Reggel az ébresztőmre keltem, és pár másodpercig eltartott, mire rájöttem, hol vagyok. Áron előző este mondta, hogy a suli nagyjából 35-40 percre van, de azért biztosra mentem, és jóval a tervezett indulás előttre állítottam az órát. Miután a félszobában felöltöztem, és amivel csak tudtam, elkészültem, azon töprengtem, mennyire ébreszteném fel Áront, ha átosonnék a mosdóba vezető szobán, ahol ő még az igazak álmát aludta. Végül kilestem az ajtón, és úgy voltam vele, a zoknim elég halk, hogy a régi parkettát ne nyikorgattassam meg annyira. Mikor kijöttem a parányi fürdőszobából, Áron épp az ágyát vetette be. Ez is egy kihúzható kanapé volt a konyhával egybenyitott nappali sarkában. Mellette egy jókora étkezőasztal a kék-fehér kockás függönnyel takart ablak alá tolva, tele mindenféle rajzeszközzel és halmokban heverő papírokkal meg vázlatfüzetekkel. Az asztal alatt számos, különböző méretű festővászon támasztotta egymást. Úgy láttam, egy másik, jóval kisebb üveglapú körasztalt használt az étkezésekhez, amelyhez két összecsukható műanyagszék is tartozott. A házban valójában semmi nem passzolt semmihez, mégis nagyon hangulatos volt, a gyerekkorom hétvégi kiruccanásait juttatta eszembe.

– Jó reggelt – mosolyogtam rá, és valahol örültem, hogy már rendbe szedtem magam, mire felébredt. Na nem mintha annyira tetszeni akartam volna neki. Mármint nem mintha ez változtatott volna bármin. – Te is jössz órára, vagy én vertelek fel a vízcsobogással?

– Egyik se és mindkettő – ásította, majd a beépített szekrényhez ténfergett, hogy kiszedjen belőle pár ruhadarabot. – A vízcsobogásról jutott eszembe, hogy fel kellene kelnem és bemennem veled hamarabb. Amúgy csak fél tíztől van órám, de Konrád simán lehet, hogy most a sulinál fog próbálkozni.

Valahogy Árontól nem érződött nyomasztónak és fojtogatónak, mikor kérés nélkül felajánlotta a kíséretét. Talán azért, mert ő tényleg az én érdekeimet nézte, nem pedig a nekem bemagyarázott érdekeimet. Annyira örültem, hogy már képes voltam elkülöníteni egymástól a kettőt.

Az egyetemnél szerencsére senki nem várakozott, gondoltam Konrádnak csak akad más dolga is, mint engem kísérteni. Még volt egy kevés idő a 8:30-kor kezdődő órámig, ezért beültünk a büfébe egy reggeli kapucsínóra. Szegény Áronra majdnem egy órányi tétlen idő várt az órakezdéséig. Azt mondta, ne aggódjak, hozta a laptopját, addig elkezdi végleges formába önteni a képregényt, hogy annál kevesebb dolgunk maradjon vele később. A maradék percekben ezt beszéltük át részletesen, így minden döntést közösen hoztunk meg hozzá.

Az animáció gyakorlat aránylag eseménymentesen telt így, hogy Aliz nem ült mellettem, aki általában szórakoztatni szokott. Lexa lecsapott az alkalomra és elfoglalta Aliz helyét, de alig beszélgettünk valamit. Egész órán a telefonja képernyőjét püfölte az ujjaival. Azt hittem, valami baja van velem, de a pirospozsgás arcából és letörölhetetlen vigyorából arra következtettem, hogy szerelmes. Nem voltam vele olyan viszonyban, hogy szaftos témákat tárgyaljunk meg, de azért nagyon érdekelt volna, ki az illető. Arról viszont fogalmam sem volt, hogyan kérdezzem meg tőle.

Végül annyiban hagytam, és inkább a feladatot csináltam, hogy ne maradjak le. Biztos nem ismertem amúgy sem a srácot. Majd elmondja, ha akarja.

A gyakorlat végeztével következett az ebédszünetünk, ami ilyenkor egybeesik az Áronéval. A rendességét kompenzálva első dolgom volt felkeresni őt, hogy megnézzem mennyit sikerült haladnia. Egész sokat, szóval alaposan megdicsértem.

– A délután hogy legyen? – kérdeztem félve, mert egyáltalán nem akartam ráakaszkodni. Én is szívesebben lettem volna otthon a megszokott helyemen, de az, hogy egyedül maradjak a lakásban, mikor Konrád bármikor felbukkanhat... még a gondolattól is kirázott a hideg.

– Addig maradsz nálam, ameddig szeretnél, és ameddig szükséges – vont vállat. – Nem foglak piszkálni, felőlem magadra is zárhatod az ajtót. Lényeg, hogy ne essen semmi bajod.

– Nagyon köszönöm! Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg a kedvességed – biggyesztettem le az ajkam.

– Elég, ha nem sodrod magad nagyobb bajba – küldött felém egy pajkos mosolyt, mire kínosan felnevettem. Áron sosem olvasta a szememre azt, hogy voltam olyan hülye és újra bekavartam az exemmel. Ennek ellenére érezhető volt a véleménye a szituról, meg magáról Konrádról is. Nem hiányzott volna az orr alá dörgölés, az most biztos nem javított volna az állapotomon.

Miközben ott beszélgettünk egymás mellett ülve a hallban, megpillantottam Lexát a sarokban. Mintha bujkált volna, felém se nézett. A rövid, sötétszőke haja gondosan oldalrafésülve vette fel a homloka ívét, valószínűleg most lőtte be a mosdóban. Az arca ugyanolyan rákvörös volt, és úgy tűnt, nagyon vár valakit ahhoz az asztalhoz. Áron elcsöndesedett és belemerült a szövegbuborékok kitöltésébe, ezért én addig sunyi módon fél szemmel a barátnőmet lestem.

Nem érkezett hozzá senki, csak a projektpartnere, a vázlatfüzetét szorongató Lilla. Lehet, hogy nemsokára más is csatlakozik hozzájuk? És ekkor észrevettem azt az ölelést kettejük közt. Egy civilnek valószínűleg egyáltalán nem szúrt volna szemet, sokszor van, hogy két jó barátnő csak úgy átöleli egymást. Ebből viszont nekem, aki jobban odafigyelt, azonnal feltűnt, hogy valami másról van szó. Hirtelen minden infót, amit Lexáról a fejemben tároltam, át kellett írnom. Pedig feltűnhetett volna, hogy milyen fiúsan viseli a haját. Meg hogy többnyire bő, nem túl nőies ruhákat hord. De hát manapság egy csomó heteró lány is ilyen, főleg itt a fővárosban!

– Nézd csak – löktem meg alig észrevehetően Áron könyökét, majd a lányok felé sandítottam. – Szerinted...?

– Hmm? – nézett értetlenül Lexáék fele. – Mit kell nézni?

– Nekem úgy tűnik, itt már nemcsak projekttársi kapcsolatról van szól – fordítottam el a fejem a bizalmasan egymással sutyorgó, leendő (vagy talán már nem is leendő?) párról, nehogy megzavarjam a tekintetemmel őket valamiben.

– Gondolod? Mondjuk simán lehet, Lilla még BSc alatt mondta, hogy biszex. Ha ők így együtt boldogok, akkor nekem igazából mindegy.

– Furcsa, hogy nekem Lexa egy szóval sem említette... Oké, hogy nem vagyunk legjobb barátnők, de azért itt suliban szinte mindig együtt lógunk.

– Ki tudja, lehet, hogy szégyelli. Biztos nem lehet ezt könnyű felvállalni egy új közösségben.

– Uh, valószínűleg igazad van – mormoltam. – Lehet jobb, ha megpróbálok beszélni vele a szünet végén. Szerintem el akarta ő nekem mondani, mármint annyira feltűnően csetelt mellettem egész előző órán. Remélem tudja, hogy nem fogok emiatt rosszat gondolni róla vagy másképp bánni vele.

– Biztos szüksége lesz a támogatásodra – pillantott utoljára feléjük Áron, de mivel annyira nem vevő a pletykákra, egy másodperc múlva már újra a laptopját vizslatta. – Nem vicces amúgy, hogy ez a beadandó hogy összehozza az embereket? Lexa és Lilla, Aliz és Máté...

Itt elharapta a mondatot, mert valószínűleg rájött, hogyan kellett volna folytatódnia a sornak. Te és én. De nem mondta ki, bennem pedig rögtön motoszkálni kezdett a sok-sok kérdőjel, hogy ez az elhallgatás vajon mit jelenthet. Azt, hogy meggondolatlanul kezdett bele egy mondatba, amit legszívesebben visszaszívna? Vagy célozni akart ezzel valamire? Nem jöttem rá, mert közben egy pillanatra sem rázódott ki a munkából, hogy esetleg reakciót véljek felfedezni a vonásain. Nem hiszem el, hogy már megint itt tartok! Jöhettek bármilyen problémák, bármilyen exek, amit Áron iránt éreztem, az hosszú ideje fix volt már. Mikor Konrád megbolondított, ez az érzés hiába halványodott, olyan stabil maradt bennem, mint a szikla, hogy újra előjöjjön, mikor itt az ideje. A probléma csak az volt, hogy nem volt itt az ideje...

Próbáltam menteni a menthetőt, nehogy kínos csönd telepedjen ezek után közénk.

– Aliz és Máté tudtommal nem járnak, szerintem nem is fognak, ahhoz túl sok köztük a nézeteltérés. Viszont pozitívum, hogy végre meglett a témájuk, valami saját gyártású szuperhősös történet. Már talán ideje volt, így, az utolsó hetekben – kuncogtam, a tarkóm vakargatva.

– Azta, ez azért már valami – szállt be ő is a nevetésbe.

Az óra kezdete előtt feltűnésmentesen elcsíptem Lexát a lépcsőn, hogy együtt menjünk be grafikai tervezésre. Szegényben szinte megállt az ütő, mikor mellé értem, enyhén paranoiásnak tűnt. Nem vagy ezzel egyedül, Lexa, nem vagy ezzel egyedül...

– Mizu? – érdeklődtem lazán, de azért sokat sejtetően. Zavarában a szemüvege lencséjét kezdte törölgetni a sötétkék, szükségesnél kétszer nagyobb pólójával, majd elnevette magát.

– Nem sok, Lillával beadandóztunk kicsit... És veled?

– Dettó, Áronnal. Figyi... Minden okés veled? Mostanában kicsit mintha más dimenziókban lennél.

– Hát... – vörösödött el még az eddigieknél is jobban. – Kicsit fura dolog, tudom, és fogalmam sincs, mint fogsz szólni.

– Csak nem Lillával kapcsolatos? – kacsintottam rá. – Nyugi, már tudom, és nem kell szégyellned! Tök aranyosak vagytok együtt.

– Hűű, komolyan? – kerekedett el a szeme, majd megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. – Azta, de jó, hogy nem nekem kellett elmondanom! És szerinted nem para?

– Dehogyis, egyikőtök sem tehet arról, hogy kihez vonzódik. Nagyon sok azonos nemű pár van, és az emberek szerencsére egyre elfogadóbbak. Az a lényeg, hogy ti boldogok legyetek.

– Basszus, nagyon jólesik, hogy ezt mondod! Tudod, én faluból jövök, ahol rohadtul megvetnek mindenkit, aki kicsit is kilóg a sorból. A betegesen konzervatív szüleim tutira szörnyet halnának, ha egy lányt vinnék haza magammal.

– Meg kell, hogy értsenek, ha szeretnek téged. Ez a te életed, és csak neked van jogod benne döntéseket hozni. Miattuk ne tagadd le azt, aki valójában vagy. Egyébként mióta tart a dolog Lillával?

– Lassan három hete. És olyan rossz, hogy folyton bujkálnunk kell. Nem akarom, hogy undorodva nézzenek ránk az emberek.

– Amíg kulturált párként viselkedtek, senki sem fog undorodva nézni rátok. Itt a suliban tutira nem. Ez egy biztonságos hely.

Elszorult a torkom, mert túlságosan igaznak éreztem a szavaimat. A suli tényleg egy biztonságos hely volt. Mindazok számára, akik féltek hazamenni...