önmagamat láttam benne, aki vegyes érzelmekkel pillant le a hajnali tájra a repülőgép ablakából. Mint egy madár, aki kiszabadul a kalitkából, de még a megszokás miatt visszasírja a kényelmét. Aztán rájön, mennyivel jobb neki odakinn.