Első fejezet 2017-ben!!! juppii!!!

Sziasztok! ^^ Ezúton is bocsi, az eltűnésért, ami azt illeti, minden blogomon és könyvemen régen volt rész, nem mintha ez nagy mentség lenne... ^^" Azért remélem van még, akit érdekel a story, kaptam tegnap egy kommentet, hogy valakit még igen, és hát gondoltam akkor bele is húzok a javítgatásokba *-* Hát itt van, remélem tetszeni fog! ^^

UI.:  utólag is BUÉK! ^O^

" Megkezdtük hát hegedű tanulásomat, egészen éjfélig próbálkoztam. Norton megmutatta hogyan álljak, tartsam a kezem, s egyebek, majd nekiálltam a kornyikálásnak.

Mert ez nem úgy működik ám, hogy csak húzkodod a vonót, és az rögtön gyönyörűen szól, de nem ám! Ahogyan azt Norton is megmondta, valóban nehéz, kitartást és türelmet igénylő művészet ez. Függ attól, hogy tartod a kezed, hová teszed az ujjaid, hogy húzod a vonót... De én természetesen nagyon próbálkoztam, s nagyon akartam tudni.

Ez volt az első dolog, amit igazán nagyon akartam tanulni. Önszántamból. S erre végre nem mondta senki, hogy nem lehet... Hogy ne is merjek álmodni róla. Hogy én csak egy árva vagyok... Nem. Ebben segítségre leltem. És az, hogy tanulhattam Nortontól hegedülni, nagy kincs volt számomra. Ez hozta meg nekem az új reményt.

Még úgy is, hogy fél órán keresztül csak nyikorgattam azt a szerencsétlen, sokat megélt hangszert. Még én is fintorokat vágtam, ahogy kezeim között nyöszörgött, s már szinte kidugott nyelvvel próbálkoztam, úgy koncentráltam, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból e téren, de még így is láttam a szemem sarkából, ahogy Krizokoll a helyén feküdt, s két mancsát a füléhez tapasztotta, hogy védje a káros hanghullámok sokaságától.

~ Sárkány urak, segítsetek! - nyüszögött halkan.

~ Ezzel nem igazán segítesz... - szóltam vissza neki, majd kihúztam magam, és közben próbáltam ismét, mint egy művész, úgy játszani.

- Nos a művészi beállás már megvan, csak a muzsikán kell még javítani! - nevetett halkan Norton, ahogyan ezt meglátta.

- De nyugodj meg, az is meg lesz hamarosan. - állt fel, s kezét nyújtotta felém. - Mára elég lesz a gyakorlásból... ideje nyugovóra térnünk.

- Ohh... rendben. - vettem ki állam alól a csodás hangszert, majd átnyújtottam neki. Puhán vette a kezébe, és megsimította a lapját még egyszer... úgy tette vissza a helyére, a lepel alá.

- Holnap haza kell térnünk, igaz? - néztem rá félve, talán még a szám szélét is beharaptam.

- Igen... de legalább 2-3 naponta vissza kellene jönnötök, ha valóban meg akarsz tanulni hegedülni.

- Gyakran jövünk majd. - mondtam határozottan.

- Rendben, úgy legyen... - mosolygott az ajtóban.

- Gondolom, a társad mellett szeretnél hálni - biccentett fejével Krizokoll felé.

- Igen... mellette tökéletesen megfelel nekem. - mosolyogtam Krizokollra, aki immáron lágyan tekintett vissza rám.

- Egy pokrócot hozzak esetleg? - kérdezett Norton, mire ismét rá pillantottam.

- Nos, engem Krizokoll melegít... neki való meg nem hiszem, hogy van önnél... – feleltem, mire elmosolyodott öreg szemeivel és elsétált a szobájába, majd hamarosan egy hatalmas takaróval érkezett vissza.

- Ez elég nagy lesz? – mutatta fel.

- Persze, talán még nagy is! - mosolyodtam el és együtt betakartuk vele Krizokollt.

~ Hmm, nagyon jó meleg! - morgott elégedetten, s mint egy kis király, úgy érezhette magát.

- Köszönjük, Norton! - nevettem.

- Igazán nincs mit. - mosolygott ő is. - Aludjatok jól! - mondta és elfújta a szobában akkor égő egyetlen gyertyát.

- Magának is... és tényleg köszönünk mindent. - feleltem halkan.

- Én köszönöm. Jó éjszakát... Alinda White. - hallottam a sötétben hangját és elsétált. Még hallgattam, ahogyan lépése alatt nyikorog a szomszéd szoba padlója, mígnem teljesen csönd lett... Lefeküdt aludni.

- Aludjunk mi is, Krizokoll! - léptem oda a fejéhez és megcirógattam.

~ Szép álmokat, Alinda. - túrt bele orrával a hajamba, s egyetlen fújással összekócolta azt. Ezen pedig felnevettem.

~ Neked is, drága Krizokoll. - feleltem, s befeküdtem a bal szárnya alá. Amint nekitámaszkodtam az oldalának, hatalmas szárnya óvón rám borult, s puha tollai kedvesen melegítettek minden irányból, csupán egy kis rést hagyott, hogy kapjak rendesen levegőt.

Elfeküdtem és begomboltam kabátomat, kezeimet pedig a fejem alá tettem párnaképpen. Nem ez volt természetesen az első eset, hogy így aludtunk egymás mellett. Csak akkor nem egy házban, hanem... a vadonban.

Igazán szép idők voltak azok... a nyári melegben a tölgyfák alatt álomra hajtani a fejünket egymás mellett. Távol minden zavaró, lekicsinyítő tényezőtől, és közel a természet lágy öléhez, ami mindig szívesen ölel a keblére.

Elgondolkodtam ezen, s a mai napon történteken, ahogyan azt mindig szoktam lefekvéskor... De ezúttal, ahogy gondolkodtam, valahogy... valami furcsára kellett rájönnöm... S muszáj volt sárkányommal még szót váltanom emiatt.

~ Krizokoll... – szólítottam meg összeráncolt szemöldökkel.

~ Igen, Alinda? - kérdezett vissza lehunyt szemekkel.

~ Te nem vettél észre valami furcsát Nortonon?

~ De, én már mondtam, hogy szerintem valami furcsa vele kapcsolatban... - sóhajtott ~ De miért?

~ A nevemen szólított...

~ ... És?

~ Én... nem mondtam neki, hogy a vezetéknevem White...

***

- Mi... mi ez a hely? - néztem körül, de csak a nagy feketeséget láttam. A levegő nagyon párás volt, annyira, amennyire mifelénk sosem. És meleg is volt, mint egy forró nyári délutánon.

Ahogy forgolódtam, egyszer csak egy furcsa erdőben találtam magamat. Mindenfelé különböző pálmaszerű fák álltak és furcsa madárdalok hangzottak innen is, onnan is.

Ahogy elgondolkodtam, mi lehet ez a számomra ismeretlen hely, rájöttem, mintha már hallottam volna róla valahol... Hát persze! Egyszer, mikor Uzor boltjába bejött pár ember, azok beszéltek valamit egy messzi vidéki erdőről, amiben hatalmas fák nőnek (persze a mieinknél nem hiszem, hogy nagyobbak...), félelmetes, rejtőzködő ragadozók, emberre hasonlító kis állatfélék, és gyönyörű, nagy madarak élnek. A fák köré indák tekerednek, az eső gyakran esik, és a nap melegen süt, bár nehezen jön át a lombok közt a fény. Ezt a helyet pedig úgy hívták: Dzsungel.

Nos azt hiszem én is egy ilyen Dzsungelbe csöppentem hirtelen, de ekkor tudatosult is bennem, hogy ez csupán egy álom.

Azonban furcsa volt a dologban, hogy általában, ha rájövök az álmomban, hogy ez igenis egy álom, akkor mindig felébredek... De most még, ha akartam sem tudtam volna felébredni. Ami miatt kétségbe vontam a feltételezésemet is.

- Talán mégsem álmodom? - gondolkodtam el.

~ Krizokoll, merre vagy? - néztem körbe, de nem jött válasz.

- Furcsa... - tűnődtem, mert nem tudtam mire vélni ezt a dolgot.

Végül úgy döntöttem elindulok valamerre és körülnézek. Sétáltam hát az erdőben, és nézegettem körbe. Egyébként nagyon szép volt szerintem. Nekem tetszett. Valóban láttam olyan kis állatokat, amik emberre hasonlítottak, azt hiszem, ezt hívják majomnak.

És azokat a hatalmas, gyönyörű madarakat is láttam! A szivárvány ezernyi színében pompázott valamennyi, és nem zavartatták magukat miattam. Itt aztán zajlott az élet... Ezernyi apró rovar: azokra ezernyi kis gyík, azokra meg ezernyi madár, ami megeszi. Nah és ott van a csúcsragadozó! A Leopárd!!

Csupán egy pillanatra láttam, ahogy átsuhant az egyik sziklán a másikra, el is tűnt foltos bundájával...

Annyira elbambultam ezen a csodálatos világon, hogy egy gödörbe estem és hirtelen minden sötét lett...

Nem sokára úgy nyitottam ki a szemem, hogy valami halk susmorgást hallottam nem túl messziről...

~ Hagyd békén őt Gyémánt, nem hiányzik neki, még a ti dolgotok is! - hallottam Krizokoll hangját, így hát fülelni kezdtem és lapultam.

~ Sajnálom Krizokoll, de nem csak a mi dolgunk! Sajnos vagy nem sajnos, szükségünk van rá. Ezügyben nincsen válasz-lehetőségem.

~ Nem, én ezt nem fogom hagyni, vedd tudomásul! - morgott Krizokoll és szinte éreztem magambn, ahogy az izmai megfeszülnek, ami hirtelen meg is rémített, mert ilyen még sosem volt!

~ Együtt érzek veled Krizokoll... tudom, mitől félsz. De nem tudnák valahogy én segíteni?

~ Nem... csakis ő tud. - felelte halkan.

~ Sajnálom... - enyhült meg a hangja a másiknak. Aki egyébként... ismerős volt valahonnan hangról. ~ ... de a sors akaratát akkor sem változtathatod meg.

~ Tudom... - vicsorgott saját fájdalmán, és legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem.

~ Rendben... - sóhajtott váratlanul, s izmai is elernyedtek.

~ Nem fogok az útjába állni... de csakis ő miatta. Nem miattatok... - morgott és elsétált.

~ Krizokoll, várj!! - futottam utána, és éppen meglátott, meg is ijedt, s ekkor ébresztett egy hang.

- Ideje felkelnetek álomszuszékok, már a hasatokra süt a nap! - hallottam Norton hangját, és fölriadtam. Azt hiszem Krizokoll is ekkor ébredt. Egy pillanatra még szükségem volt, hogy realizáljam a helyzetet, majd kicsit remegő hangon én is megszólaltam.

~ Reggelt, Krizokoll! - köszöntöttem, szívemben egy furcsa érzéssel, de őt ezúttal mintha nem nyomasztotta volna semmi. Nyugodt volt az arca, mikor rám nézett, ahogy felemelte a szárnyát, s kiengedett alóla.

~ Jó reggelt, Alinda.

- Jó reggelt, Norton! U-ugye nem baj, ha így hívom?

- Szép jó reggelt leányom, egyáltalán nem, nyugodtan tegezz. – mosolygott rám, furcsa mód már kabátban volt. De el is mondta, miért - Mosakodj és készülj, vadászni megyünk!

- Vadászni? - léptem elé, és megmozgattam az elzsibbadt kezem.

- Igen, a reggeli nem jön házhoz magától. - mosolygott tovább és átsétált a másik szobák felé.

~ Hát rendben... - vontam meg a vállam, Krizokoll felé nézve.

~ Nyugi, ne félj, míg engem látsz! - nyalt képen Krizokoll és hozzám bújt.

- Ne már, és ha a vadak megérzik a nyáladat a ruhámon? - nevettem.

~ Akkor én elé vágok és felhajtom nektek.

~ Rendben, te ki vadászhős, akkor menj ki, mindjárt megyek! - mutattam neki az ajtó felé.

~ Rendben. - felelte és felállt, nagyot nyújtózott, melynek következtében lecsúszott hátáról a takaró. Megfordult, és farkával kinyitotta az ajtót, kiment rajta, majd maga mögött be is csukta.

- Krizokoll, Krizokoll, Krizokoll.... - ingattam kedvesen a fejem és nevetve a folyosó felé vettem az irányt.

Megmosakodtam hát, felfrissültem a jéghideg víztől és kicsit talán el is gondolkodtam még az iménti, igencsak különös álmon, mígnem...

~ Alinda, gyere már, rád várunk! - hangzott Krizokoll szava, s elmosolyodtam.

~ Megyek is. - válaszoltam és kimentem hozzájuk.

- Mehetünk kisasszony? - nézett rám Norton, egy íjjal a kezében.

- Igen, de hívj egyszerűen Alindának. - ültem fel Krizokollra.

- Rendben van. Akkor mehetünk?

- Igen, persze!

- Kérsz egy íjat? - torpant meg, mikor rájött, hogy nekem nincs fegyverem.

- Nem kell. Van otthon, csak hát... otthon van. De van nálam más a vadászathoz!

- Rendben, bízom benned. - felelte és elindultunk a hóban. Ő gyalog, én Krizokoll hátán. Közben pedig beszélgetni kezdtünk... "

Alinda White