A február nem lett enyhébb, sőt, a karácsonykor elmaradt hóesés és mínusz tíz fok is bepótlódott. Az egyetem beadandók szempontjából kezdett egyre húzósabbá válni, ezért Áronnal megbeszéltük, hogy kihagyunk egy-két hetet, ilyen időben úgyse lenne nagy élmény odakinn munkálkodni. Addig is gépen összeszerkesztettük a már meglévő elemeket.

Március elején azért már kezdett frusztrálni, hogy szinte sehol nem tartunk, és alig két hónapunk maradt a leadásig. Tudom, az még rengeteg idő, de szívem szerint én pont ennyivel a határidő előtt adnám le a munkám.

Csütörtökön ismét a hallban találkoztunk. Meglepődve konstatáltam, hogy teljesen egyedül jött, Szonja még csak egy nyálas búcsúzkodás erejéig se csatlakozott hozzánk. Ezek szerint komolyan vette Áron a kérésem.

– Kiheverted a múltkorit? – kérdezte őszinte aggodalommal, mikor kiléptünk az épületből és elindultunk a trolimegálló felé. Az incidens óta nem beszéltünk, de ezek szerint ez azóta is top téma maradt.

– Fogjuk rá – feleltem kurtán, mert nem akartam elkezdeni szidni neki a barátnője testvérét. – Egyébként honnan jött az ötlet, hogy hozzatok nekem egy potenciális partnert?

– Az úgy volt, hogy... Amúgy mielőtt bármit feltételeznél, nem mondtam nekik semmit arról, amiket meséltél nekem...

– Komolyan? – vágtam közbe meglepetten, mert részben az ő bűnének tartottam a kínos esetemet. Persze nem várhatom el egy majdnem-idegentől, hogy megtartsa magának a négyszemközt elhangzottakat, de ez azért bőven levont a feléje érzett szimpátiámból. Legalábbis mostanáig.

– Dehogy, hát nem tartozik rájuk – felelte magától értetődőn. – Szonja nyaggatott, hogy a bátyja nem tud hol ismerkedni. Mondtam, hogy szerintem nem túl jó ötlet rád ereszteni Dávidot, mert elég fura fazon, de mindketten ragaszkodtak hozzá. Hülyén alakult, bocs emiatt, így sokadjára is.

– Mindegy, felejtsük el.

Felszálltunk a trolira, és közben a projektünkről diskuráltunk. A Városliget a következő helyszínünk, de mivel elég nagy, valami jellegzetes részre volt szükségünk a képregényhez. Végül – merthogy épületet annyira nem akartunk ebbe a jelenetbe – a Királydombra esett a választásunk. Szerencsére a március eleje napsütéssel örvendeztetett meg minket, ezért könnyedén fel tudtunk ülni az egyik pad háttámlájára anélkül, hogy odafagytunk volna.

– Marad a szokásos felállás? – kérdezte, a grafitceruzáját hegyezve.

– Ha neked jó úgy. Én szívesen rajzolom most is a galambot, plusz mellé a mókust.

– Szuper.

Már pár másodperce szó nélkül firkálgattunk a térdünkön, mikor valószínűleg mindkettőnknek leesett, hogy elég kínos lesz, ha csendben telik ez az idő. Épp valami általános témán törtem a fejem, mikor Áron megszólalt.

– Bocs, hogy ilyen személyeset kérdezek, de neked anno hogy sikerült szakítanod a barátoddal? Mármint mondtad, hogy eléggé kontrollált meg minden... Persze ha kényes téma, nem kell beszélned róla.

– Hű, hát... – álltam meg egy pillanatra a rajzolással, és elmeredtem a távolba. – Már nem kényes a téma, nyugi. Ha úgy vesszük, ő szakított velem. Én túlságosan függtem tőle odakinn ahhoz, hogy csak úgy elküldjem.

– Ó, értem. – pillantott felém, majd vissza a papírra. – Akkor csak úgy oldható meg egy ilyen szakítás, ha magadra haragítod – morogta, mintegy magának.

– Na jó, kíváncsi vagy?

– Ha neked nem gáz, én szívesen meghallgatom. Úgyis itt fogunk még dekkolni egy darabig.

– Igaz. Hát, valójában annyi volt, hogy egyik este nagyon összevesztünk, és kirakott a lakásából arra hivatkozva, hogy nem tűr meg ott egy hazugot. Azt hazudtam neki, hogy túlórázom a munkában, csak hogy elmehessek egy koncertre, amiről előtte hetekig próbált lebeszélni, mert nem ért rá, hogy elkísérjen. Rögtön azt gondolta, hogy megcsalom, pedig egyedül mentem, és csakis a zenekar érdekelt. Szerintem arra számított a veszekedéskor, hogy miután összecuccolok, kiveszek egy hotelszobát és pár nap múlva kibékülünk. Én viszont felpattantam az első repülőre, és már jöttem is haza. A holmijaim nagy része ott maradt, de nem érdekelt. Itthonról írtam neki egy szép hosszú búcsú üzenetet, de aztán megszakítottam vele minden kapcsolódási forrást. Ennek lassan tíz hónapja.

– Az igen – hüledezett döbbenten, és le is tette a ceruzát, hogy elkezdje tördelni az ujjait. – Nem érzed nyomásnak, hogy nincs rendesen lezárva az ügy? Mármint nem félsz, hogy hazajön?

– Eleinte féltem. De az idő múlásával ez csillapodott. Bíztam benne, hogy elfogadta a döntésem. Mostanra pedig szinte biztos vagyok benne. Szóval egy ideje már aludni is tudok – tettem hozzá, bolondos arckifejezést öltve, hogy oldjam kicsit ezt a komoly témát. – Egyébként honnan jött a kérdés, mármint ez a szakítós?

– Áh, csak úgy kíváncsiságból – vonogatta a vállát nemtörődömséget színlelve. Aztán gondolom rájött, hogy az én őszinte szavaim után úgy fair, ha most ő jön, ezért sóhajtott egy nagyot. – Oké, lehet, hogy hülyeség, de miután múltkor beszéltünk erről, elkezdett érdekelni ez a bántalmazó kapcsolat téma. Kicsit utána is olvastam. – Lassan beszélt, láthatólag jól megválogatta a szavait. Már nem az ujjait tördelte, hanem a grafitcerkájával szórakozott, de nem igazán tudott a munkára fókuszálni. Mondjuk én sem. – Igazából már a kezdetektől érzem, hogy valami nem oké Szonjával. Pont azért szerettem meg, mert olyan kis ártatlan, tudod, olyan lány, akit „meg kell menteni" – rajzolt idézőjeleket a levegőbe. – Felnézett rám, láttam, hogy boldoggá tudom tenni már csak szimplán azzal, hogy vagyok neki.

– De? – próbáltam biztatni, hogy folytassa, pedig már tudtam a folytatást. Úgy tettem, mint aki ezek hallatán nem látja, hol a hiba. Persze láttam rögtön, nem is én lennék.

Azért meglepődtem, hogy épp nekem öntötte ki a szívét.

– De ez szerintem már beteges a részéről. És én tűröm meg minden, mert nem akarok neki fájdalmat okozni. Csak sokszor azt érzem, feláldozom magam érte. Mármint szívesen teszem, csak néha már kezdek besokallni. Hazudnom, vagy fölöslegesen magyarázkodnom kell neki, ha le akarok mondani egy találkát. És folyamatosan bűntudatom van. Tudom, hogy rosszul érzi magát nélkülem. Kicsit furán jött ez most ki, hogy itt panaszkodom neked, de a haverjaim az ilyen problémákhoz nem tudnak érdemben hozzászólni. Te meg ugye átmentél hasonlón, csak ezért gondoltam, hátha te megérted...

– Ó... Az biztos, hogy megértem. És nagyon sajnálom – haraptam be az ajkam. – Tudod, hogy én nem mondhatom meg, mit csinálj. Talán az a legjobb, ha mérlegelsz: Szereted-e őt annyira, hogy áldozatot hozz érte a kapcsolatotokért? Vagy ha ez már gáz neked, akkor megpróbálhatsz beszélni vele, hátha meg tudtok egyezni valami köztes útban. Szerintem ilyenekkel lehet érdemes kezdeni – vonogattam a vállam, jobb ötlet híján.

– Nem is tudom, ő nem olyan típus, aki vevő a kompromisszumokra... – morogta, a barna bőrbakancsa orrát bámulva.

– Mennyi ideje vagytok együtt?

– Lassan három hónapja – köszörülte meg a torkát, majd pár pillanat után felnézett rám. – És őszintén, nem szeretném megvárni a negyediket. Viszont a szakítás teljesen összetörné szegényt. Fogalmam sincs, mit kéne tennem...

Hű, ilyen empatikus fiúval se találkoztam még. Persze ennek a rovására nem büszkélkedhet túl sok határozottsággal, de hát valamit valamiért. Talán még mindig ez a jobb variáció.

– Hogy tudsz ilyen együttérzéssel gondolni valaki olyanra, aki bánt téged és még csak nem is érdekli? – kíváncsiskodtam.

– Hát fura, de próbálok nem ítélkezni. Ezt úgy értem, hogy próbálok tök kívülről nézni minden embert, nem a saját, kétdimenziós szemszögemből. És tudom, hogy nem rosszindulatból viselkedik így. Nem ismerem az exed, de lefogadom, hogy ő sem rosszindulatból bánt veled úgy, ahogy, bármilyen felháborítóan is hangzik ez most.

– Igen, ebben mondjuk igazad van – méláztam el. – De nem a mi dolgunk mindenkin segíteni.

– Hát persze. De azért mégis úgy szeretném intézni, hogy ne sérüljön benne sokat. Viszont azt is tudom, hogy nem fog menni. Ezért kérdeztem tőled, hogy az lenne-e talán a legjobb ötlet, ha valahogy magamra haragítanám, hogy ő szakítson.

– Nem, azt nem kéne – húztam el a szám. – Mármint azzal talán még jobban megbántod. Ráadásul nem is maradsz hű önmagadhoz. Inkább próbálj őszintén beszélni vele erről. Ha nem megy elsőre, akkor jöhetnek az olyan drasztikus megoldások, mint mondjuk az én esetemben.

– Figyelj, tudom hatalmas, sőt óriásinál is nagyobb kérés, de nem beszélnél vele?

– Jaj ne, légyszi, ezt ne...! – horkantam fel, és őrült módjára rázni kezdtem a fejem. – Nem avatkozok bele semmibe!

– Nyugi, nem úgy értem. Csak hogy nyújts neki egy kis vigaszt, hogy ne érezze egyedül magát. Téged már legalább ismer valamennyire. Nincs sok barátnője a szakon, sőt, egyáltalán senki. Félek, hogy öngyilkos lesz vagy valami... Már fenyegetőzött egyszer öngyilkossággal. Egyik hétvégén haza akartam utazni a szüleimhez, és mivel úgyis az volt a tervem, hogy összefutok egy estére pár régi haverral, mondtam neki, hogy nem érdemes velem jönnie. Teljesen kikészült.

– Uh, az súlyos – kerekedett ki a szemem. – Na jó, értem, mit akarsz ezzel mondani. Bár valahogy egy pszichológushoz kellene elküldened, de az elmondottjaid alapján az gondolom esélytelen.

– Teljes mértékben. Nem látja, hogy bármi gond lenne.

– De nem vállalok érte felelősséget. Csak megpróbálok beszélgetni vele.

– Köszönöm, örök hála! – nézett rám sötétbarna szemeivel, a kissé megeresztett szemhéja alól.

– És mikorra tervezed, tudod... a szakítást? Mikor kezdjek el feltűnésmentesen barátkozni vele?

– Ha feltűnésmentes akarsz lenni, akkor akár mostantól. Egyébként tud aranyos is lenni, ne hidd, hogy null-huszonnégyben hárpia. Szóval nem kell tartanod tőle. 

– Aha – húztam fel a fél szemöldököm, erősen kételkedve a szavaiban.

– És ne feledd, hogy jövök neked eggyel.

– Hát azt te se feledd – vigyorogtam neki, és kiöltöttem rá a nyelvem.

Szerencsére ezek után kellemesebb vizekre eveztünk, és ezáltal a munkával is nagyobb ütemben tudtunk haladni. A kezdeti mélyvíz után könnyű volt Áronnal bármiféle témáról görcsösség nélkül beszélgetni. Például az eddigi egyetemi éveiről, a szüleiről – akik Szentendrén élnek –, az én szüleimről – akik pedig Gödöllőn –, és arról, mit csinálunk szívesen a szabadidőnkben. Kiderült róla, hogy szeret túrázni, ami csak fokozta a felé érzett szimpátiámat. Mivel Szonja ezzel kapcsolatosan egyáltalán nem osztozott a lelkesedésében, tökre feldobta, hogy én viszont igen, és így legalább mindkettőnknek élvezetes lesz a sok, szabadban töltött óra a képregényünk megalkotásához.

Nem sűrűn voltak eddig jó fiú haverjaim, de talán, ha így folytatódik, most végre lesz egy.