Heló mindenki! ^^

Ne haragudjatok, mindennel késés és csúszás van, és ez a történet tudna a leggyorsabban haladni itt Wattpaden, és még ez is annyira lassan halad.. :'( Tényleg bocsánat azoktól, akiket érdekel a folytatás!

Most viszont itt a következő fejezet, és még meglátjuk hogy az elkövetkezőkkel kapcsolatban mi lesz. Jó olvasást! ^^

Fekete Mau, aki megint túl soká (vagy túl korán?) van fent, és bizony jobban teszi ha húz az ágyba, most hogy már tiszta a lelkiismerete a résszel kapcsolatban... jobbra el!

" Este, vacsora előtt arra ébredtem, hogy a többiek beszélgetve jönnek be a házba. Kinyitottam a szemem ugyan, de a fal felé voltam fordulva, így nem találtam rögtön szemtől szembe magam velük. Csak hallgattam őket.

- Aaaa, nagyon nehéz nap volt!

- Mindenem sajog!

- Nekem izomlázam van!

- Én meg éhes vagyok... – eképpen panaszkodtak egymásnak.

- Hallgassatok, alszik a fruska! - mutatott rám Ruben, legalábbis azt hiszem felém mutathatott, mert mindenki el is hallgatott.

- Úgy látom már megtalálta a kis csapdánkat. - kuncogott az egyikőjük az ágy lábára nézve.

- Rúgjunk bele, hogy szétessen a kötés! - rukkolt elő valaki a csodás ötlettel, s Rubennek ez meg is tetszett.

- Nah, ezt nézzétek! - vigyorodott el és odajött az ágyam mellé. Lehunytam a szemem, hogy az higgye, valóban alszom. Először még csak nézett engem, egészen hosszan, ami valahogy meglepett... Aztán szinte, mintha lelki szemeim előtt láttam volna, ahogyan felemeli a lábát, hogy bele rúgjon a lefűrészelt részbe, s én hirtelen hihetetlen gyorsasággal ültem fel és elkaptam a lábát a levegőben!

Mindenki, beleértve engem is, annyira meghökkent, hogy moccanni sem bírtunk. Ruben hol a kezemet, hol a szemeimet bámulta, s én is őt figyeltem. Mígnem végre elengedtem a lábát, és ő tántorogva hátrébb lépett.

- Tudom, hogy ti voltatok... - mondtam aztán halkan.

- Mit mondtál? - kérdezett vissza igencsak ingerülten. Azt hiszem sikerült felzaklatnom, de nem mondanám, hogy éppen annyira bántam!

- Ha még egyszer belém köttök, azt nagyon megbánjátok! - mondtam most felettébb hangosan és indulatosan.

~ Ezaz Alinda, ne hagyd magad! - szurkolt odakint Krizokoll. Éreztem benne a dühöt. A színtiszta dühöt és gyűlöletet. Sosem éreztem még benne ilyet. És magamban sem. Mi történik velem? Valami elkezdett felülkerekedni, eluralkodni rajtam... Valami, ami nem én voltam. Csak táplált engem. És a legijesztőbb az volt, hogy ő is táplálkozott belőlem!

Megrémültem, és azonnal igyekeztem visszafogni magamat...

Ruben eközben pedig nem csinált semmit. Csak értetlenül engem bámult, és azt hiszem, valami eszes visszavágáson törhette a fejét.

- És ha... ha nem hagyunk békén, akkor mi lesz? - tette karba a kezét, mint aki magabiztos, de láttam, hogy most nem volt az. Megrémítettem. Ahogyan magamat is.

- Akkor vissza fogjátok kapni... - szorítottam ökölbe a kezemet. - Mindent visszaadok, amit csináltatok velem! - fortyogtam megint egyre dühösebben, s Krizokoll gondolatai között hirtelen valami olyat láttam meg, ami egy csapásra kizökkentett. Az agyam kattogott, szinte észre sem vettem már, hogy a körülöttem lévőkkel mi történik.

- Azt majd meglátjuk - felelte Ruben, s úgy nézett ki, ma már nem kíván velem beszélni, mert lomhán visszament a többiek közé. Egyből susmorgás támadt.

Én meg leforrázva leültem az ágyamra.

~ Ne haragudj, Alinda... - szólt Krizokoll hak, kétségbeesett hangja.

~ Hogy gondolhattál ilyet? Csak gondolni is?? - kérdeztem újra és újra rémülten.

~ Annyira sajnálom... - hunyta le a szemét sárkányom... akit most hirtelen mintha nem is ismertem volna.

~ Nem akartam... - mondta még halkan, s elrepült... valahová nagyon messze.

~ Hová mész?? - ijedtem meg, de nem felelt többet... Itt hagyott, én pedig nem voltam képes újra felvenni a kapcsolatot, hogy hallhassam a hangját.

Még ugyanazon az este, magányosan sétáltam át a sötétben, enyhe hóesésben az étkező helyünkre, hogy megkapjam a várva várt vacsorámat. A többiek előttem mentek egy csoportban, s szóra sem méltattak, de sűrűn néztek hátra rám, és méricskéltek. De ez most nem dühös szempár volt, hanem furcsálló tekintet. Mikor azonban felnéztem rájuk, ők gyorsan előre fordultak.

Elöl ment velük Gunda, s ő sem igazán értette szerintem, hogy mi történt. A gyerekek nem mondtak neki semmit. Furcsálltam is. De akkor nem is érdekelt... Nem ez kötött a leginkább le.

Nagyon féltem, hogy Krizokoll örökre elment... nagyon ideges volt, nem akartam, hogy elmenjen... De nagyon megrémített...

~ Ha előttem lenne, már réges-régen széttéptem volna! Apró kis véres cafatokra... – gondolta, s láttam is, ahogyan elképzelte. A vér, a fémszag mindenhol... A pofája felismerhetetlenül festett a vörös színben, a szemei pedig szinte lyukat égettek a lelkembe... Szörnyű volt, akár egy szörnyeteg!

~ Csak egy szavadba kerül... – morogta."

~ Kedves tőle valahol (valahol nagyon mélyen), hogy az én kedvemért bármit megtenne... de... Azért ez mindenképpen, nagyon is túlzás volt! A sárkányok már évszázadok óta nem azok a vérengző vadállatok, mint régen hittük őket! De persze, ha hihetek – és azt hiszem, hiszek – Krizokoll teremtés történetének, a négy Elemmel... Akkor soha nem is voltak azok, mint amilyennek a gyerekeknek mesélik őket.

Ezek alapján, szerintem jogosan kérdem: Valóban lehetett olyan szörnyű az a késztetés a fejében, vagy csak szerintem? – gondolkodtam, s az eget kémleltem. Csillagos volt, ezernyi apró, fénylő pontocskával. Amikor az eget néztem, mindig azt éreztem, egy búra alatt vagyok a világ megannyi, csodálatos élőlényével... Bár csak tudnám ezt érezni most Krizokollal kapcsolatban is... És nem azt, hogy annyira messze van.

~ Krizokoll... hiányzol – mosolyodtam el fájdalmasan.

Nem soká odaértünk az ebédlőbe, ezúttal Gunda osztotta az élelmet. A végére maradtam direkt, mint mindig, s erőm sem volt senkivel beszélni.

-Baj van, Alinda? – kérdezte Gunda, mikor odaadta az ételt, és ez egy kissé meglepett.

- Nem, nincs... - sóhajtottam. – Nagyon elfáradtam ma.

- Értelek. És a sárkányod merre jár, régen nem láttam...? – sandított rám.

- Vadászni ment... - hazudtam.

- Remélem, nem megy a vad sárkányok költőhelyéhez, amennyiben semmi dolga ott, mert telihold van... Az pedig tudod mit jelent.- figyelmeztetett. Ekkor pedig beugrott. Telihold van! Ilyenkor kelnek ki a vad sárkánytojások. Olyankor a költőhelyeken mindig nagy ribillió... Hát még ha idegen téved oda. Nagyon reméltem, nem megy a hely közelébe... De mi van, ha mégis...? – futott át az agyamon.

- Szólni fogok neki – bólintottam sután, s jobb híján végre leültem enni.

Kapkodva ettem, de ezúttal nem a nagy éhség miatt, annyira nem is voltam éhes most... talán a déli nyúlpecsenye miatt, vagy csak az idegesség okozta... De csak arra vágytam mindennél jobban, hogy megtaláljam Krizokollt, akinek lehetőleg semmi baja sem esett és akiért viszont minden perccel egyre inkább csak aggódtam...

Elmostam a tányéromat, és mindenki előtt tértem vissza a kunyhóba. Felkaptam az ágyam alá rejtett íjamat és tegezemet, majd a hátamra csatoltam.

~ Nah jól van Krizokoll... megtalállak, még ha te nem is akarod – tüzeltem magam, mint jó harcos a csatára, és kiléptem a házból.

Láttam, hogy a többiek erre felé jönnek, így gyorsan futottam is a fák közé az erdőbe. Bár félek, így is megláttak... De ez most nem volt fontos. Mentem az erdőben, és kerestem Krizokollt.

~ Krizokoll, merre vagy? – hívogattam, de nem válaszolt. Még így is túl messze lehetett...

~ Ahj Krizokoll, gyere vissza, aggódom érted... – sóhajtottam, s mentem tovább a havas tájon. Napközben jól sütött a nap, elég sok elolvadt belőle, így már csak a térdemig ért... Már legalább egy fél órája kerestem mindhiába. A vad elméletek százai pedig sajnos bebocsátást kértek, csak úgy tódultak az agyamba...

- Sosem találom meg... ÁÁÁ! – kiáltottam véletlen fel, mert ahogy a hóban mentem, az ellenállt ugyan a lábam mozdulatainak, ám ahogy olyan helyre értem, ahol alacsonyabb volt, hirtelen könnyű lett a lábam és orra estem.

- Ez meg mi? – álltam fel és lesöpörtem magamról a havat. Egy nagy lábnyomban álltam.

- Krizokoll... - simítottam meg a havat. Az ő nyoma volt. Ezer közül felismerném.

- Pont a költőhely felé ment... - álltam fel.

~ Vajon tudja, mit csinál? Vagy elfelejtette volna a teliholdat? – gondolkodtam, s mentem tovább lábnyomától lábnyomáig.

Sötét volt az éjszaka ekkor már az erdőben, nekem meg nem volt lámpásom, sem gyertyám. A fák kitakarták a Holdat az égen, mindenhonnan baglyok huhogása hallatszott, s bokrok zöreje. Veszélyes errefelé egyedül, ilyenkor... Nem is jártam még sosem Krizokoll nélkül éjjel itt. Kezdett eluralkodni rajtam a rettegés.

Elővettem egy nyilat és az íjjal együtt a kezembe vettem. Készen álltam lelőni azt, ami hirtelen támadna rám. Például egy nagy sárkány, aki meg akar ölni. Nem szívesen ölnék meg egy olyan csodás lényt, főleg ha tudom, csak a kicsinyét védi. De ha meg akar ölni, nem tehetek mást...

Mentem a nyomokban, s egyre közelebb értem a sárkány költőhelyhez, mert már találtam bőrdarabokat és egy két helyen ürüléket is.

~ Krizokoll, téged kereslek, gyere elő! – hívtam újra és újra, de nem felelt. Ekkor pedig még a nyomok is elfogytak.

- Ahj, innen biztosan repült... - komorodtam még jobban el. – Most merre menjek? Mi van, ha feleslegen öletem meg magam a költőhelyen, míg ő egészen másfelé ment? – sóhajtottam gondterhelten és a homlokomra csaptam az öklömmel. - Úgy tűnik én mindig lehetetlen helyzetekbe sodrom magamat...

De hirtelen meg is dermedtem, amikor a hátam mögött egy ág reccsent, s levelek susogtak. Közeledett valami.

~ Krizokoll? - kérdeztem reménykedve, s arra fordultam. Válasz nem jött, és a hangokból azt saccoltam, hogy jócskán nagyobb nála.

~ Nem... ez nem ő! – ijedtem meg, s felé szegeztem az íjat, majd felhúztam. Vártam, hogy előtűnjön mi is az, és ha kell azonnal meglőjjem.

Lassan és komótosan közeledett, de biztosan sárkány volt, mert úgy szuszogott, s egy kis fény jött felőle. Megpillantottam az árnyékát, hosszú nyaka volt!

Ekkor végre előjött és megláttam, aztán ijedtemben elengedtem a húrt és rálőttem...

- Hékás, meg akarsz ölni? – mordult fel egy hang rémülten. Kinyitottam összehúzott szemem, s Pirit állt előttem, nyakában Leonnal. Szerencsére a nyilam a mellettük álló fába fúródott csak bele.

~ Már megint ő? Követett engem???

- Nem, bocsáss meg... - feleltem, egy apró, megkönnyebbül sóhaj után – De te mit csinálsz erre felé?

- Ezt pont én akartam kérdezni – léptetett előre Pirittel. - A faluban kéne lenned a biztonságos kunyhótokban.

- Ne mondd biztonságosnak, míg nem éltél ott – morogtam. Idegességemben most valahogy egyáltalán nem féltem vele beszélni, az adrenalin csak úgy száguldozott az ereimben.

- És ne kövess engem, kérlek, a sárkányomat keresem. – fordultam el, és mentem tovább, úgy, hogy igazából azt sem tudtam merre megyek. Csak ne azt lássa, hogy én itt ácsorgok tehetetlenül.

- Azt a fekete-zöld sárkányt, igaz? – kérdezte, mire ismét rá néztem.

- Őt, Krizokoll a neve. Talán láttad?

- Igen, mikor fát húztatok. – felelte mosolyogva, mire rögtön elment a lelkesedésem.

- Figyelj, nem akarok goromba lenni, de nincs most időm veled beszélgetni, meg kell keresnem Krizokollt, mielőtt még megölik a feldühödött anyasárkányok. Most nem vagyunk a faluban, nem kötelező azt tennem, amit mondasz nekem... - mondtam ezt az utolsó mondatot halkabban. Mert valahogy itt eszembe jutott kivel beszélek és mégiscsak féltem, hogy megharagszik rám... Aztán meg majd holnap visszaadja a kölcsönt.

- Jól van, de hadd segítsek, mert gyalog sosem érsz oda. – felelte ráérősen. Felvontam a szemöldököm.

- Miért segítenél nekem? – értetlenkedtem.

- Mondom, tartozom, amiért nektek mentünk.

- Nem kell, nem tartozol nekem semmivel... - hadartam le zavartan, és indulni készültem ismét, de elém álltak.

- De igen. És Pirit is valamiért kedvel téged... - mondta halkan. – Hagyd, hogy elvigyünk. – zárta le, mire végül komolyan elgondolkodtam az ajánlaton.

- Rendben... - sóhajtottam. – Köszönöm – bólintottam, s nyújtotta kezét, hogy felhúzzon. Fel is szálltam mögé, de azért vonakodva, a lehető leghátrébb ültem, történetesen nem Pirit nyakába, mint Leon, hanem a marja elé közvetlenül.

- Te mit csinálsz? – nézett furcsállóan.

- Én itt szeretek ülni, és a sárkánynak is kényelmesebb... majd próbáld ki. – Mondtam, s lábammal átöleltem Pirit nyakát. – Menjünk.

- Rendben... - mondta halkan és felrepültünk a csodás arany-sárkánnyal.

Nem is kellett csak öt kínos, szótlan perc a csillagos égen, s már látszódtak a költőhely sziklái. Nagy volt most a mozgolódás, már fentről látszódott. Sziklaszirteken és a kövek közti barlangokban különböző méretű sárkányok fészkeltek, a kicsik pedig már egyre hangosabban vinnyogtak, ahogy számuk folyamatosan növekedett. Egyszer meg is lestünk egy költőhely-széli fészket az én sárkány barátommal, csakhogy az tisztes távolság volt. Most viszont egyre inkább féltem, hogy talán a sűrűjébe kell vetnünk magunkat...

Kémleltem hát tovább, Krizokoll itt van-e, de nem láttam sehol sem. Már talán éppen megnyugodtam volna, mikor az összes sárkány felkapta a fejét és vicsorogva néztek egyazon irányba.

~ Krizokoll, itt vagy? – ijedtem meg.

~ A-Alinda... Te vagy az? – jött a halk válasz.

~ Krizokoll, Telihold van, és épp a költőhely területének szélén állsz!!! – figyelmeztettem kicsit megkönnyebbülve, s tudtam, hogy most jött csak rá.

~ Merre vagy? – kezdett el futni kifelé a területről, de három nagy sárkány üldözőbe vette. Annál, ha egy ismeretlen, nem költő sárkány odatalál a költőhelyhez, csak kettő rosszabb van: ha az illető állat hím, és ha kisebb. Ha meg mindegyik, az kész katasztrófa!! A nőstények utálják, ha a hímek odatévednek, mert megölhetik a kicsinyeiket.

~ Én a levegőben, Krizokoll, azonnal szállj fel!!

- Arra van, kövesd! – szóltam hirtelen Leonnak, s ő kérdés nélkül ment is amerre mutattam.

Krizokoll elkezdett futni egy olyan hely felé, ahol van akkora tér, hogy fel tudjon repülni az ágak közt, de két sárkány a nyomában volt, a harmadik pedig hirtelen előtte termett.

- Segítenünk kell neki! Kérlek! – ragadtam meg rémülten Leon vállát, mire ő hátranézett rám.

- Rendben – bólintott. – Pirit, tűz! – adta ki a parancsot, és a nagy sárkány egy hatalmas üvöltés kíséretében tüzet okádott a sárkányok és Krizokoll közé.

A fekete sárkány egy pillanatra csak hátrahőkölt és lehúzta a fejét.

~ Te vagy az, Alinda? – nézett fel sárkányom.

~ Igen, Leon és Pirit segít nekünk. – feleltem mosolyogva. Leon pedig azt hiszem a szeme sarkából látta, hogy épp Krizokollal beszélek.

~ Elbírok velük magam is! – húzta ki magát, mikor Pirit leszállt mellette.

- Biztos nem kell egy kis segítség? – szólalt meg sárkány nyelven Pirit és közben mosolygott. Nos én esküszöm, nem tudtam, hogy tudok sárkányul, de értettem amit Pirit mondott, szóval... El is kerekedett kissé a szemem.

~ Nah jó... gyere. – egyezett bele, de csak gondolatban beszélt. Pirit mégis rábólintott. Tehát vagy ő értette, amit Krizokoll gondolt... vagy én hallottam Pirit gondolatait!! Ez teljesen összezavart.

- Krizokoll, kapj el! – kiáltottam, és átugrottam az ő hátára, Leon nem kis meglepetésére.

- Adj nekik Krizokoll! – karoltam át a nyakát, és Krizokollba mintha hirtelen visszatért volna az erő. Elmosolyodott és tüzet okádott az előtte álló sárkány szemébe. Amaz hunyorogva kapta el a fejét, s ezt Krizokoll kihasználta arra, hogy megtámadja karmaival. Mindeközben Leon és Pirit hátulról fedeztek minket.

- Egy visszament a költőhelyre! – szólt oda nekem.

- Remek, akkor már csak kettő van! – mosolyodtam el, és furcsamód ez az egész valahogy teljesen felizgatott. Élveztem. Mármint nem a harcot magát... inkább a csapatmunkát.

~ Hallottad, Krizokoll? Seperc alatt mehetünk is haza! – bátorítottam, s erre ő még erősebben indult meg a máik sárkány felé. Farkával eltaszította magától, ahogyan az beleharapott a hátsó lábába.

- Jól vagy? – ijedtem meg, de ő máris talpon volt.

~ Semmi bajom. – mondta. ~ Már el is menekült... - néztünk a másik sárkány után.

- Leon! – ijedtem ekkor meg, hogy velük mi van, de Pirit éppen hátra tolta a másik nőstényt a testével, s egy kisebb gödörben landolt. Onnan mikor felkelt, már nem volt kedve ismét harcba szállni velünk, inkább visszament a kicsinyeihez.

- Sikerült! – kiáltottam boldogan, és pár sornyi megkönnyebbült lihegés után mind felrepültünk.

- Jó nagy bajba keveredtetek – jegyezte meg Leon és kényelmesen hátradőlt sárkánya nyergében.

- Nos... köszi a segítséget... - mondtam elismerően.

- Nincs mit. – felelte oda sem pillantva.

~ Én nem bízom benne... – jegyezte meg halkan Krizokoll.

~ Légy már kicsit hálás, megmentettek minket! Főleg téged! – ráncoltam a szemöldököm. ~ Köszönd meg!

~ Jó... – morgott. ~ Köszi... A segítséget.

~ Nincs mit... – mosolygott Pirit. Már biztos voltam, hogy hallom a gondolatait. Így rá is kérdeztem:

~ Hogyan tudom hallani, amit gondolsz? –néztem rá kissé elhűlve.

~ Nem tudom... Kicsit nekem is fura – nézett furcsállóan rám.

- Mindjárt otthon leszünk. – zökkentett ekkor ki Leon hangja.

- Előtte leszállhatnánk egy tisztáson? – kértem ijedten – Megnézném Krizokoll sebét.

- Ahogy akarod... - sóhajtott és leszálltunk.

~ Biztosan jól vagy? – vizsgáltam meg a fekete sárkány vérző lábát.

~ Biztos, túl fogom élni...

~ Krizokoll, ne keménykedj, engedd, hogy bekössem! – szóltam rá és a zsebembe nyúltam.

- Ahj, pont most nem hoztam a gyógynövényeket... - mérgelődtem. Én idióta.

- Tessék. – lépett oda mellém Leon és nekem nyújtott egy tarisznyát. Felnéztem rá, de nem szólt semmit.

- K-köszönöm... - feleltem és elvettem tőle. Beletúrtam és meg is találtam azt a levelet, amit kerestem.

Két kezemmel összesodortam, míg kis darabos és nedves nem lett. Ezt nyomtam Krizokoll lábára, aki ennek hatására felszisszent.

- Nyugi, tudom, mit csinálok...

~ Tudom... bízom benned. – felelte nyugodt hangon, s összenéztünk. Haloványan rá mosolyogtam, majd a kabátom alá nyúltam és a felsőmből egy darabot leszakítottam, azzal kötöztem össze a sebét.

- Készen is vagyunk. – léptem a fejéhez és megsimítottam az orrvonalát.

~ Köszönöm... és ne haragudj rám... – sütötte le egy pillanatra a szemét, majd ismét rám nézett félve. – Mindenért...

- Nem haragszom... - mosolyogtam és átöleltem a nyakát. – De ilyet soha többet ne csinálj. Nagyon megijesztettél...

~ Tudom... nem terveztem. - felelte szemeivel szinte mosolyogva, miközben felkelt. Én pedig ekkor Leonra néztem.

- Szerintem jobb lenne, ha nem együtt mennénk vissza a faluba... - mondtam neki kissé bizonytalanul, és feléjük léptünk. Ő is aprót biccentett.

- Talán igazad van... – vakarta meg a fejét. - Akkor... szervusztok. – ült fel Piritre.

- Sziasztok. És még egyszer köszi... hálás vagyok. – mondtam halkan, azt remélve, hogy kimondhatom úgy, hogy ő nem hallja meg.

- Nincs mit. – mosolygott haloványan rám és fel is szálltak nagy szárnysuhogások közepette, majd eltűntek a fák lombjai felett.

~ Nos... haza megyünk? – lökött meg Krizokoll kedvesen a fejével.

~ Igen. – mosolyogtam nyugodtan rá és megsimogattam.

~ Menjünk – vettem hátamra az íjamat és felszálltam a hátára.

A házban, mikor bementem, mindenki aludt, s én nem is akartam felkelteni senkit. Eldugtam az ágy alatt az íjamat, majd gyorsan elmentem átöltözni. Kabátomat felakasztottam az ágy sarkára, s bebújtam a takaróm alá. Már nagyon el volt fagyva az út miatt a lábam és az ujjaim is. A harc hevében szinte meg is feledkeztem ezekről... Lassan kezdtek melegedni.

Krizokoll ekkor már lefeküdt odakint, s lehunyt szemmel szólt hozzám.

~ Aludj jól, Alinda... Hosszú volt a napunk.

~ Az már biztos... - feleltem, s befordultam a fal felé.

~ Jó éjt Krizokoll... - sóhajtottam nyugodtan, s csak valami haloványat éreztem még Krizokoll nyugtalankodó gondolataiból, mielőtt fáradtan lehunytam a szemeimet és elrepültem álomföldre."

Alinda White