Másnap kora délután nem kevés időn át tanakodtam rajta, hogy mit vegyek fel estére. A randin szerettem volna a mindennapinál egy csöppnyivel elegánsabban festeni, az utána következő romkocsmás koncerthez viszont valami lazább és strapabíróbb cucc lett volna előnyös. Végül egy fekete, szakadt aljú farmer mellett döntöttem, bordó magassarkú csizmával és egy néhány mérettel nagyobb, fekete ujjatlan blúzzal, amit betűrtem a nadrágomba. Indulás előtt megkérdeztem a szobájában gépező Alizt, hogy tud-e valamit Mátéról, meg arról, hogy jön-e velünk este. Csak a vállát vonogatta, és azt mondta, elvileg jön, de mit bánja ő, ha mégsem. Nem tudtam kiigazodni Alizon. Egyszerre volt túlontúl nemtörődöm Mátéval kapcsolatban, és mégis ez a szintű nemtörődömség már erősen célzott is arra, hogy nem közömbös a fiú iránt. Na, majd kiderül mi sül ki belőlük.

Áront a megbeszéltek szerint a sulihoz legközelebb eső társasjátékbár előtt vártam, ahová ő néhány perccel utánam meg is érkezett, és rögtön ki is fejeztük az egymás iránt érzett hiányunkat. A mosolyától, attól, ahogyan rám nézett, el tudtam volna olvadni, mint egy fagyi a nyári melegben. Per pillanat őt láttam a leghelyesebb férfinak a világon, egyik filmsztár sem érhetett volna a nyomába. Fel sem tudtam fogni, pár napja mit szégyelltem rajta Konrád előtt, hiszen Konrád egy tipikus sablonsrác, Áron pedig kilóg a nagytömeg sorából mind a stílusával, mind a gondolkodásmódjával, és szerencsére a szó pozitív értelmében.

Befoglaltunk egy kisebb asztalt a pincehelyiségben, és miután rendeltünk egy-egy cidert, útnak indultunk, hogy keressünk valami kedvünkre való társast.

– Hű, ha egy ilyenbe belekezdünk, egész nap itt fogunk ülni – vizslattam a szememmel a gyönyörű, színes grafikákkal díszített dobozokat, amelyek minden bizonnyal izgalmas kalandjátékokat rejtettek. – Pedig jó lenne azért minél többet kipróbálni, ha már itt vagyunk, nem?

– Egy ilyenhez mit szólnál? – emelt ki egy kisebb dobozt Áron a mellettem levő polcról. – Azt írja, önismereti játék barátoknak, pároknak.

– Jaj, ugye nem olyan, mint a Felelsz vagy mersz? – rémültem meg, mert a gimis osztálykirándulásokról elég rossz élményeket hagyott bennem az a játék. Nem mintha itt Áronnal bármi kötelező lenne, és bármit is szégyellnem kellene.

– Nem hiszem. Inkább olyannak tűnik, amivel jobban megismerhetjük egymást. Családi változat, szóval csak nem lehetnek benne nagyon durva dolgok – nézegette a leírást a hátoldalán, én pedig megnyugodtam, és azonnal megtetszett a játék.

– Felőlem játszhatunk vele – egyeztem bele. Ó, milyen rossz ötlet is volt...

Az asztalnál tanulmányoztuk a szabályokat, aztán mikor Áron lusta volt végigolvasni az egész leírást, inkább úgy döntöttünk, hogy saját szabályok szerint játszunk. Mégpedig úgy, hogy felváltva kártyát húzunk, és feltesszük a másiknak a rajta szereplő kérdést.

– Melyikünk kezdjen? – néztem rá tanácstalanul. Áron a kezembe nyomta a két kocka egyikét, hogy azok legalább ennyi funkciót betöltsenek.

– Amelyikünk nagyobb számot dob.

A hatosával az övé lett a kezdő szerep. Húzott egy lapot, és miután megköszörülte a torkát, felolvasta.

– Vannak háziállataid?

– Nincsenek – feleltem egyszerűen. – A szüleimmel túl keveset vagyunk otthon ahhoz, hogy igényünk lenne kutyára vagy macskára. A többi állat meg szerintem a természetbe való, nem ketrecbe vagy akváriumba.

– Hmm, korrekt válasz.

Ezután én emeltem le egy lapot a pakli tetejéről, majd összeráncolt szemöldökkel felolvastam.

– Miben változtál a legtöbbet gyerekkorod óta?

Áron a kézfejével megtámasztotta az állát és elmélyülten vakargatni kezdte az arcát.

– Hogy érti a kérdés, testileg vagy személyiségileg?

– Fogalmam sincs – pillantottam újra a lapra, mintha időközben valami csoda folytán megjelent volna rajta egy apróbetűs rész. – Gondolom ezt te döntöd el.

– Hát jó. Akkor mondom azt, amit még szerintem biztosan nem meséltem – nyújtóztatta ki a karjait az asztal alatt, én meg tűkön ülve vártam. – Gyerekkoromban kövér voltam. Egész általánosban emiatt csúfoltak, és még a gimi elején is. Mostanra nem látszik, mert 15-16 éves korom körül megnyúltam, és próbáltam rendszeresen futni meg edzeni, hogy többet ne kelljen a közösségekben átélnem azt, amit korábban. Nyilván most sem vagyok egy nádszál, de szerencsére attól az alkattól már nagyon távol állok – fejtette ki.

– Ó, sajnálom, hogy csúfoltak – nyúltam szomorúan az asztalon pihenő keze után. – Abszolút nem látszik semmi abból az alkatodból, ha nem mondod, el se tudom ezt képzelni rólad. Még szerencse, hogy ezt követően sem szállt el az agyad, mint sokaknak, akik hasonló módon meg tudtak változni.

– Áh, ez az egész inkább megedzett arra, hogy ne bízzak meg akárkiben. Jobb volt különcként járnom a saját utamat, mintsem hogy isteníttessem magam olyanokkal, akik korábban mindennek elhordtak.

– Igazad van, ez tök bölcs dolog – ismertem el, mélyen a szemébe nézve.

– Veled amúgy nem volt semmi hasonló gimiben? Tudom, hogy neked már más kérdés fog járni, de bónuszként azért felteszem ezt is, mert tök kíváncsi vagyok – vigyorodott el.

– Okés. Hát, hál'Istennek az alakom miatt sosem, mindig is vékony voltam, és az átlagnál magasabb – kezdtem. – A gimis osztályom viszont szörnyű volt, és mindenkit kipécéztek, akinek nem volt feltűnési viszketegsége. Szóval engem és a szintén introvertált barátnőimet rendszerint kiröhögtek már csak egy rossz válaszért is az órákon, emiatt teljesen elment az önbizalmam, és sosem mertem hangot adni a véleményemnek. Ezt talán most, az utóbbi alig egy évben sikerült csak „kinőnöm", persze még mindig bőven van mit csiszolnom rajta.

– Basszus, ez annyira gáz, sajnálom, hogy ilyen szemetek voltak veled – csóválta a fejét, közben védelmezőn simogatta a kezemet. – Úgy látszik ebben is hasonlítunk.

– Lassan miben nem? – nevettem fel kínosan. – Na, te jössz.

– Oké – vette maga elé a következő lapot. – Ó, ez könnyű. Miben vagy a legprecízebb? Megválaszolhatom helyetted? Egyszerűen mindenben.

– Túl jól ismersz már – vontam vállat szégyellősen. – Vagy csak szemet szúr az OCD-m, ahogy mindenki másnak is?

– Leginkább akkor tűnt fel, mikor elmosogattunk nálam, és utána növekvő sorrendbe rendezted a poharakat a polcon – nevetett fel, jól szórakozva ezen. – Mindig ilyen voltál amúgy, vagy ez valami miatt kialakult benned?

– Áh, a Konráddal való tavalyi szakítás óta rendezek ennyire kényszeresen mindent – sóhajtottam, az asztallapot pásztázva. – Mikor Konrádon múlt, mindig elkéstünk mindenhonnan, a lakásunkban állandó kupi volt, és az ő spontán ötletei miatt sosem tudtam teljes figyelmet szentelni a nekem fontos dolgoknak. Ne hidd, hogy gimiben is ilyen stréber és rendszerető voltam. Egyszerűen csak értékelem, hogy azt tanulhatom végre, amit imádok, és hogy mindenben a magam ura vagyok, nem függ senkitől a sorsom. Szeretném minél inkább a kezemben tartani az irányítást.

– Vicces lenne már megint azt mondanom, hogy sajnálom, de így van – mosolygott keserűen. – Viszont a te precízséged nélkül biztosan nem készültünk volna el a beadandóval ilyen rekordidő alatt. Szóval bárhogy is legyen, én úgy tekintek erre, mint a szuperképességedre. Az egyikre a sok közül – pislogott rám hízelgőn.

– De aranyos vagy – mosolyogtam rá elérzékenyülve.

– Rajtad a sor – bökött a kártyák felé, mire elvettem egy újabbat.

– Mi volt a legnagyobb csalódás az életedben? Na várj, én is szeretnék tippelni – haraptam be az ajkam eltöprengve. Nem akartam egoista lenni, ezért gyorsan továbbsiklottam a mi közös múltunkon. Szonja? Nem hiszem. A régi sulis osztálytársai? Nem hinném, hogy túlságosan megérintették volna. Akkor viszont... – A szüleid talán? Hogy nem örültek a továbbtanulásodnak, vagy valami ilyesmi? Ez jut hirtelen eszembe.

– Hát... – jött hirtelen zavarba, és a hangja is elkezdett remegni. Talán mégis a múlt heti konrádos ügy lenne? A szívem eltelítődött melegséggel attól a gondolattól, hogy ilyen nagy hatással voltam rá. – Van egy sztori, amiről még nem említettem semmit. De talán most itt az ideje, hogy megtudd.

Erre megmerevedtek a végtagjaim, és szemfülesebben kezdtem figyelni. A szívemben a kellemes melegség helyét azonnal átvette a fagyos lüktetés, és kíváncsian, picit félve vártam Áron újabb történetét.

– Jaj, hol kezdjem – vett egy mély levegőt és látszott rajta, hogy egy olyan eset elmesélésébe fog bele, amelyet nagyon ritkán szed elő az emlékei mélyéről, hogy megosszon másokkal. – Volt egy gyerekkori jó barátom, Erikának hívták. A szüleink által ismertük meg egymást ovis korunkban, aztán szinte mindig egy suliba jártunk, mindig együtt lógtunk. Már ovi óta tetszett, de csak azután jöttünk össze, hogy lefogytam, és végre elég önbizalmat gyűjtöttem hozzá, hogy bevalljam neki, mit érzek. Olyan volt ő, mint a lelki társam. Minden gondolatunk egyre rezdült, mindig mindenben támogattuk egymást, mindig egymás mellett álltunk, bármi történt is. Erős személyisége volt, inkább ő hordta a nadrágot kettőnk közül, de ezt valahol élveztem, mert legalább a fontos döntések nem az én nyakamon maradtak. Gimit követően mindkettőnket pesti egyetemre vettek fel – őt a Zeneművészetire –, szóval felköltöztünk együtt ide, abba a házba, ahol most lakom. Több mint hat évig jártunk. Végig azt hittem, hogy minden tökéletes köztünk, és hogy a sors minket egymásnak teremtett. El sem tudtam képzelni, hogy mással legyek. Ezt olyan szinten komolyan gondoltam, hogy tavaly tavasszal megkértem a kezét. Azonnal igent mondott, és el is kezdtük tervezgetni az esküvőnket. Akkor még semmit nem vettem észre, mert tiszta bamba voltam, pedig már rég szemet kellett volna, hogy szúrjon. Még az sem volt gyanús, mikor egyszer véletlenül megnyitva hagyta az üzeneteit a gépen, és megláttam, kik irkálnak neki. Nem vagyok egy kutakodós típus, szóval rögtön bezártam, anélkül, hogy beleolvastam volna. Csak aztán egyszer, mikor korábban értem haza az egyetemről, rá és egy ismeretlen csávóra nyitottam az ajtót, a mi ágyunkban. Képzelheted, mennyire kikészültem... Erika ezek után persze mindent bevallott. Vagyis jóformán a fejemhez vágott. Hogy már réges-rég nem szeret. Hogy mellettem három másik kapcsolata van! Hogy csak azért tartott ki mellettem, mert a szüleim jól keresnek, és mi mind a tenyerünkön hordozzuk őt. Egész végig csak kihasznált. Nem tudtam, volt-e az utóbbi években egyáltalán igaz pillanatunk, vagy utoljára csak gyerekként. Ezek után úgy hagyott ott engem, mintha még én követtem volna el bűnt. Mint egy utolsó senkit, aki mindaddig csak a terhére volt és lehúzta. Teljesen nyoma veszett, és a szüleinek is, akik eleinte jóban voltak az enyéimmel. Nem mintha kerestem volna bármelyiküket is. Csak tudod, teljesen megüresedett nélküle az életem, hiszen mindig a része volt. Azok után el sem tudtam képzelni, hogy egyszer képes leszek még újra szeretni valakit.

Áron szavai után hosszú-hosszú pillanatokra fülsiketítő csönd telepedett közénk. Csak ültem, és képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam a szemébe nézni. Valami eltört bennem. Valami fontos, valami erős, amit nem tudtam megmagyarázni. Valami, ami ezidáig Áronhoz kötött.