Sziasztok!

:D Tudom, nagy lemaradásban vagyok, meg minden... Hosszú story a miértje gyerekek! Na de most itt ez a kis részecske, habár igaz, elég rövid... na de majd a következő hosszabb lesz, igyekszem ezúttal hamar hozni a folytatást! :)

Remélem tetszeni fog, jó olvasást! :)

" - Te honnan jöttél, Norton? - kérdeztem halkan, miközben a már olvadó hóban sétáltunk az egyre csak ritkuló fák között, vadak után kutatva. Egyszerűen maga volt ez a megtestesült nyugalom, és béke.

- Honnan gondolod, hogy nem itt születtem? - mosolygott sejtelmesen.

- Mert akkor a faluban laknál. De nem is ezért... legfőképp inkább azért gondolom, mert valahogy teljesen más vagy, mint ők. - magyaráztam, miközben Krizokoll némán és békésen cammogott alattam az öreg férfi tempójában.

- Köszönöm, ezt bóknak veszem. - nevetett halkan. - Nem, valóban nem itt születtem... de jártam már a faluban. Nem a legkedvesebb hely.

~ Hát nem... - nyugtázta Krizokoll.

- Nos igen, ezt egyikőnk sem vitatja. - mosolyogtam. - De akkor merről jött? És miért pont ide?

- Egy távoli szigetről... Nincs olyan eget rengetően messze, de azért két nap kell az út megtételéhez sárkányon. És hogy miért pont ide... az egy hosszú történet, Alinda. És nem jó a múltat firtatni... mert olykor visszaharap. - figyelmeztetett. - De egyszer ígérem, el fogom mesélni... De mindent a maga idejében.

~ Hé, ezt én szoktam mondani! - horkant fel játékos dühvel Krizokoll, mire nem tudtam nem nevetni.

- Mondott valamit? - mosolygott Norton ránk.

- Nem érdekes. - nevettem tovább.

Lépdeltünk a fehér tájon... de nem történt semmi. azazhogy nem láttunk semmi elejthetőt, holott ezért indultunk útnak. Komoly arccal néztem magam elé, bár a szívem ezúttal a szokottnál boldogabban dobogott.

- És ti hol ismertétek meg egymást Krizokollal? - kérdezte egyszer csak Norton. - Ha meg szabad kérdeznem.

- Szabadni-szabad természetesen... - sütöttem le a szemem. - De én magam sem tudom...

- Ohh... – nyugtázta halkan, egy apró biccentéssel.

- Sajnos olyan kicsi voltam, hogy nem emlékszem... - vágtam szomorú fintort. - És ez a nagy óvóbácsi nem hajlandó elmondani... igaz Krizokoll? - vakartam meg mosolyogva a nyakát.

~ Majd egyszeeer! - nézett rám csillogó szemekkel. S láttam, hogy Norton is ránk mosolygott a szeme sarkából.

~ Erre eljött valami! - szimatolt egyszercsak bele Krizokoll a levegőbe.

- A sárkányod jól érzi, itt egy nyom. - guggolt le Norton egy nyúl csapás mellett. Én is leugrottam Krizokoll hátáról ás leguggoltam az öreg férfi mellé és megnézegettem a nyomot.

- Nem régen járhatott erre - állapítottam meg.

- Valóban - mosolygott az öreg és felálltunk - Látom értesz a vadászathoz.

- Igen, már régóta vadászunk, együtt Krizokollal, vagy akár külön. - mosolyogtam.

- Bemutatnád a tudományod ezen a vadnyúlon, ha megkérlek?

- Természetesen! - mosolyogtam és a kabátom alá nyúltam.

- És mivel szándékozod leteríteni? - érdeklődött.

- Ezzel - vettem ki kabátomból egy apró dobozt. Mikor kinyitottam, láthatóvá vált jó pár apró kis mérgezett nyílhegy. Egy környező szigeten él egy egészen ritka sárkányfaj, aminek elég erős mérge van. Azt szoktuk mi az apró nyilak hegyére csepegtetni a vadászathoz. A dobozban volt egy üreges nádszál is, hogy abba tegyem bele a nyilat, és fújjam ki nagy erővel, hogy így fúródhasson az állat testébe.

- Á, már értem - biccentett elégedetten Norton.

- Mindjárt jövök - indultam el, és még intettem Krizokollnak, hogy ő is maradjon itt, majd elindultam a nyomok irányába.

Követtem némán a nyúl apró lábnyomait az olvadozó hótakaróban. Még így is elég nagy volt a hó, én csak gázolni tudtam benne, felül be is folyt a csizmámba. Ám a nyúl nyomai sekélyek voltak. Persze, hisz ő sokkalta apróbb nálam és a súlya is kisebb, nem merül úgy bele.

Közben figyeltem a tájat is, ahogy a havon megcsillant a fény minden egyes kis szemcsén, és az színesen világított vissza nekem, és ahogy a fákon olvadozó cseppek le-lecsöppennek a még álló, ép hóba.

Ekkor a nyom egy bokorba vezetett. Már gondoltam, hogy közel lehet, így térden bemásztam a bokorba, és ahogy onnan kinéztem, ott is volt előttem a kis nyulacska. Éppen csak üldögélt fáradtan egy fa alatt, és megvakarta a hátsó lábával a fejét. Ám mikor bemásztam a bokorba, mintha meghallotta volna, mert felfigyelt, és az égnek meresztette kis füleit. Feszülten figyeltük egymást és egyikünk sem mozdult. Míg végül megnyugodott és a hó alól némi füvet próbált meg kikaparni.

Ismét a kabátom alá nyúltam és kivettem a kis dobozkát, abból pedig a nádszálat és egy apró nyilacskát, amit beletettem a csőbe. Eltettem ismét a kis dobozt, majd a nádat a számhoz emeltem, és becéloztam az állatot. Vártam még egy kicsit és figyeltem, próbáltam a lehető legjobb pontra célozni. Végül behunytam a szemem, majd ismét kinyitottam és belefújtam a csőbe. Az apró nyílhegy célba talált a nyúl fenekében.

Amaz ijedten futni kezdett, mígnem a méreg megtette a hatását és összeesett. Utána mentem halkan, míg meg nem találtam. Még élt, de nem tudott mozdulni.

Elővettem a zsebkésemet és mellé hajoltam.

- Sajnálom... - suttogtam és megszabadítottam a szenvedéstől. Kihúztam testéből a kést és az ég felé meredtem.

- Köszönöm... köszönöm az áldozatod. - néztem ismét a nyúlra, ezzel hálát adva annak, hogy életével adózott, hogy mi ehessünk.

Visszamentem hát a többiekhez, egy kötéllel összekötöttem nyúl négy lábát, és úgy fogtam a kötéllel a kezemben. Így tértem vissza a többiekhez, akik közül Krizokoll már egy fa alatt feküdt.

- Itt is vagyunk! - mentem oda hozzájuk mosolyogva a nyúllal a vállamon.

- Remek, nagyon ügyes vagy! - jött oda boldogan az öreg férfi és átvette a zsákmányt.

- Szép példány, és amint látom a késed végzett vele. - nézett fel rám.

- Igen, hogy ne kínlódjon sokáig... - feleltem szégyenlősen. - Aztán megköszöntem neki.

- Hm... - gondolkodott el és intett, hogy induljunk haza. Felpattantam Krizokoll hátára és megindultunk visszafelé.

- Kitől tanultad, hogy így ölj meg egy vadat? - kérdezte aztán, pár percnyi hosszú, fehér csend után.

- Senkitől... Magamtól tanultam vadászni. Vagyis... egy álomban láttam meg ezt a módszert és azóta használom így... - sütöttem le a szemem.

- Megálmodtad? - lepődött meg.

- Igen. Bár a falubeliek sosem adtak volna nekem ilyen apró nyilakat és mérget... Magunknak készítettük hát Krizokollal. - simogattam meg, s ő lágyan felmordult kedvességében.

Norton halványan elmosolyodott, s azután már csak mentünk haza némán. Elgondolkodott, mélyen, mint a tenger mélye, s addig én néztem a tájat és élveztem a levegőt.

***

Odahaza, Nortonnál, megnyúztuk a nyulat és megsütöttük, majd jól belaktunk belőle. Kora délután lehetett talán, és mi indulni készültünk Krizokollal. Vissza a faluba....

- A nyergeteket merre hagytátok el? - kérdezte váratlanul Norton, mikor már épp indultunk volna.

-Oh, hogy azt? Nem is volt soha, mi jobban szeretjük így. Nem használunk nyerget. - mosolyogtam.

- Akkor rendben. - nyugtázta fáradt pillantásokkal. - Vigyázzatok magatokra.

- Rendben, köszönünk mindent!

- Ne felejtsetek el visszanézni az öreg Nortonhoz! - nevetett bohókosan és intett nekünk.

- Gyakran jövünk, ha nem éppen minden nap! - integettem én is neki, miközben már távolodtunk a hóban.

- Szervusz! - köszöntünk el, és elsétáltunk.

~ Végülis egészen rendes... - nyalta meg a száját Krizokoll.

- Nah, csak nem megkedvelted? - nevettem kellemesen.

~ Azt nem állítottam... de nem is utálom. Most már.

- Jól van Krizokollom, jól van... - paskoltam meg.

Szótlanul sétáltunk, mígnem végül jelet adtam sárkányomnak, hogy innentől repüljünk, s fel is emelkedett az égbe.

Föntről már láttuk is, hogy merre tovább.

~ Az, az az erdő, amiről Norton beszélt?

- Igen, az mögött van a falu! - válaszoltam. Krizokoll csak bólintott és suhantunk tovább. Már erősen közeledtünk, s szívemre kezdett visszatelepedni a szürke szomorúság. Ekkor szólalt meg sárkányom.

~ Alinda... kérdezhetnék valamit? Van valami, ami nem hagy nyugodni....

~ Persze Krizokoll, mondd csak.

~ Mit jelent az amit az a fiú mondott neked? Mikor pár napja reggel visszaszóltál neki, és beléd kötött.... - kérdezte. Egyből tudtam miről van szó, mégis egy percre elcsöndesültem.

~ „Anak yatim", Erre gondolsz, igaz...? Árvát jelent. De itt az embereknél a messziről jött, nem oda illő embert, vagy állatot illetik ezzel a jelzővel. Kizárólag rossz értelemben... Ez egy sértés... A legnagyobb, amit életem során mondhatnak nekem... - sütöttem le a szemem, s majdnemhogy könnyezni kezdtem.

~ Értem... Ne haragudj, hogy megkérdeztem.

~ Semmi baj... nem a te hibád, Krizokoll - vágtam fájdalmas mosolyt.

~ Akkor készülj... mert megérkeztünk - bökött orrával a falu felé, és leszálltunk a havas utcák egyikén... "

Alinda White