A suliban valami csoda folytán sikerült elkerülnünk Szonját még annak ellenére is, hogy Áronnal a közös szüneteinket a hallban ücsörögve töltöttük, és jól érzékelhetően nem a beadandózással voltunk elfoglalva. Áron volt olyan aranyos, hogy még az estig tartó rajzórám végét is megvárta, így együtt indulhattunk haza. Egyrészt a Konrád-veszély miatt tett így, másrészt pedig, hogy felugorhassak hozzá a cuccaimért, és végre visszaköltözzem a méltó helyemre.

– Van valami programod hétvégére? – kérdeztem a metrón szorosan mellette ülve, a fejemmel a vállán. Szerencsére estére jóval enyhült a tömeg a reggeli csúcsforgalomhoz képest, így a velünk szemközti szabadon maradt ablaküvegben egész úton gyönyörködhettem a kettősünk tükörképében. Annyira jól néztünk ki együtt, annyira összepasszoltunk!

– Valószínűleg maradok. Szombatra Zsombiék, tudod kik, meghívtak a koncertjükre. Gondolom arra nem szívesen jönnél Zsombi miatt... Vagy lenne hozzá kedved?

– Hűha... Hát van kivel menned? – húztam el a szám.

– Egyelőre úgy van, hogy egyedül megyek, egyik haverom sem ér rá. Kérték Zsombiék, hogy reklámozzam a koncertet, csak múlt héten, mikor hívtak, még több okból kifolyólag sem szóltam neked róla, gondolom érthető, miért.

– Ja, persze, érthető. Amúgy elmegyek veled szívesen, ha téged nem zavarlak a "pasis" programodon – néztem fel rá mosolyogva. – Végülis Zsombival nem volt köztünk semmi, veled meg most már úgyis egy pár vagyunk.

Elképzelésem sem volt, hogy fog a raszta hajú gitáros reagálni a jelenlétemre, de a múltkori – rövid és nem túl érdemleges – találkozásunkat alapul véve, lehet már nem is emlékszik rám. Főleg amellett az alkoholmennyiség mellett, amit elfogyasztott.

– Egyáltalán nem zavarsz – húzott közelebb magához, a vállamat átfogva. – Nem lesz semmi pasis program, max a fellépés után dumálok velük pár szót. Nagyon örülnék, ha jönnél. A koncert előttre meg kitalálhatunk valami chillesebb randiprogramot is, mit szólsz? Valamit, amiről nem a beadandózás jut eszünkbe. Mondjuk egy társasjáték bár?

– Nagyon jól hangzik! – lelkendeztem.

Áronnál gyorsan összecuccoltam, és ezúttal egyedül indultam vissza Pest felé. Elméletileg Aliznak már otthon kellett lennie, szóval csak nem történhet a hazaérkezésemkor nagy baj. A rosszul szigetelő első emeleti ablakokon át úgyis azonnal meg lehet hallani, ha valaki a ház előtt kicsit hangosabban beszél.

Remegő gyomorral szálltam le a metróról és vettem az irányt a lakásunk fele. Útközben elmormogtam vagy száz különféle mantrát, és szerencsére nem hiába, ugyanis tiszta volt a levegő a kapu előtt. Jó érzés volt újra hazaérni a saját kis kuckómba, ahol végre a magam ura lehettem, és a saját szokásaim szerint működhettem.

– Hahó! – kiáltottam, miközben duplán is ráfordítottam a kulcsot a bejárati ajtó zárjára.

– Na végre már! – csoszogott ki az előszobába Aliz, vagyis inkább csak az árnyéka. Szegény elég ramatyul festett, a mindig tündöklő és pattogó lány most sápadtan görnyedt a szürke köntösében, kezében a Cat Café-s bögréjével. A hangja rekedt volt, de még így is élettel teli. – Konrádnak se híre, se hamva?

– Szerencsére semmi. Még az is lehet, hogy leállt, és nem akar ennél is nagyobb hülyét csinálni magából. Bár lehet megint túl nagyot álmodok... Veled mizu?

Alizzal befészkeltük magunkat a konyhaasztalhoz, és hosszú sztorizásba kezdtünk. Utoljára akkor láttuk egymást, mikor Konráddal még együtt voltam, így akadt bőven kiveséznivaló. Az egyetemi feladatokkal nem maradt ezek után időm foglalkozni, de szerencsére úgysem volt semmi sürgős másnapra, így egyáltalán nem bántam ezt a csajos estét.

Szerdán ebéd után a beteg Aliz nélkül indultam el a suliba, ahol a kapu előtt Áron már várt rám. A nyaka köré fontam a karom, és a csókomba belesűrítettem minden érzelmet, amit az elmúlt fél napban nem tudtam személyesen megosztani vele. Kéz a kézben sétáltunk be a hallba, ahol egy nem túl kívánatos személyt pillantottunk meg pont velünk szemben. Szonja az egyik asztalnál ült és szendvicset evett. A tekintetét lefele szegezte, ezért Áronnal sokatmondóan összepillantva ösztönöztük egymást, hogy ha elég gyorsak vagyunk, feltűnésmentesen fel tudunk surranni a lépcsőn. Sajna a számításaink nem jöttek be, mert Szonja egy másodpercen belül felkapta a fejét, és a szeme üvegessé vált, amint megállapodott az összekulcsolt ujjainkon.

– Minna...! – hüledezett, és még az általános zsibajon át is hallottam az elhaló hangját. Miért én? Mondjuk ha úgy adódik, bevállalok egy hajtépést, ha ezzel megvédhetem Áront a hárpia exétől. Áron erősebbre fogta a markát az ujjaim körül, ezzel is nyomatékosítva az összetartozásunkat.

– Gyere, menjünk oda – súgta nekem megadóan.

Szonja arcán villámsebességgel váltotta egymást a gyűlölet, a keserűség, az undor, a csalódottság és a kín. Kis híján sebesre haraptam az ajkam a nyomástól, de azért készségesen hallgattam Áronra, és lelassítottunk a lány előtt.

– Ez nem lehet komoly! Nem is tudom, melyikőtökben csalódtam most nagyobbat! – rázta a fejét Szonja erős szipogások közepette. – Minna, azt hittem, megbízhatok benned! De most már látom, hogy te is csak egy hülye kis ribi vagy, aki végig arra hajtott, hogy lenyúlja a fiúmat!

– Figyelj, Szonja, ez nem így volt... – próbáltam mentegetőzni, de belém fojtotta a szót egy kézmozdulattal.

– A szakítás is miattad volt, mi? Áron, mondj valamit! Valld be! Viszonyotok volt, mi? Mindig is sejtettem, hogy megcsalsz! – fröcsögte, teljesen megfeledkezve magáról. Úgy látszott, elvesztette a fejét, és már az sem érdekelte, hogy emberek közt vagyunk.

– Szonja, állj le, nem volt köztünk semmi Minnával, amíg veled együtt voltam, és neki nincs köze a szakításunkhoz – szólalt meg Áron is. – A mi kapcsolatunk a múlt, ez itt pedig a jelen, szóval senki nem bűnös. És neked is jobb lesz, ha ezt elfogadod, és most már a saját életedre fókuszálsz, nem a miénkre.

– A saját életemre? – törölte le az arcáról agresszívan az első könnycseppeket. – Épp annak a kellős közepén vagyok, hogy porrá hullik az életem, mégis mire tudnék ezen fókuszálni, a szenvedésre? Amióta szakítottunk, semmivel nem haladok, egyszerűen semmi nem sikerül, mert motiváció nélkül képtelen vagyok a feladataimra koncentrálni. Sőt, még a diákmelóból is kirúgtak, mert azt mondták a „savanyú képemmel" csak rontom a kajálda vendégeinek a hangulatát. Itt is alig beszél hozzám valaki, nem kellek senkinek. Annyira utálatos mindenki velem, összeesküdött ellenem az egész világ, és minden csak egyre szarabb lesz, minden omlik össze... Fogalmad sincs semmiről, és így akarsz meggyőzni. És erre még itt vagytok ti is! Komolyan, legjobb lenne, ha véget vetnék az életemnek, úgysincs már semmi értelme...

– Hagyd ezt abba, Szonja – emelte fel Áron a hangját rémülten. – Kezded átlépni a határt. Tényleg orvosra lenne szükséged!

– Hé, várj – szóltam közben nyugodt hangon pár pillanat gondolkodás után. Mindketten meghökkenve fordultak felém, mert a hangszínem egyáltalán nem passzolt a szituációba. – Tudom, hogy utálsz és szar embernek tartasz minket, de ha tudnék neked ezekben a problémáidban egy bizonyos úton-módon segíteni, nyitott lennél rá? Merthogy szerintem tudnék.

– Miről beszélsz? – ráncolta gyanakodva a szemöldökét Szonja, de azért az érdeklődés halvány szikrája megcsillant a könnyes szemében.

– Ismerek egy helyes srácot, aki történetesen szingli, és ráadásul egy grafikusra is szüksége van a vállalkozásához.

Szonja felváltva pillantgatott rám és Áronra. Gondolom azon tanakodott, ezzel a bizonyos „helyes sráccal" féltékennyé teheti-e Áront. Aztán valószínűleg rájött, hogy nem, mivelhogy ő is itt állt a társaságunkban, és arcizma sem rezzent az ajánlatomtól.

– Ki ez a srác? Ismerem? – kíváncsiskodott tovább Szonja.

– Max látásból. A volt barátom az – sóhajtottam fel. – Már korábban is gondoltam rá, hogy összeillenétek. Eléggé... hasonló lelkületű, mint te.

– De ha ezzel megint csak át akartok ejteni – lángolt a tekintete a lánynak –, akkor annak nagyon csúnya vége lesz. 

– Figyi, nem muszáj élned a lehetőséggel, nem kényszer. Azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán működőképes lesz-e a dolog köztetek, de egy próbát azért csak megérhet. Gondoltam megemlítem neked, ha már arra panaszkodtál, hogy nem foglalkoznak veled az emberek. Szerintem te is sokat tudnál segíteni Konrádnak, mert mostanában elég... nehéz időszakát éli – keresgéltem a szavakat, nehogy valami elrettentőt mondjak. Bár lehet, hogy ami egy átlagembernek elrettentő, az Szonjának pont hogy kecsegtető lenne. – Ő pedig neked még többet.

– De tuti, hogy ez a Konrád barátnőt keres? Meg grafikust? – lágyult el egyre jobban a hangja, és megint megütötte azt a szokásos bizonytalan, sajnálatra méltó árnyalatot. – Mert ha szólsz neki rólam, akkor lehet beszélnék vele.

– Komoly? – gúvadt ki a szemem meglepetten, mert arra számítottam, hogy Szonja csípőből vissza fog utasítani minden létező ajánlatot, hogy tovább folytathassa az önsajnálatát. – Hát jó, akkor majd... felhívom őt.

– Kösz – nyögte ki kelletlenül, és a hall egyik felső sarkát kezdte vizslatni.

Ezek után lenyugodott csöppet, bíztam benne, hogy tényleg felfedezte bennünk a segíteni akarást és a jó szándékot. Váltottunk még pár szót felszínes dolgokról, mert Áronnal biztosak akartunk lenni benne, hogy nem tervez öngyilkossági kísérletet a következő órákban. Hála a jó égnek úgy tűnt, a Konrád-ügy valamelyest fellelkesítette, és reményt hozott a borús jövőképébe. Már csak egy gond maradt.

Miután elbúcsúztunk Szonjától, Áronnal néma csöndben lépkedtünk fel egymás mellett az emeletre. Az én gyomrom gyűszűnyire szűkült, és ha akartam volna se tudtam volna per pillanat egy érdemleges beszélgetésbe kezdeni. Egyetlen dologtól zsibongott a fejem.

– Fel kell hívnom Konrádot – nyögtem elhaló hangon, úgy, hogy Áron épp csak meghallja. – De még így is azt érzem, hogy helyesen cselekszem.