A hétvége gyorsan elrepült. Még úgy is, hogy péntekenként egyetlen óránk sincs. Csütörtökön hazautaztam a szüleimhez Gödöllőre, és félév eleje lévén még alig kellett a beadandókra pazarolnom az időm, így szombat délután össze tudtam futni a gyerekkori barátnőmmel, Hajnival. Hajninak köszönhetően szerettem meg anno a természetet; mivel neki az a mindene, a gyerekkorunk nagy részét a szabadban töltöttük. Nem is csoda, Hajni a szülei gazdaságában nőtt föl, most pedig agrármérnök szakos a gödöllői kampuszon. Hiába dideregtünk a fagyos levegőtől, szokásunk szerint ezúttal is a hársfasorok közt sétálgattunk, és átbeszéltük a hetünk minden apró, jelentéktelen eseményét. Amíg kint éltem Frankfurt mellett, Hajni volt az egyetlen barátom, akivel tartottam a kapcsolatot az itthoniak közül. Gyakorlatilag ő volt az egyetlen barátom úgy általánosságban is. Amióta itthon vagyok, megpróbálunk minden lehetőséget kihasználni, hogy együtt lóghassunk. Valahogy az emberben tudattalanul is benne van a félsz, hogy a szerettét egyik napról a másikra hirtelen nem látja többé, ha egyszer már átélt egy ilyet.

A hétfői nap átlagosan indult. Épp animáció gyakon ültem, és a Premiere-es feladvánnyal szenvedtem, mikor felvillant a mobilom. Már kellőképpen felcsesztem magam a szerkesztendő kis videón ahhoz, hogy megengedjek magamnak egy rövid szünetet. Áron írt, hogy ha van időm, délután nézzük meg a Keleti Pályaudvart, ahonnan a képregényünk sztorija indul. Rögtön biztosítottam róla, hogy oké, és mondtam, hogy háromkor találkozhatunk is ott a főépület előtt.

Órák után hazaszaladtam; szerencsére a lakásunk csupán tíz perc sétára van az egyetemtől. Behajigáltam a táskámba a szükséges holmikat, meg meglocsoltam az ablakpárkányon tömörödő, ipari mennyiségű növényemet, aztán indultam is a pályaudvarhoz – amihez szintén pár percen belül odaértem.

A főépület előtt ácsorogva nemcsak Áron közeledő alakját pillantottam meg, hanem két másik személyét is. Az egyik Szonja volt, a másik pedig egy számomra teljesen ismeretlen fiú.

– Szia, Dávid vagyok. Szonja bátyja – nyújtott kezet a magas, göndör hajú, szemüveges srác.

Kedvesen bemutatkoztam neki, és hirtelen nem tudtam nem amiatt aggódni, hogy mennyire lesz így, társasággal hatékony a munkánk. Ja, meg hogy mennyire jön majd rám a szociális szorongás a sok ismeretlentől. Azért reménykedtem benne, hogy tudnak majd motiválni minket vagy valami.

Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy az imént megismert Dávid elég szimpinek tűnt, sőt, még helyesnek is mondtam volna. Persze nem akartam semmit továbbgondolni meg semmilyen hamis ábrándba beleélni magam előre, de azért kaptam egy plusz lelkesedést a délutánhoz.

– Beülünk a Mekibe? – nézett rajtunk végig Szonja, még mielőtt bárki bármi érdemlegeset szólhatott volna.

– Hát, nekünk igazából le kéne rajzolnunk az épületet meg a környéket, szóval még ne a Mekivel kezdjük már – mondtam a barátja helyett is, aki utána egyetértően bólogatott.

– Ilyen hidegben rajzolni akartok? Nem egyszerűbb inkább lefotózni és bent lerajzolni? – vetette fel Dávid.

Beletörődve felsóhajtottam, és igazat adtam neki. Áronnal előkaptuk a mobilunkat, és csináltunk vagy egy tucat képet a környékről, minden irányból. A klasszikus rajzot tartó Galyai tanárnő kitérne a hitéből, ha ezt látná. Gyűlöli, ha valaki fényképről rajzol, de most tényleg ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Nem sokkal később már egy földszinti boxban ültünk a Mekiben, én Dávid mellett, a párocska meg velünk szemben. Mivel valamennyien ebéd után voltunk, csak egy-egy shake-et kértünk. Az epres löttyöt kortyolgatva az imént készült képeket lapozgattam a sketchbook-om fölött.

– Nézd, ehhez mit szólnál? – fordítottam a képernyőt Áron felé, aki a fél karját Szonja vállán pihentette. Szonja szemében közben végig aggodalmat és kétségbeesést láttam, fogalmam sem volt, mitől. Ő is azonnal odahajolt a telefonomhoz, látni akarta a képeket. Szinte teljesen egyszerre felelték, hogy jó lesz az a kép, amit kiválasztottam.

– Légyszi, ti is segítsetek nekünk, én egyszerűen nem tudok dönteni – vette át Szonja a szót sóhajtozva, és előszedte a telefonját.

Miután Dáviddal ráböktünk egy random utcáról készült fotóra, megrázta a fejét, és Áronhoz fordult.

– Szerinted is?

– Hosszú lesz így ez a beadandózás... – sandítottam a mellettem ülő Dávid felé, hátha el tudok tőle csípni egy kis együttérzést.

Kortyolt egyet a poharából, aztán így szólt: – Kényelmetlenül érzed magad?

Közben a szemközt ülő pár annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy szerintem már rég nem a képekről volt szó. Bár olyan hangos társaság ült le közvetlenül mellénk, hogy alig tudtam kivenni Áronék szavait.

– Mondhatni – vallottam be.

– Én már megszoktam, tudod, Szonja enyhén fogalmazva dependens, nem nagyon tud meglenni a hapsija nélkül – mondta úgy, hogy csak én hallhassam.

– Hát, azt vettem észre – forgattam a szemem, de azért valahol sajnáltam is a lányt emiatt. Áront meg még jobban, bár lehet, ő tökre élvezte a helyzetet. – És amúgy hogyhogy te is eljöttél? Ennyire jóban vagytok a húgoddal? – kezdtem tőle kérdezősködni, jobb ötlet híján.

– Szonja hívott, nos, hát, hogy is mondjam... – kereste a szavakat enyhén hadarva, és észrevettem, hogy kicsit túl is artikulál. – Na jó, szóval nem nagyon akar leválni a hapsijáról, viszont azt se akarta, hogy itt unatkozzon, amíg ti beadandóztok, szóval elhívott magával. Meg hát, azt is említette, hogy Áron projektpartnere egy elég szép lány... – sandított felém kacéran.

– Csakugyan? – szaladt fel a szemöldököm, a szívem pedig a torkomba ugrott.

– És igaza volt – tartotta fel a mutatóujját. – Tényleg nem akarok kellemetlenkedni meg semmi. Igazából csak érdekelne, hogy jársz-e most valakivel, esetleg nyitott vagy-e az ismerkedésre – érdeklődött, bárminemű szégyenérzet nélkül.

– Ööö... – hebegtem, és nem hittem el, hogy jól hallottam a szavait. A kezdeti szimpátia helyét azon nyomban átvette a bizonytalanság. – Hát, nem tudom, ez most kicsit hirtelen ért. Tudod, nemrég ért véget egy előző kapcsolatom, és nem akarok semmit elsietni.

– Ó, már értem. Szóval még szerelmi bánatod van. Látom is az arcodon, hogy még hiányzik neked az a manus – hadarta, és csalódottan csóválta a fejét.

Értetlenül néztem rá.

– Egyáltalán nem hiányzik – feleltem, és nem éreztem érdemesnek, hogy tovább taglaljam ezt a témát. – Egyszerűen csak nem akarok semminek a közepébe belecsapni. Még csak húsz perce találkoztunk. 

– Ja, jól van, ha csak ennyi a bajod, akkor a héten valamelyik nap elviszlek egy kávézóba. Ott megismerhetsz jobban. Majd mondd, mikor érsz rá.

– Figyelj – dörzsöltem meg a homlokom. – Nekem ez így nagyon erőltetett. Most igazából... tényleg nem szeretnék még kapcsolatot meg semmit. Tök jól megvagyok egyedül is.

Felemelte a kezét, és kacsacsőrt imitálva tátogni kezdtett az ujjaival, aminek láttán majdnem behúztam neki egyet.

– Bla-bla, ismerem ezt a dumát – nézett az ég felé tudálékosan. – Én tudom, hogy minden nő akkor boldog, ha van mellette egy valamirevaló manus. Engem nem tudsz ilyen szövegekkel átverni. Ismerem a nőket, volt már dolgom velük.

– Aha – fordultam el tőle, és a telefonomba menekültem a beszélgetés elől. Felment bennem a pumpa, de rendesen. És ilyenkor mondják, hogy mindig csak a hibáit veszem észre az embereknek. De basszus, ha már az első találkozásnál is megőrjítenek valakinek a hibái, mi lenne két hónapnyi meg két évnyi meg húsz évnyi együttlét után?! Ezek felett képtelen lennék csak úgy szemet hunyni.

Beállt kettőnk közé a kínos csönd, amit szerencsére Áron pár másodperc múlva megtört.

– Akkor elkezdünk rajzolni?

– Jó lenne – sóhajtottam, és próbáltam nem rájuk is átragasztani az imént szerzett bosszús hangulatom. – A karakter szerintem mehet az első jelenet bal alsó sarkába. Hogy csináljuk? Melyikünk mit rajzoljon?

– Neked melyik megy jobban?

– Inkább a galamb – ismertem be őszintén. – Az architektúrával mindig bajban voltam. Akkor tied az épület, ha így oké.

– Persze. Akkor úgy jó, ha megrajzoljuk külön lapokra, aztán majd gépen összeszerkesztjük?

– Hogyne. Csak még beszéljük meg, hogy legyen a szövegbuborék. Meg majd időnként csekkoljuk le egymás rajzát, meg szóljunk hozzá.

– Már megvan az egész sztori? – szólt közbe Szonja.

– Nem, még csak az első három jelenet van meg biztosra, a többi homályos – felelte Áron, majd elkezdte mutogatni neki a storyline-t a saját füzetében. Én közben hozzákezdtem felvázolni a rajzfilmszerű galambot.

– Valld be, hogy vágysz valakire – unszolt Dávid halkan, a fülemhez hajolva. – Olyan nincs, hogy nem.

Könyörgöm, valaki mentsen meg!

– Jó, akkor igen, most elégedett vagy?

– Na figyelj, tudtam én. Amúgy csak úgy mondom, hogy magamra és a környezetemre igényes vagyok, heti kétszer járok edzőterembe, és meglehetősen jól fizető állásom van. Egyedül lakom a saját lakásomban és hamarosan az autóm is meglesz.

– Aha – merültem bele a rajzba, és csak fél füllel hallgattam oda.

– Rajtad áll a döntés.

– Aha.

– Egyszerűen nincs olyan nő, akinek ezek hallatán ne csorogna a nyála. Vagy az zavar, hogy nincs autóm? Csak mert egyik haverom pár hét múlva összerak nekem egy jó Audit. Azután egy szavad se lehet. Aranyéleted lenne mellettem.

– Befejeznéd? – hördültem fel. – Minden szavaddal csak magad alatt vágod a fát. Lehet, hogy másoknak ez bejön, de nekem nem. Ugorjunk már témát, ha lehet!

– Minna. Te egy csinos, szép, értelmes lány vagy. Neked annyi a bajod, hogy a szerelmi bánatod miatt mindenkit visszautasítasz. Nem veszed észre a lehetőségeket. Pedig igazán boldog lehetnél, ha kinyitnád a szemed.

– Köszönöm az ingyenes pszichoanalízist, de ezt a feladatot bízd inkább a terapeutámra – szűrtem neki a fogaim közt, rezzenéstelenül.

Ekkor Áron felállt, hogy kimenjen a mosdóba, én pedig egy fél perccel később ugyanerre hivatkozva utánamentem.

– Figyelj – állítottam meg a lépcsőn. – Legközelebb nem lehetne úgy, hogy nem hozol társaságot? Elég kellemetlen így nekem, és nem is nagyon haladunk.

– Persze, bocs tényleg – sóhajtott. – Ezt most csak így tudtam leszervezni. De legközelebb jobban megoldjuk. 

– Kösz – mosolyodtam rá hálásan, mire sajnálkozva összepréselte az ajkait. Biztos látta a szememen, mennyire kikészültem.

Ezek után kész megváltás volt kilépni a dermesztő hidegbe, és elindulni a nyugalmat és biztonságot jelentő lakásom felé. Alig vártam, hogy mindent kivesézzünk Alizzal. Nem fogja elhinni, hogy már megint milyen egy idiótával hozott össze a sors. Esküszöm, aki nem ismer, azt hinné, ilyen csak a filmekben történik...