Áron egész nap nem jelentkezett a holnapra ütemezett szokásos konzultációnk miatt, én viszont úgy gondoltam, bármennyire kínos lesz is a találkozás, muszáj haladnunk, mert nincs már sok időnk hátra. Konrád hétre elém jött a sulihoz, majd együtt indultunk haza hozzám. Miután összedobtam pár franciapirítóst, és a tányérokkal az ölünkben kényelembe helyeztük magunkat a galérián, előszedtem a telefonom, hogy dobjak egy üzit Áronnak.

– Lemaradtam valamiről? – hajtotta Konrád a vállamra a fejét, így a képernyőmre is rálátott.

– Gondoltam, már nem zavar, ha elintézek pár üzenetet – sandítottam le rá, utalva a régi hülyeségére. Azt vallotta, hogy mikor külön vagyunk, akkor írogassunk meg beszélgessünk másokkal, mikor pedig együtt, akkor ne kerüljön elő a telefon. Nem egy üvöltözős, tányértörős veszekedésünket köszönhettük annak, mikor húsz perccel többet telefonáltam Hajnival a megbeszéltnél. Ha tényleg megváltozott ezzel kapcsolatban, akkor hadd lássam!

– Persze, csak nyugodtan. Osztálytársad?

– Sulistársam, közös beadandón dolgozunk – világosítottam fel. – Holnap órák után összeülök vele rajzolni, ez pár hónapja már szinte rutin hétfőnként és csütörtökönként.

– Nem ez az a csávó, aki bejött neked? – kérdezte komoly, érzelemmentes hangon.

– Ööö... 

Mi értelme hazudni? Elvileg mindketten igyekezni fogunk, nem? Akkor részemről sem jöhet több hazugság! 

– ...de, de nem kell aggódnod miatta. Már nem különösebben izgat. Én meg őt még kevésbé.

– Hmm – mormogta, és nem tűnt jókedvűnek. – Nem tudjátok online megoldani ezt a cuccot? Minek kell ehhez találkozni?

– Azt hittem, abbahagyod ezt a féltékenykedést! – csattantam fel, és lesöpörtem a fejét a vállamról, hogy szúrós szemekkel nézhessek rá.

– Az ok nélküli féltékenykedést abba is hagytam. De ez most teljesen jogos. Lehet, hogy a csávónak csak egy szavába kerül, és máris a karjai közt kötsz ki.

– Ennyire bízol meg bennem? Komolyan? – hüledeztem. – Akkor meg mégis mi értelme a kapcsolatunknak, ha nem hiszed két év együttlét után sem, hogy képes vagyok hűséges lenni?

– Legalább akkor hadd menjek veletek! – kérte, megadva magát pár perc néma töprengés után.

– Jaj már, Konrád, az annyira gáz lenne! – csóváltam a fejem, és büszke voltam magamra, amiért végre hangot mertem adni a véleményemnek. – Nemrég Áront is elkísérte a barátnője, mert nem bízott benne, és ezzel csak nevetségessé tette magát.

– Szóval azt akarod mondani, hogy azzal, ha elkísérem valahova a barátnőmet, röhej tárgyává válok? Oké, hogy te meghúzod a határaidat, de hadd húzzam már meg én is az enyéimet! – emelte fel kissé a hangját, és nagyon bíztam benne, hogy a szomszéd szobába zárkózott Aliz fülében épp szólt valami film vagy zene. – Az én érzéseimre is gondolhatnál néha, én is érző ember vagyok.

– Konrád, ezt tényleg nem tartom jó ötletnek – sütöttem le a szemem, mert pont én papoltam Áronnak annyit arról, milyen fontos a függetlenség, meg hogy mennyire egészségtelen egy túlféltékeny partner. Azonnal elvesztené minden szavam a hitelességét, ha Konrád a nyakunkra jönne. – Legalább csak minimálisan próbálj megbízni bennem! Úgyse kell már sokáig ezen a beadandón dolgoznunk.

– Ha tényleg nincs köztetek semmi, akkor gondot se kellene jelentenie annak, hogy ott vagyok veletek. Így is egyre gyanúsabb vagy minden szavaddal, amivel távol próbálsz tartani magatoktól.

– Egyébként neked nem kellene holnap dolgoznod? – szűkítettem össze a szemeimet.

– Magamnak osztom be a munkát. Majd akkor lesz több melóm, mikor beindul a bisztró. Amúgy meg jó lenne, ha te is inkább a munkával haladnál a sulis rajzikák helyett. Ennek legalább értelme is lenne.

Hatalmas csomóvá gyűrődött bennem a méreg, de nem akartam mindent rázúdítani. Nem akartam visszatérni a régi énemhez. Pár mély légzés után lenyugodtam, és halványan rámosolyogtam.

– Tegnap még azt mondtad, tök büszke vagy rám, amiért bekerültem álmaim egyetemére, és amiért sikeres is vagyok ott. Akkor most miért nézel le? Tudod jól, hogy ez nem csak „rajzikálás", ugyanúgy elfárad benne a kéz, a szem, az agy, mint bármilyen más munkában.

– Nem nézlek le. Szerintem tök jó, amit csinálsz, csak azt mondtam, hogy azért ne hanyagold el a munkát se – tárta szét a karját értetlenül. – Azt se bánnám, ha most, itt mellettem nekiállnál melózni, egy szavam se lenne, amiért nem velem foglalkozol. Ne vegyél mindent magadra.

– Hát az előbb nem így fogalmaztál – fordítottam el róla a tekintetem csalódottan.

– Szerintem megint csak túlgondolod a dolgokat. Ne akként tekints már rám, aki régen voltam! A képzeleted már teljesen összezavarja a fejed, próbálj meg az itt és mostra koncentrálni! – simította meg az arcom, mikor látta, mennyire összetörtem ettől a beszélgetéstől. – Nem vagyok rossz ember, és te is láthatod, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy boldoggá tegyelek. Szeretlek, Minna, és nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled.

Finoman magához vont, hogy átöleljen, én pedig csak a válla fölött meredten pislogtam a falat borító buddhista lepedőre. Mi történik velem? Miért érzem már megint azt, hogy a saját ítélőképességemben sem bízhatok? Miért nem lehet nekem sosem igazam? A megnyugtató szavai nem érték el a várt hatást.

– Akkor holnap...? – kérdezte mézesmázos hangon.

– ...Inkább lemondom Áront, úgyis ráér még az a beadandó. Tudok helyette haladni az arculattal, talán az most sürgősebb – feleltem halk, monoton hangon. Nem hallotta ki belőle a keserűséget, vagy csak nem akarta.

– Jaj de jó! – ölelt át szorosabban. – Figyi! Van kedved olyanhoz, hogy miután végeztél a sulival, beülünk egy aranyos kávézóba, ahol tudsz ezen dolgozni? Szerintem az tök hangulatos lenne.

– Akár. De holnap szerintem hazamegyek anyuékhoz.

– Óóó... de csak este, nem?

– Aha. Háromtól ráérek egy pár órára.

– Szuper! – puszilta meg az arcom, mire halvány mosoly szökött a szám sarkába. Utáltam az érzést, hogy alig vártam, hogy hazamenjek anyuékhoz. Utáltam, hogy bárhol szívesebben lettem volna, mint a barátom mellett. A rózsaszín hártya kezdett felrepedezni a szemellenzőmön. Te jó ég, mit tettem?! Hogy kerültem már megint ebbe a helyzetbe?

Másnap a suliban egész nap remegtek a végtagjaim, nem tudtam szabadulni a mentális bilincsektől, amelyekkel Konrád már most magához láncolt. Mégis élt bennem egy halovány reményszikra, hogy tényleg csak a képzeletem játszadozik velem, és a régi traumák miatt érzem olyan nyomasztónak Konrád társaságát. Nem szabad hagynom, hogy megint összezuhanjak! Erős vagyok, és a páromtól független életet élek annak ellenére, hogy együtt járunk és szeretjük egymást! Ehhez kell tartanom magam. Hátha ez idővel jobb lesz! Lehet, hogy csak el kellene kezdenem a jót is látni benne, ahelyett, hogy folyton a hibáira fókuszálnék.

Rettenetesen szégyelltem magam, hogy nem voltam képes a megállapodásunknál maradni, és kénytelen voltam már most, az elején hazudni neki. Viszont írnom kellett az egyik szünetben Áronnak, hogy estefele találkozzunk egy kis haladás reményében, mert tényleg nem volt már sok időnk hátra. Bíztam benne, hogy Konrád nem akar majd egészen a HÉV-ig kikísérni a délutáni kávézás után.

Az ezt követő időben egy falat sem ment le a torkomon, mindvégig abban a félelemben éltem, hogy Konrád mindent tud, csak várja a megfelelő pillanatot, hogy rám zúdítsa a haragját. Még a kávézóban is csak egy pohár kólát kértem, a kávétól garantáltan felfordult volna a gyomrom. Úgy voltam vele, hogy csak ezen a napon legyek túl, aztán hétvégén összeszedem magam és újult erővel térek vissza. Kitörlöm a múltbéli rögeszméimet. Lazára veszek mindent, és igyekszem Konrád érzéseihez is alkalmazkodni, próbálom majd az ő szemszögéből is látni a helyzetet. Ezt fogom tenni, de még nem ma. Ma még képtelen lettem volna rá.

Valamelyest haladtam az arculattal, bár a laptopom fedelének lehajtása után öt perccel már meg nem tudtam volna mondani, min ügyködtem az elmúlt háromnegyed órában. Konrád hazakísért, ahol a szokásos túrahátizsákomba behajigáltam minden fontos cuccot, amit Gödöllőre szoktam vinni magammal. Ő is összepakolt a maga táskájába, hogy hazatérjen a srácokhoz a hétvégére. Korábban még kiderítettem, hogy a Corvin-negyedben laknak, szóval a kapum előtt pont a két ellenkező irányba vezetett az utunk. A fohászkodásaimnak meglett a hatásuk, mert nem ajánlotta fel, hogy kikísér a metróhoz, így a lépcsőházból kiérve egy hosszú csókkal el is búcsúztunk egymástól. Fellélegezve indultam el a metró felé, hogy eljussak a Feneketlen-tóhoz. Az óraátállítás miatt szerencsére még világos volt öt óra után is.

Áron a fekete bomberdzsekije zsebébe dugott kézzel ácsorgott a megbeszélt helyen. Most először fordult elő, hogy nem én értem hamarabb a helyszínre. Úgy tűnt, Konrád által visszatértek a régi rossz szokásaim is. Persze ez most nem miattunk, hanem a röptében megszervezett program miatt alakult így, legalábbis ezzel próbáltam megmagyarázni magamnak a helyzetet.

Szerencsére a táskám nem volt annyira nagy, hogy Áronnak szemet szúrjon. Csak néhány, kezem ügyébe akadó cuccal tömtem ki, hogy hiteles legyen Konrád számára: pár fehérnemű, pár sulis cucc, laptop, egy póló, egy kardigán meg a telefontöltőm. Este úgyis visszamegyek az albiba, és csak reggel indulok haza.

Áronnal nem sokat beszéltünk, amíg kerestük a megfelelő padot az alkotáshoz. Csak pár perccel később törte meg a csendet.

– Gratulálok a barátodhoz!

A hangjában nem volt gúny. Keserűség viszont akadt, de tudtam, hogy nem akarja hallatni. Csak egy hébe-hóba, baráti megjegyzésnek szánta.

– Ó, köszi. A sulinál láttál minket, igaz?

– Aha. Ő Konrád, vagy csak nagyon hasonlít rá a leírásod alapján?

– Ő Konrád – vallottam be, és próbáltam nem szégyenkezni emiatt. – Rájöttem, hogy az emberek változhatnak az idő múlásával. Ha van esély, hogy helyrehozzuk a dolgokat kettőnk közt, akkor talán nem hiába töltöttünk együtt két évet az életünkből.

– Na, hát akkor nagyon szurkolok, hogy megtaláld vele a boldogságot – nézett rám kedves mosollyal, és biztos voltam benne, hogy komolyan így is gondolta. – Most már legalább tudod, mit engedsz neki és mit nem. Lehet, csak ez a pár hónap önfejlesztés kellett neked, hogy jobban kezeld a helyzetet, jobban kiállj magadért és az érdekeidért. Hátha most már ki tudja hozni belőled a legjobb énedet.

– Igen – haraptam be az ajkam, és féltem, menten megfulladok. – Sokkal könnyebben megértjük már egymást, mint régen. Szerintem nem lesz gond.

– Legyen igazad!

Áron elültette a bogarat a fülemben, mert nem tudtam szabadulni a szavaitól. Ki tudja hozni belőlem a legjobb énemet? Amióta Konráddal újra összejöttem, a kelleténél feszültebb vagyok mindenkivel, a programjaimat lemondom, a sulit elhanyagolom, az ideg belülről szüntelenül szétfeszít és megállás nélkül hazudozok. Mi a francot keresek én megint Konráddal? Nekem itt lenne a helyem. Itt, a Feneketlen-tó partján ezzel a fiúval, akit Áronnak hívnak, és aki, még ha vissza is utasított engem, mindig tökéletesen megérti az érzéseimet. Aki sosem minősít, sosem hibáztat, sosem vár el olyat, amit én nem akarok. Aki előtt nem kell titkolóznom, és nem kell attól rettegnem, hogy megtud valamit, amitől aztán úgy kiakad, hogy leordítja a fejem. Aki tisztel és szeret, még ha csak barátként is. Tiszta, őszinte és feltétel nélküli szeretettel.

Nem akartam mélyebb beszélgetésekbe folyni vele, és ennek számos oka volt. A korábbiak mellett ezúttal attól is féltem, hogy túlságosan ellepi Áron a gondolataimat, és tényleg megadom Konrádnak az okot a féltékenységre. Nem akartam visszakerülni abba a lelki kapcsolatba Áronnal, amiben még pár hete voltunk. Most már nem ő volt az első a listámon.