Szinte egész nap ezen rágódtam, órákon is alig tudtam koncentrálni. Konkrétan azt se vettem észre, mikor Bárány tanárnő közvetlen nekem intézett egy kérdést. Alig beszéltem valakivel, az MSc-seket meg ahogy csak lehetett, kerülni próbáltam. Bár tudtam, hogyha mindaz, amit Áron mondott, igaz is volt, csak az én érzéseimet próbálta kímélni. Viszont azt is tudtam, hogy bárhogyan is történt, megaláztak, és én voltam a kettősünk gyengébbik fele.

Szonját egyszer láttam messziről a nap folyamán, de vele talán még kevesebb kedvem volt összefutni, mint Áronnal. Még hétfőn a szokásos időben letámadott a hallban, amikor kénytelen voltam szembesíteni a tényekkel. Valamiért úgy láttam, neheztel rám Áron elutasító válasza miatt. Mondtam neki, hogy kérdezze meg őt magát, ha nekem nem hisz. Azóta inkább próbálok nem a közelébe kerülni, fogalmam sem volt, beszéltek-e azóta, de állítani mertem, hogy nem is igazán érdekelt már.

Hazaérve úgy döntöttem, eléggé, sőt, túlságosan is megéltem a szenvedésem. Miért nem tudom elviselni a kegyes hazugságot? Jobban esne, ha egyszerűen megmondta volna, hogy nem tetszem neki, nem lát belém többet egy barátnál, ne is ragozzuk ezt tovább? Nem. És mégis igen. Mert akkor megadta volna annak az esélyét, hogy túljussak rajta. Így viszont önerőből kellett ugyanezt megtennem. És muszáj voltam megtenni, ha nem akartam nyomorogni és várni a soha el nem érkező pillanatot.

De attól még miért is ne lehetnénk barátok?

Már az önmagamnak feltett kérdéstől is hányingerem lett. A friend zone mióta barátság? Meg a másik beetetése, megtévesztése, fölösleges várakoztatása?

Illatgyertyát gyújtottam, hangulatfényt varázsoltam a szobámba, és Enya dalokra kezdtem jógázni. Muszáj voltam lecsillapítani a gondolataimat, hogy képes legyek objektíven tekinteni a valóságra, ne az érzelmeim kavalkádjából. Nem hagyhattam, hogy egy személy miatt teljesen tönkremenjen az életkedvem és az önbecsülésem. Nem hagyhattam még egyszer.

A jóga és az azt lezáró meditáció után új erőre kaptam, és úgy éreztem, tisztán látom már, mit kell tennem, mi hozna legtöbbet a lelki egészségemnek. Nem kell bunkózni, nem kell bosszút forralni vagy ignorálni. Egyszerűen meg kell húzni egy határt kettőnk közt, amivel nem okoz problémát befejeznünk a beadandót, és amivel egyértelművé tesszük, hogy fizikailag és lelkileg meddig léphetünk be egymás terébe. Ezt a megoldást láttam a leghelyesebbnek.

Persze az iránta táplált érzelmeimen nem tudtam változtatni, de a józan eszem szerencsére ideig-óráig felül tudott kerekedni rajtuk, és bíztam benne, hogy idővel ez még könnyebb lesz.

Másnap sokkal jobb hangulatban mentem be az egyetemre. Nyilván nem ugrándoztam örömömben, de azért kellemesen el tudtam beszélgetni a szaktársaimmal, és az órákon is aktívan részt vettem már. Aliz hozzám hasonló módon kerülte Mátét, az incidens óta egyáltalán nem beszéltek. A mai délutánra egyikünk se szervezett megbeszélést a partnerével, a szokásostól eltérően. Örültem, hogy Alizzal valamilyen szinten cinkostársakká váltunk; mivel az MSc-sekkel egyszerre végződött az utolsó óránk, indulás előtt bemenekültünk a női mosdóba egy negyedórára, nehogy keresztezzük valamelyikükkel az utunkat. Vicces volt, mennyire különböző és mégis milyen hasonló szituba kerültünk mindketten.

A hazainduláskor minden energiánkkal arra fókuszáltunk, hogy Áron vagy Máté semmiképp se legyen ott a hall vagy a bejárat környékén. Emiatt is sokkolódtam le teljesen, mikor egy egész másfajta nemkívánatos személybe futottunk az utcára kifordulva. Akire itt legkevésbé sem számítottam, és akitől egyetlen szempillantás alatt visszatért a testembe két év kitörölhetetlen szorongása, fulladozó légzése, szívremegése, és minden velejáró, nyomasztó emlékképe.

Konrád külsőleg nem sokat változott azt leszámítva, hogy szőke haját most egész rövidre nyíratta, és kicsit talán le is fogyott. A szokásos narancssárga sportdzsekijében támasztotta az egyetem külső falát, és az ő arcán is hasonló meghökkenést láttam, mikor felbukkantunk előtte. Persze az enyémnek nyomába se érhetett. Megtorpantam, és földbe gyökerezett a lábam, hiába fordultam volna meg legszívesebben a tengelyem körül, hogy visszarohanjak a suli biztonságot nyújtó épületébe. Ebből a helyzetből már nem volt menekvés. Szegény Aliznak fogalma nem volt róla, mi történik, ő csak döbbenten állt mellettem.

– Szia, Minna – köszönt Konrád bátortalanul, hogy megállapítsa, mennyire leszek érzékeny a szavaira.

– Hogy kerülsz ide?! – mordultam rá, de az elhaló hangom alig volt hallható. – Azt hittem, egyértelműen fogalmaztam abban az üzenetben!

– Figyelj, tudom, hogy ez nagyon kellemetlen. Hidd el, nekem is az. De nem beszélhetnénk valahol négyszemközt? Mondjuk egy nyilvános helyen, egy kávé mellett?

– Szó sem lehet róla. Kérlek, szállj le rólam! Most nagyjából kiegyensúlyozott az életem, nem hiányzik, hogy belebonyolíts!

– Hű, hogy felvágták a nyelved! – nézett nagyot. Régen képtelen voltam neki nemet mondani. Most már nincs miért félnem tőle. Rég nem beszéltem senkivel ilyen bunkó módon, de ahogy előjöttek a régi emlékek, jöttek vele a régi berögződések is. Akkoriban még nem tanultam meg empátiát érezni a beszélgetőpartnereim iránt, nem érdekelt, milyen hatással vannak az emberekre a szavaim.

– Egyébként meg kitől tudod, hogy hova járok? – húztam össze a szemem.

– Senkitől. A neten megtaláltam valami kiállítási cuccod, és ott volt az egyetem neve. Nem kellett Poirot-nak lennem hozzá.

Basszus, nem igaz, hogy vannak olyan pszichopaták, akik miatt az ilyen, már-már semmitmondó infók sem lehetnek fenn rólam a neten! Pedig Facebookon is és Instán is figyelmesen ügyelek rá, hogy csak az az alig száz ember lássa az oldalam, akiket ténylegesen ismerek is.

– És komolyan itt állsz egész nap, és várod, hogy erre jöjjek?! – pislogtam rá leereszkedőn. Aliz azóta se jutott szóhoz, nagyszája ellenére biztos úgy érezte, ez esetben jobb, ha inkább nem szólal meg. Annak viszont szörnyen örültem, hogy ott volt mellettem, így volt valami kézzel fogható ebből a világból, ami vigaszt nyújtott, és nem hagyta, hogy elveszítsem a fejem.

– Muszáj beszélnem veled. A barátnőd...? – emelte az ujjait Aliz felé kérdőn, mint akit nagyon zavar a lány jelenléte.

– A barátnője itt marad vele – szögezte le Aliz, és támogatóan megérintette a vállam.

– Nem lesz hosszú, tényleg max félóra. Ha már hazautaztam, ennyit csak megérdemlek. Láttam itt a sarkon egy kávézót, gyors leszek, komolyan – kezdett könyörögni. Idegesen sóhajtottam, és nem tudtam nem szaggatottan kifújni a levegőt. Annyi különvált párt láttam, ahol a két tag még szakítás után is képes volt találkozni, és nyugodtan, baráti módon beszélgetni egymással. Ez a dolog az én világomtól valahogy nagyon távol állt. Úgy felejtettem legkönnyebben, ha minden kapcsot megszakítottam az illetővel. Nem akartam más módszerekkel kísérletezni.

Mégis azt éreztem, ha már tényleg ennyi erőt beleölt a keresésembe, egy húsz percet rá tudok szánni. Annak ellenére is, hogy rosszul bánt velem, meg hogy megkeserítette az életem egy szakaszát. De hát egyszer valamikor mégiscsak szerettük és az utolsó porcikánkig ismertük egymást!

– Jól van, nem bánom – mondtam, a lelkesedés leghalványabb szikrája nélkül.

Alizt csak nagynehezen sikerült útjára bocsátanom, mindenképp meg akart várni valahol a közelben. Nem ellenkeztem, így ő addig bevonult egy közeli művészellátóba.

Sajnos az egyik kedvenc kis kávézómba tértünk be, így a jövőben mindenképp igyekeznem kell majd, hogy ne Konrádhoz kössem ezt a helyet. Csak egy forrócsokit kértem, és szigorúan ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessem a részemet.

– Szóval, mi szél hozott erre? – kérdeztem mosolytalan arccal.

– Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe – kopogtatta az asztallapot az ujjaival. – Lényeg, hogy bezárt a kávézó, szóval pár hónapja hazajöttünk a srácokkal. Most pedig új projektünk van folyamatban, Pest külvárosában egy bisztró. Nem fogom taglalni, hogy hol meg milyen lesz, tudom, hogy csak untatnálak vele. Amiért felkerestelek, az egy munkaajánlat: Jó lenne, ha valaki tervezne a bisztrónak egy egységes arculatot, weboldallal és belső térdíszítéssel együtt. Egyből te ugrottál be nekünk, szóval gondoltam megkérdezlek róla. Természetesen meg is fizetnénk érte, meg otthonról is tudnál dolgozni.

– Sajnos ismerem a „megbízható" munkaajánlataidat – fogtam rövidre a választ.

– Ez a helyzet teljesen más. Fixen szükségünk van egy grafikusra. Persze nem erőltetem, csak te voltál az A-terv, addig nem akartam máshoz fordulni, míg ismeretségi körön belül nem kérdeztünk meg mindenkit. Megértem azt is, ha hallani sem akarsz róla.

Hogy Konrád legyen a felettesem? Na nem, Isten ments! Maga a munka viszont sajnos kifejezetten tetszett, és szükségem is lett volna rá. Régóta kutattam normális, suli mellett is végezhető, szakmámbeli meló után, az eddigi próbálkozásaim viszont mind kudarcba fulladtak. És ezek az arculattervek milyen jól mutatnának majd a portfóliómban!

– Tudod mit? Át fogom gondolni – sóhajtottam, mintha ezzel óriási szívességet tennék neki. – De csak munkaügyben keressük fel egymást, és csak munkáról beszélünk, oké?

– Hű, szuper! Oké, persze – pislogott rám meglepetten, mint aki el se hitte, hogy nem mondtam csípőből nemet neki. – Akkor ha hazaértem, küldök neked egy emailt a részletekkel. Csak mondom, mert gondolom a kéretlenek közt kell majd keresned.

– Oké.

– Egyébként... – kereste a szavakat, és tudtam, hogy már nem a munkáról lesz szó. – Nagyon sokat gondolkodtam, miután leléptél. És igazából azért se kerestelek, mert leesett, mennyire igazad volt. És gondoltam, tuti hallani sem akarsz többet rólam.

– Ezt mind eltaláltad – szóltam közbe, kiélvezve a helyzetet, hogy végre nem én vagyok alul a párbeszédünkben.

– Viszont szerintem anno, a kezdetekkor nem véletlenül voltunk szimpik egymásnak. És lehet, hogy párként nem illettünk össze, viszont nem kéne utálnunk egymást. Mi értelme van? Nem kell puszipajtásnak lennünk meg újra összejönnünk meg semmi, de fátylat boríthatnánk a múltra, és simán belekezdhetünk valamibe gyűlölet és rossz szájíz nélkül is.

– Na, azért ne essünk túlzásba, ez nem ilyen egyszerű. Még azt se tudom, elvállalom-e a munkát, de ha el is vállalom, szeretném a lehető legkevesebb közös kommunikációval végezni.

– Igazából én már ezt is értékelem – adta meg magát, de azért elégedettség sugárzott a sápadt arcáról.

Miután elköszöntünk egymástól a kávézó ajtajában, Aliz rögtön váltotta a társaságát. Persze mindent tudni akart egytől egyig. És hozzám hasonlóan őt is kiborította, hogy a tegnapi Áron-incidens után alig ocsúdtam fel, már jött is egy Konrád-incidens. Vajon lesz valaha olyan, hogy nyugodt életet élhetek?

Miután kiveséztük a témát, jutott csak el igazán a tudatomig, mi is történt az imént. Virtuálisan fejbe vertem magam, és folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy „Mi van?! Mi van?! Mi van?!". Én tényleg azt mondtam Konrádnak, hogy át fogom gondolni?! Elment a maradék józan eszem is?! Miért ugrok bele készséggel a névre szólóan nekem kiásott sírgödörbe?

Aztán belegondoltam, és a kecsegtető munkaajánlat mellett rájöttem, tudat alatt mi juttatott erre a döntésre. Mi van, ha az új, közös tapasztalatok helyettesíteni tudják a régi, traumatikus emlékeket? Mi van, ha ezáltal teljesen begyógyíthatom a sebeimet? Ha már csak egy minimális esély is van rá, hogy ez megoldást jelenthet a problémámra, szó nélkül belevágnék.