Másnap Áron csoportjának elmaradt az egyik gyakorlata, ezért a délutáni klasszikus rajzom elé be tudtunk szervezni egy konzultációt. Megkérdeztem Áront és a barátnőimet is, hogy mit szólnának egy hatos megbeszéléshez. Végül Alizzal, Lexával és mindhármunk MSc-s párjával ültünk végig egy hosszú asztalt a szokásos gyülekezőhelyünkön. Mivel most nem tudtunk új rajzot készíteni, elvittem a laptopom, hogy összeszerkesszük a már meglévőket.

Áront múlt péntek óta nem láttam, és nem számítottam rá, hogy ezúttal ennyire meg fogja dobogtatni a szívem a találkozásunk. Nyilván próbáltam előtte természetesen viselkedni, és a megszokás miatt nagyrészt sikerült is, de azért kétszer meggondoltam minden szavam és cselekedetem, nehogy véletlenül gyanút fogjon. Minden páros egymás mellett, a többiektől kissé elszeparáltan ült a nagy asztalnál. Izzadt a tenyerem a közelségétől, és nehezen tudtam a képernyőre fókuszálni, mert elterelte a figyelmem a parfümének kellemes illata.

Elég hamar belemerültünk a layer-ek egymásra helyezésébe és a rajzok felturbózásába. Szerencsére a fejlettebb programismeretével ő csomót tudott nekem segíteni; olyan módszereket is mutatott, amikről sosem hallottam, mégis elég sokat dobtak a látványon. Egyre világosabbá vált számomra, miért tartották a tanárok fontosnak, hogy egy mesterszakossal közösen végezzük ezt a feladatot. Talán többet is tanulunk így, mintha egy szaktársunkkal párba osztva szerencsétlenkednénk végig az egészet. "Tisztelet" a kivételnek.

– Ezt nem hiszem el! – csapott az asztalra Aliz, megtörve az általános monoton mormolást. – Miért nem lehet veled normálisan zöldágra vergődni?!

– Én tehetek róla, hogy teljes mértékben műveletlen vagy és nem ismered az alapfilmeket? – feleselt Máté mély, dörmögő hangon. – Nehogy már én legyek ezért a hibás!

– Na, jó... Minna – kereste a tekintetem Aliz. – Hány részt láttál a Star Wars-ból?

– Ööö – vakartam a tarkóm, igyekezve leplezni a szégyenem. – Egy felet talán? Bealudtam rajta. És nem is tudom már, melyik rész volt.

– Tessék! – tapsolt egyet Aliz diadalittasan. – Lexa, Lilla? – nézett az asztal túlsó végébe kuporodó, két szőke lány felé.

– Én nagy rajongó vagyok – vont vállat Lexa, de mielőtt Máténak felragyoghatott volna a szeme, hozzátette Aliz érdekében: – De ennek szerintem nincs köze az alapműveltséghez, inkább az egyéni ízléshez.

– Én is nagyon szeretem az összes részt – fordult Lilla lelkesen Lexa felé, a válla fölött hátradobva a sötétszőke fürtjeit. – Melyik a kedvenced?

Ők ezután kellemesen elsusorogtak a számomra érdektelen filmekről, ezért inkább visszafordultam Alizék párosához.

– Ennyit erről. Új tematikát követelek! – mondta határozottan a veresége miatt morgolódó Máténak. – Studio Ghibli filmek karakterei. Tessék!

– Szó sem lehet róla! – mordult fel Máté. – Megnézel akkor három Marvel filmet, és azok alapján összerakunk valamit. Az talán még neked sem olyan megerőltető.

– Minna, ments meg – nézett rám a barátnőm könyörgőn.

– Komolyan nincs semmi olyan, amit mindketten képesek vagytok elviselni? – tártam szét a karom. – Vagy bármilyen általános téma. Mi is csak sima állatokkal dolgozunk, arany középútnak tökéletes. Találjatok ki képzeletbeli karaktereket, vagy mit tudom én.

– A kezdetektől ezt próbálom beadni neki – masszírozta Aliz az orrnyergét. – Most már muszáj engedned, látod, hogy mindenki ellened van! – lesett a szeme sarkából indulatosan a Darth Vader-es pólót viselő, nagydarab srácra.

Jelentőségteljesen összenéztem Áronnal. Neki ugye a szaktársa a srác, biztos órákon sincs könnyebb dolguk vele.

– Szerinted is gáz, hogy nem szeretjük a Star Wars-t, meg a hasonló harcolós, szuperhősös filmeket? – kíváncsiskodtam halkan, kivonva magam Alizék vitájából.

– Szerintem tök oké. Biztos van egy csomó híres női film, amiket ti szerettek, mi viszont sose fogunk bírni ébren végigülni.

– Milyen igaz – somolyogtam büszkén.

– De azért csak van valami közös metszet is, nem? Vagy te csakis a Titanic és Twilight típusú filmeket vagy hajlandó megnézni? – heccelt, mire felnevettem. Lényegesen rontotta a koncentrációm, hogy így, egymás felé fordulva, az asztal alatt néha-néha összeért a térdünk.

– Hát magamtól főleg pszichothrillereket nézek. Vagy krimiket. Azok olyan uniszex témák, nem?

– Abszolút – húzta fel a szemöldökét elismerően. – Akkor ezek szerint te is szereted az elgondolkodtató filmeket.

– Sokat lehet tanulni belőlük, úgy, hogy mellette a figyelmet is lekötik.

Annyira megörültem, hogy találtunk Áronnal egy újabb közös pontot. Már nyitottam a szám, hogy felajánljak egy közös mozizást, de szerencsére idejében rájöttem, hogy nem lenne jó ötlet. Ő is velem egyszerre akart elkezdeni beszélni, ezért elnevettük magunkat.

– Mondd csak te előbb – ajánlkoztam, mert legalább addig is volt időm kitalálni valami mást az eredeti ötletem helyett.

– Csak arra gondoltam, ha lesz valami jó kertmozis film, ami mindkettőnknek tetszhet, esetleg azt is belecsempészhetnénk a képregénybe... – vetette fel, teljesen közömbösen.

Majd' kiugrottam a bőrömből, és éreztem, hogy pirospozsgássá válik az arcom. Még az eddiginél is jobban. Annak külön örültem, hogy mostanában egyre inkább egymásra hangolódtak a gondolataink. Muszáj voltam csillapítani a lelkesedésem, mégiscsak emberek közt voltam.

– Én is ezt akartam mondani – ismertem be szégyellősen, majd szélsebesen összeszedtem magam. – És persze, tök jó ötlet! Majd figyeljük a programlistát!

– A mi képregényünk lesz a legmenőbb a végére, figyeld meg – kacsintott rám, én meg majdnem darabjaimra estem ott ültömben. Vajon meddig leszek képes titkolni az érzéseimet? És ha rájön, vajon mennyire fog kibukni vagy kerülni engem? Úgy éreztem, ha így folytatjuk, pillanatokon belül lebukok.

– Figyelj, van valami, amit el kell mondanom – fordítottam komolyra a szót, a tekintetem az asztalon kopogtató ujjaimon tartva, miután kiujjongtuk magunkat a filmekkel és a képregényünkkel kapcsolatban. Áron azon nyomban feszültté vált, mozgolódni kezdett a székén. – Nem tudom, mennyire fogsz neki örülni, de úgy érzem, legjobb, ha őszinte vagyok veled.

– Igen? – fojtotta vissza a lélegzetét.

– Szóval, az a helyzet – kerestem a szavakat zavaromban –, hogy Szonja megkért, adjam át neked az üzenetét.

Erre úgy tűnt, egy egészen másfajta feszültség vette úrrá rajta magát. Összeráncolt szemöldökkel vizslatta az arcom.

– Azt szeretné, ha legalább egyszer végighallgatnád, mert meg akar változni. Nagyon ki van bukva. Azt kéri, legalább egyetlen esélyt adj neki, hogy megpróbálhassa – daráltam neki érzelemmentes hangon, és csak fél szemmel lestem az arca reakcióit.

– És te ehhez mit szólsz? – kérdezett vissza rögtön.

– Hogy én? – húztam fel a szemöldököm. – Nyilván megvan a magam véleménye, de ezt egész biztosan nem nekem kell eldöntenem. Nekem itt csak annyi a szerepem, hogy üzenetet közvetítsek.

– Aha – vakargatta meg eltűnődve a borostát az állán. Közben a fülemben dobogott a szívem, és attól rettegtem, hogy komolyan fontolóra veszi az elhangzottakat. – Rendes dolog tőled, hogy átadtad az üzenetét. Annak ellenére, hogy tudom, mennyire ellene vagy az ilyen jellegű, elnyomó kapcsolatoknak.

– Mégiscsak úgy fair, ha te hozod meg a döntést, nincs jogom semmit elhallgatni. És őszintén szólva, Szonját is megsajnáltam kicsit – tettem hozzá.

– Akkor már érted, miről beszéltem – mosolyodott el fanyarúan, és már nyoma sem volt az előbbi örömének. Csak megvontam a vállam, hogy továbbra is próbáljak pártatlannak tűnni.

– Át fogod gondolni? – kérdeztem félve.

– Nem tudom, nem hiszem... Mármint nem érzek iránta semmit, csak szánalmat. Szóval, ha már ilyen postásost játszunk, megmondhatod neki, hogy az üzenetét megkaptam és értékelem a próbálkozását, de a döntésem sajna végleges.

– Rendben – feleltem közönyösen, de legbelül megkönnyebbülten csuklottam össze. – Van valami gáz ezzel, egyébként? Mármint látom, hogy eléggé felzaklatott a téma. Meg azt is hallottam, hogy sok nem kívánatos üzenetet kapsz tőle azóta is.

– Ez így mind igaz. Az üzenetei egy ideje a kéretlenek közt vannak, mert szép szóval nem lehetett őt leállítani, szóval azok azóta nem zavarnak különösebben. A suliban meg szerencsére nem akar drámázni, ezért könnyen le tudok lépni – ropogtatta az ujjait, a gondolataiba merülve. – Igazából csak az ütött most be nekem kicsit, hogy bizonyos értelemben téged tekintettelek a mentsváramnak, már értsd jól. Megértettél, és veled mindig tökre jól éreztem magam, mert olyan érzés volt, hogy az én oldalamon állsz. És, hogy őszinte legyek, picit csalódott vagyok most. Nem azért, mert próbáltál objektíven hozzáállni a helyzethez és igazságos lenni, ezt tökre értékelem, de mégis olyan, mintha szembemennél a saját elveiddel, és valamilyen szinten az én érdekeimmel is. Mintha Szonja érzéseit sajnálva feláldoznád mindazt, amit vallasz. Nekem ez, mint egy elég jó barátodnak – ha már merhetem így hívni magam –, elég rosszul esik. Hogy képes lennél végignézni, hogy újra belesétáljak abba, amiből nagynehezen kikerültem, és amit te is megjártál, és tudod, mennyire pokoli – fejezte be halkan a monológját, majd pár másodperc csönd után folytatta. – És arról már nem is beszélve, hogy... na mindegy. Szóval ne haragudj, hogy ezt most rád zúdítottam, de nem akartalak még ki tudja mennyi ideig a fancsali képemmel örvendeztetni, szóval gondoltam, elmondom.

– Ó... – haraptam be az ajkam, és a szavai visszhangoztak a fejemben. Tudtam, hogy igaza van. Ahogy azt is, hogy az én szemszögemből nekem is igazam volt. Még ha tudná, mennyire nehezemre esett így tenni! – Szóval nem is az a baj, hogy átadtam az üzenetet, hanem az, ahogyan? Úgy tűnt, mintha támogatnám Szonja terveit?

– Igen, kicsit – húzta el a száját sajnálkozva.

– Ne haragudj. Hidd el, nem úgy értettem. Ha jobban meggondoljuk, próbáltam az alapján hozzáállni a dologhoz, amit még régebben mondtál, szóval teljesen kívülről tekintettem mindkettőtökre. Az ő szemszögét is figyelembe véve. Gondoltam, hátha ez a legjobb megoldás, de ezek szerint mégse. Nagyon sajnálom, tényleg.

– Tudod mit, amúgy tökre igazad van – biccentette picit oldalra a fejét Áron. – Kicsit tényleg túlreagáltam, és teljesen megértem, amit mondasz. Nem hibáztál, csak furán jött ki. És nem tudtam nem rögtön erre gondolni.

– Persze, teljesen érthető. És hidd el, nagyon örülök, hogy elmondtad, mi a gond, és nem gyűlik benned feszültség – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Ja, és amúgy ne aggódj, teljes mértékben a te oldaladon állok, elhiheted nekem – érintettem meg óvatosan a karját a halványbarna pólója ujjánál, baráti gesztusnak szánva. Picit mindketten összerezzentünk tőle, de egy sokatmondó, komikus pillantással gyorsan lereagáltuk a helyzetet, én meg már vissza is húztam tőle a kezem. Úgy tűnt, minden neheztelés kipárolgott a szeméből.

Őszintén meglepett, milyen hamar lerendeztük ezt a kis konfliktust. Konrád sosem mondta meg, ha volt valami baja és képes volt hosszú napokon át duzzogni. És őszintén szólva, egy idő után, mikor láttam, hogy a szavaim nem érnek célt, én is inkább elnyomtam magamban mindent, egészen addig, míg egyszer csak ki nem törtek belőlem és hatalmas veszekedéssé nem torzultak. Egy egészen más minőségű kommunikációt fedeztem fel Áron és köztem, amit korábban sosem tapasztaltam. Ez tényleg ilyen könnyen is megoldható?

Pedig mindig azt hittem, az eltérő vélemények generálják a nagy vitákat. Persze elméletben tudtam, hogy ez nem így van, gyakorlatban mégsem tapasztaltam sosem. Ha két ember nem tud egymással semmit normálisan megbeszélni, egyezhet akármennyire is a véleményük, valamin előbb utóbb úgyis össze fognak kapni. Rájöttem, hogy nekem mennyire hiányzott már ez a tiszta, őszinte kommunikáció az életemből. Ha az Univerzum nem szán nekünk Áronnal közös sorsot, akkor nem is igazán értem, mi értelme volt idáig eljutnunk.