Konrád elküldte emailben a tudnivalókat, én meg sajnos eléggé belelkesedtem a feladattól. Szinte a teljes hétvégi szabadidőmet arra fordítottam, hogy összeállítsak legalább egy-két vázlatot az elképzeléseimről. Konráddal szerencsére alig kellett kapcsolatba lépnem, minden infó le volt írva, és csak visszajelzésért küldtem el neki, amivel addig haladtam. Egyébként rettentő fura volt, hogy megint az életem része lett, de úgy voltam vele, hogy amíg a kezemben tudom tartani az irányítást, és nem kell beengednem a személyes terembe, addig nincs is ezzel semmi gond.

És ha már a személyes térről beszélünk, hétfő délután Áronnal a Gellért-hegyen töltöttük az időt. Szerencsére ezen kívül már csak két jelenet, a Feneketlen-tó és a Normafa hiányzott, így az azokat követő alkalmakhoz már nem fog kellenünk elhagyni a sulit. Ráadásul a határidő is eléggé közelgett, már csak három hetünk maradt a leadásig.

Sétálás és rajzolás közben a megszokottól jóval nagyobb távolságot tartottam kettőnk közt. Mikor fel akart segíteni egy meredekebb lépcsőn, ahol kicsit bajban voltam, elutasítottam a kéznyújtását, mondván magam is meg tudom oldani. A feladaton kívül másról nem is beszéltünk, vagy max lerendeztem az adott témát egy pár mondatos válasszal. Nincs az az Isten, hogy nem szúrt szemet neki a pálfordulásom, mindenesetre nem tette szóvá. Biztos tudta, hogy akár projekttársak, akár barátok vagyunk, ez lenne a normális viselkedés. És hogy neki van most legkevesebb joga felhánytorgatni a köztünk tátongó szakadékot.

Nem fogom azt mondani, hogy nem fájt szörnyen. Nagyon hiányzott Áron, hiányoztak a vele töltött tartalmas idők. Még mindig ugyanúgy szerettem. De magamat is szerettem és tiszteltem annyira, hogy felfogjam, ez egy veszett ügy. Úgysem az a szeretet, ha valakit magamhoz láncolok. Az a szeretet, ha látom, hogy a szívem választottja boldog. És ha ő nélkülem boldog, akkor azt el kell fogadnom, és hagynom kell, hogy járja a maga útját.

Este, mikor hazaértem, új email várt a fiókomban. Konrád kérte, hogy valamelyik nap ugrojak már be a leendő bisztróba, hogy vizualizálni is tudjam, mi hol és hogy lesz majd. Nem sok kedvem volt, de a munkámhoz tényleg szükségesnek tartottam a személyes látogatást. Még szerencse, hogyha flow-ba kerülök, meg tudok feledkezni a negatív körülményektől; reméltem, ezúttal is így lesz.

Kedden 11-től volt egy hosszabb lyukasórám, ezért a művtöri előadást követően ki is metróztam az Örs vezér terére, hogy onnan egy alig tízperces sétával eljussak a megadott helyszínre. Gombóc nőtt a torkomba, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy csapdába sétálok. A cím alatt viszont tényleg egy szebb időket is megélt, név nélküli üzlet állt, előtte Konráddal. Már messziről megismertem a dzsekijéről. Sajnos ezúttal is elég intenzíven elöntöttek az emlékek.

Először eléggé ódzkodtam attól, hogy kettesben menjünk be az átépítés alatt álló, jelenleg teljesen üres bisztróba. Viszont mikor Konrád arra hivatkozott, hogy forgalmas helyen vagyunk és csupán a padlótól plafonig nyúló üvegablakok választanak el minket az utcától, igazat adtam neki. Valójában sosem emelt rám kezet, nem is értem, hogyan születhetett meg a fejemben a félsz, hogy elrabol vagy megöl vagy valami. Furcsa dolgokra képes a trauma.

A vázlatfüzetembe részletesen feljegyeztem minden paramétert, sőt, kisebb rajzokat is készítettem a helyiség jelentősebb részeiről a leírt adatok mellé. Időközben szerencsére megfeledkeztem a paranoiámról, így sokkal jobban ment a koncentráció.

– Ez minden? – kérdeztem három teleírt oldal után, és már ellenségesnek is elfelejtettem lenni vele. Konrád olyan volt, mint a kapcsolatunk legelején: egy laza, céltudatos ismeretlen. Vajon mindenki mással is ilyen, és csak nekem merte kimutatni a foga fehérjét? Valószínűleg ezért szerzett mindig olyan könnyen barátokat.

– Igen, megvolnánk – nyújtóztatta a kezeit. – Hazamész innen?

– Aha, lepakolok, meg felszedem a mappám a rajzórához.

– Ó, hogy ma még van órád. A Keleti felé mész?

Kissé tartottam a kérdése megválaszolásától, de mivel láttam, hogy nincs semmi hátsó szándéka, ami eddig ne derülhetett volna ki, vállat rántottam. – Aha. Te merre? Gödöllő?

– Nem, már itt lakunk Pesten Gáborral meg Ádámmal – utalt a két haverjára, akikkel odakint melóztak a kávézóban. – Ha nem bánod, mehetünk egy darabig.

Ismét csak vállat vontam.

Bíztam benne, hogy az út csöndben fog telni, persze az nem vallott volna Konrádra. A lehető legáltalánosabb kérdéssel indított, a biztonság kedvéért.

– Egyébként hogy vagy?

– Nagyszerűen – erőltettem vigyort az arcomra, bár sajnos elég rossz hazudó vagyok. Viszont, ha arra a hogylétemre célzott, mióta eljöttem tőle, a válaszom őszintébben már nem is csenghetett volna.

– Aha. Akkor miért látom, hogy szomorú vagy?

– Mert visszacsöppentem a múltam egy olyan részébe, amiből egyszer már sikerült egyszer kievickélnem – szembesítettem kíméletlenül.

– Nem hinném én, hogy emiatt. Különben el se vállaltad volna a munkát. Magánéleti dolgok?

– Miért pont neked beszélnék erről? Akkor se lehetett veled semmiről beszélni, mikor együtt voltunk.

– És szerinted nem lehetne ezt helyrehozni? Ha nem vagyunk kapcsolatban, talán jobban szót értünk.

– Jó, akkor szerelmi bánatom van egy sulistársam miatt, most elégedett vagy? – böktem ki, és ez volt az első alkalom, hogy Konráddal egy konkrét harmadik félről beszéltünk. Nem is értettem, miért mondják azt az emberek, hogy a kapcsolatok túlnyomó többsége megcsalás miatt ér véget. Nekünk ezzel sose volt dolgunk, mégis, merem állítani, hogy talán még azt is könnyebben viseltem volna, mint ami valójában történt kettőnk közt.

Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni a témára. Mármint így, hogy már nincs hozzám semmi köze.

– Akkor mutasd meg neki, hogy mennyire jól megvagy nélküle is, hadd féltékenykedjen.

– Dehogyis, nem leszek gonosz vele, nem tett ellenem semmi rosszat – keltem azonnal Áron védelmébe. – Egyszerűen csak nem kellek neki.

– Akkor nem lehet százas a fazon – hümmögött, nekem pedig megremegett ettől a gyomrom. – Biztos jobbat érdemelsz nála.

– Ha lenne olyan... Inkább te mesélj, mi van a családoddal meg hogy vagytok mostanában? – váltottam át rá, mert fájdalmat okozott, hogy hallgassam az Áronra záporozó szidalmait. Meg azért mégiscsak kíváncsi voltam, mi történt vele az elmúlt hónapokban. Kezdtem kicsit felengedni, azért egy idő után már igen megterhelő volt játszanom a sértődöttet. Ennek a Konrádnak amúgy sem sok köze volt ahhoz a toxikus fiúhoz, akivel együtt éltem. Ez a Konrád a munkatársam volt.

A metróra olyan tömeg zsúfolódott fel, hogy csak szorosan egymás mellett állva fértünk meg. Próbáltam nem súrolni a kabátját az enyémmel, de ez sajnos fizikai képtelenség volt. Ezáltal feltörtek bennem a régmúlt azon emlékei is, mikor Konrádot vonzónak találtam, mikor félistenként tekintettem rá, mikor édes borként ittam a sósavat a tenyeréből, és nem érdekelt, hogy az egészen a lelkemig mindent kimart. Erősen vert a szívem a közelségétől, és azokban a percekben Áron csupán egy távoli, másik életből való személynek tűnt. Valójában Konrádon kívül minden távolinak és valótlannak hatott, az emberek, az elsuhanó táj, a zötyögő jármű, az idősík. Megengedtem magamnak, hogy erre a pár pillanatra visszamerüljek a közös múltunk szép szakaszaiba. Mikor legelőször elmentünk randizni a gödöllői kastélyparkba. Mikor az érettségim után elvitt étterembe egy gyertyafényes vacsorára. Mikor először nála aludtam. Mikor kiköltöztünk Németországba, és kettesben, a világ végén, távol a szülőktől szabadabbak voltunk, mint előtte bármikor. Mikor beutaztuk a környék szebbnél szebb vidékeit. Mikor éjszaka a kedvenc zenéinket hallgatva kocsikáztunk a csillagos égbolt alatt. És még hosszan tudnám sorolni. Persze nem a végtelenségig. De tagadhatatlan, hogy rengeteg nagyszerű élményt is megéltünk együtt. Miért nem tudott végig ugyanaz az ember maradni, aki akkor volt? Miért kellett mindent elrontania?

Mikor leszálltunk, a bizsergés csak nem akart elmúlni. Tudtam, hogy neki nem feltétlenül arra kellene mennie, amerre én tartottam, ő pedig tudta, ha annyira zavart volna engem a jelenléte, már rég elküldtem volna a búsba. Így hát kisvártatva a kapunk előtt kötöttünk ki. Feszengtem, és a gondolataimat csak nem sikerült összeszednem – hiába, már rég elhagytam őket valahol az Örs vezér közelében. Konrád égkék szemeibe tekintve képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy a múlt csupán egy óriási félreértés volt. Az, hogy elbeszéltünk egymás mellett, csak egy félreértés volt. Rengeteget változtam azóta, és azt mondta, ő is változott. Szembesült a hibáival. Miért is dobtunk a kukába két év együttlétet ahelyett, hogy leültünk volna úgy igazán tisztázni a dolgokat, és megtanulni együttműködni? Vajon még nem késő?

Konrád fejében is hasonló elméletek cikázhattak, mert a kapunk előtt velem szemben állva, egy lassú lépéssel közvetlenül előttem termett. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy a két meleg tenyerével közrefogja a kipirult arcom, és megcsókolja az ajkaimat. A nyaka köré fontam a karom, és hosszú percekig nem mozdultunk onnan, csak élveztük, hogy ismét belemerülhetünk egymás jól ismert vonásaiba. Egyik kezével benyúlt a kabátom alá, mire felkacagtam.

– Mit is mondtál, hogy lesz most még órád? – suttogta a fülembe ellenállhatatlanul.

– Ööö... – kapartam össze valahonnan a tudatom mélyéről a maradék valóságérzékemet. – Rajz, aha.

– És mi lenne, ha most az egyszer kihagynád a rajzot? – vándoroltak fel az ujjai az oldalamon.

Még sosem lógtam el egyetlen gyakorlatot sem. De igazából kit is érdekelt a gyakorlat?! Kit is érdekelt bármi, ezen a világon? Engem már semmi nem érdekelt, csak az itt és most.