" Ahogy feküdtem Krizokoll oldalának dőlve, már az elalvás szélén álltam. Betakart nagy szárnyával, s megnyugtatóan morgott, amitől rezgett egész mellkasa. Ilyenkor ez úgy hat rám, mint egy kisbabára a ringatás. Azt sugallja: pihenj nyugodtan, én vigyázok rád. S ez így is volt. Az erdő közepén feküdtünk a fenyők között, semmi zaj, csak a szél susogása... Felnéztem Krizokollra, s láttam, hogy ő is lehunyt szemmel élvezte a pillanatnyi nyugalmat.

Kezemmel megsimítottam az oldalát, mire rám nézett.

- Sajnállak, hogy én jutottam neked... - suttogtam.

~ De én nem sajnálom magam. - felelte nyugodtan és megnyalta az orrom, amire kuncogással válaszoltam.

~ Tudod, hogy csikis.

~ Tudom. Azért csinálom. Ilyenkor legalább nevetsz. - nyugtázta kedvesen.

~ Ez így van... - bújtam hozzá.

Nem kellett sok idő, és elaludtam... Álmodtam is, méghozzá egy hellyel, ami tele volt sárkányokkal, amerre a szem ellátott, a sziklák, fák, vizek, a lég... mindenfelé sárkányok! S mindnek egy testrészén, hasán, mellkasán, homlokán, szárnyán, hátán egy ékkő ült.

~ Ki vagy te?? - förmedt rám egy hatalmas példány, s orrszarvával épphogy nem bökte ki a szemem. Ám én nyugodtan álltam, áhitattal néztem. Lassan elkezdtem közelíteni felé a kezem.

~ Mit csinálsz? - húzódott némileg hátra, de meg sem szólaltam.... Végül kezemet a homlokán díszelgő kőre tettem... mire lehunyta a szemét. Testén színváltós hullám ment végig, s mikor ismét kinyitotta szemét, már egészen megváltozott. Farka végén színváltós tűz lobogott, Teste, hófehér és csillogó volt, s szeme, mint a gyémánt csillogott, ahogy az enyémbe nézett.

~ Alinda, kezd sötétedni... - hallottam félig álmodva Krizokoll hangját.

~ Most menned kell, siess! - mondta egyszercsak az ismeretlen, gyönyörű sárkány, és orrával egy barlang felé löködött.

- Mit csinálsz? - értetlenkedtem.

~ Ne kérdezz semmit, csak menj! Ég veled. - felelte, s az utolsó kép, amit láttam, a feje volt, ahogy a homlokán díszelgő drágaköve felém világított, és elvakította a szemem.

~ Ébredj Alinda, mennünk kéne! - noszogatott lágyan Krizokoll, s végre felébredtem.

~ Mi történt? - nyújtóztam.

~ Elaludtál... és ránk esteledett. - felelte.

~ Tényleg, milyen sötét van... - borzongtam meg. - Menjünk!

~ Szívesen. – álltunk fel, majd felültem a hátára, s repültünk is vissza a faluba.

~ Álmodtál most is, igaz? - kérdezte hazafelé menet.

~ Igen...

~ Ugyanazt?

~ Ugyanazt... - bújtam arcommal még jobban szőrmés ruhámba.

~ Értem... - felelte halkan és éreztem, hogy gondolatai között ezernyi dolog kevereg, de nem mondta el nekem ezeket. Elrejtette előlem, mint újonnan elég sok dolgot, ami nyomasztott.

~ Krizokoll... ugye ha tudnál valamit, amit én nem, elmondanád?

~ Mindent csak a maga idejében, Alinda.... – a mosolya kényszeredett volt - Van egy rossz érzésem az álmoddal kapcsolatban... De nem akarlak terhelni vele, míg nem jövök rá, mit jelenthet...

~ Már megint titkolózol... - húztam az orrom sértődötten.

~ Megint túl sokat kérdezel. - felelte kedvesen.

~ Azért ha rájössz valamire, szólj... – sóhajtottam, ezzel megadva magam, s leszálltunk a kunyhónk előtt.

~ Jóéjt Krizokoll! Majd elalvás előtt még beszélünk bentről. - bújtam hozzá és bementem a házba. Ő pedig elment a ház mögé és lefeküdt a hóban kikapart kis helyére, onnan követte tovább figyelemmel, mi történik velem. A gondolataim és az ablakból látottak alapján.

- Nah megjött Alinda, merre jártál, csak nem repültél? Már nincs vacsora, mindet megettük... - mondta az egyik 15 éves árva fiú odabent. Én nem szóltam semmit csak az ágyamhoz léptem a ruháimért.

- Jah, későn jöttél, de kérj ételt a sárkányodtól! - mondta egy alig 8 éves kislány. Nem feleltem most sem, csak elmentem átöltözni, majd visszasétáltam a közös szobába és be akartam feküdni az ágyba, de valaki elvette a dunyhámat. Elkeseredetten bámultam az ágyat, majd a többiekre néztem.

- Ezt keresed? - néztek vigyorogva, s a hamuba dobták.

- Tessék, viheted! - nevetett az egyik fiú és jól bele is nyomkodta a lábával a koszba, majd elégedetten lefeküdtek az ágyukba. Szomorúan megfogtam és visszavittem az ágyamba a takaróm, lefeküdtem és betakaróztam a némileg tisztábbik felével. De még ekkor sem szóltam semmit... csak hallgattam.

~ Ne add már fel ilyen könnyen! - noszogatott Krizokoll, de lemondóan leintettem...

Ekkor jött be Gunda, egy nő a faluból, aki általában vigyázni szokott ránk az árvaházban, ha bármi van. És ha nincs, akkor is benéz időnként.

- Szerbusztok, Mindenkinek ízlett a vacsora?

- Igen! - mondták kórusban.

- És megvolt az esti ima?

- Igen, megvolt.

- Jól van. Akkor jó éjt mindenkinek, álmodjatok szépeket! - nyugtázta, s már menni készült, mikor megpillantott engem, és a szenesedő fában megforgatott dunyhámat.

- Te jó ég, Alinda, mit műveltél azzal a takaróval??? - fakadt, ki.

- Kérem, megfogta és belehajította a hamuba! - hazudta az egyik társam.

- Igen, mi mondtuk neki, hogy ne tegye, de lekiabált minket! - mondta valaki más, s a többiek közben kuncogtak.

- Alinda, gyere ide elém! - mondta összeráncolt homlokkal Gunda, és a sarokból egy pálcát vett elő. Lassan felálltam és elnyújtott léptekkel sétáltam elé.

~ Légy szíves, Alinda, ne hagyd, hogy végignézzem még egyszer.... - nyüszögött Krizokoll odakint.

~ Ne nézz ide... kérlek... - feleltem, s megálltam a nő előtt.

- Csönd legyen odakint, ebadta sárkánya! - kiáltott ki a nyüszítő Krizokollnak, mire ő fogta magát és idegesen elrepült.

- Mutasd a lábad... - parancsolta aztán nekem. Felhúztam háló köntösömet, annyira, hogy kilátszott a lábszáram, és megfordultam. Gunda megmarkolta a vesszőt, és rávágott vele a lábaimra 10 szer. Összeszorítottam a fogsoromat és kicsordult a könnyem is.

Azután megfordított és így szólt:

- Tudod, hogy miért kaptad?

- Igen... mert kiabáltam a társaimmal... - feleltem szipogva.

Erre visszafordított és rávágott még 15-ször a lábamra.

- Ezt pedig mert ismét megrongáltál valamit az árvaházban, amit a törzs tagjai fáradtságos munkával készítettek nektek, hogy ne fagyjatok meg télen! - rikácsolta, s leengedtem a ruhám végét... Hamarosan át is itatódott egy kevés, csíkokban kiserkenő vérrel.

- Most lefekhetsz. És holnap addig nem mész ki a házból, amíg nem mosod ki! - mondta komoly, de immáron nyugodtabb hangon, s én is visszafeküdtem.

- Jó éjszakát! - állt az ajtóba, miután a pálcát letette.

- Jó éjszakát! - szólt a kórus ismét, és Gunda kiment a házból.

A többiek még nevettek egyet, majd lassan elhalkultak és elaludtak. Én a fal felé fordulva sírtam hangtalanul, még fél óra múlva is éppoly leforrázottan, mint az eset után pár perccel...

~ Merre vagy Krizokoll... Szükségem van rád... - mondogattam gondolatban, míg egy óra elteltével végre válasz jött.

~ Hamarosan otthon leszek Alinda, nem járok messze...

~ Végre hallom a hangod... - szipogtam halkan.

~ Én meg a tied... Hogy vagy? Ne haragudj, hogy nem maradtam, nem bírtam nézni...

~ Semmi gond Krizokoll, nem hibáztatlak... Jól vagyok. Mint mindig...

~ Ne hazudj... - s szárnysuhogást hallottam kintről.

~ Haza értem...

~ Milyen otthon ez... - csillogott szememben a könny.

~ Egy tökéletes otthon... csak nem nekünk.

~ Így van... - töröltem meg az arcom. ~ Kérlek, egyél valamit... fogj egy vadat, vagy nyulat, legalább te egyél.

~ Nyugi, én hetekig kibírom étel nélkül, úgy, hogy meg sem érzem.

~ De egy hete is ezt mondtad... Kérlek!

~ Rendben... a kedvedért.

~ Köszönöm...

~ Mondott valamit Gunda?

~ Azt, hogy holnap addig nem megyünk sehova, míg nem mosom ki a dunyhám...

~ Akkor holnap sem leszünk kész a favágással...

~ És a pékségből is el fogok késni.... - nyugtáztam, miközben egy repedést nézegettem a falon. Mióta az eszemet tudom ott van, és minden este elalvás előtt megnézem... Csupán azért, mert olyan alakja van, mint egy repülő madár.

~ Egyébként... Te miért nem imádkozol sosem? Úgy tudom, ez az embereknél fontos dolog...

~ Igen... de az emberek hite szerint a dolgok azért olyanok, amilyenek, mert az istenünk így rendezte...

~ És?

~ Ha ez igaz, ő tehet róla, hogy ilyen szerencsétlen vagyok... Ezért nincs mit mondanom neki... - feleltem halál komolyan.

~ Nem csalódtam benned... - felelte kedvesen. ~ Aludj jól....

~ Te is Krizokoll... remélem ma nem álmodok semmit.....

~ Én is... néha, ha mindketten alszunk, látok töredékeket az álmaidból. Megértem, hogy miért félsz elaludni...

~ Köszönöm...

~ Nincs mit... Jó éjt!

~ Viszont... - feleltem halkan, s megpróbáltunk elaludni.

Azonban nekem sehogy sem ment. Átfordultam a hátamra, néztem a plafont... Odanéztem az ablakra, amerre Krizokoll alszik. Láttam a hátát és tollas szárnya végét, ahogy fekszik. Aztán visszafordultam a fal felé és ismét csak néztem magam elé... Végül nagyot sóhajtottam és ismét szóltam sárkányomhoz:

~ Krizokoll...

~ Igen, Alinda?

~ Vannak sárkány istenek, akikben ti hisztek?

~ Nos... nem igazán. De van 4 sárkány, akik a hitünk szerint teremtették a világot.

~ Elmesélnéd a történetet? Talán utána végre el tudnék aludni... - kérleltem lehunyt szemmel.

~ Nah jó... De aztán aludjunk. - egyezett bele.

~ Rendben!

~ Nos... Ezt még a nagypapám mesélte nekem, mikor igazán kicsi voltam... A szárnyam még kis pihés volt, erre jól emlékszem.

~ Nagyon cuki lehettél... - mosolyodtam el halványan.

~ Te is az voltál kicsiben... - felelte.

~ Folytasd, kérlek!

~ Rendben. Szóval... A meséje szerint, négy elemi sárkány teremtette a világot... A Föld, a Víz, a Tűz, és a Levegő sárkányai. Mindannyian uralták saját világukat, és együttműködtek egymással, néha meglátogatták egymást. Az élőlények és élettelen tárgyak szintúgy harmóniában voltak egymással a világunkban, minden a legnagyobb rendben volt! Folyt az élet, a megállíthatatlan körforgás.

Ám egyszer... Egy új faj jelent meg a Földön: az ember.

Megjelenésükkor a négy sárkány összegyűlt, hogy megtanácskozzák, veszélyt jelentenek-e az emberek a békére.

A Föld sárkány békés teremtés volt... őt nem zavarták az emberek, szeretett minden teremtményt, ami a szikláin csak megszületett.

A víz sárkányt sem zavarta, neki csupán annyi köze volt az emberekhez, mint egy őzhöz, ami megissza tavai vizét, vagy mint egy medvéhez, amely halakat emel ki a folyamokból.

A tűz sárkány azonban elpusztításukat követelte. Heves, haragtartó lény volt, s mikor az emberek használni kezdték a tüzet, úgy érezte hatalmát fenyegetik, hisz csak neki szabadna uralnia a tűz elemet.

Ezek ellenére, s annak is, hogy egy pár voltak a Tűz sárkánnyal... a Levegő sárkánya nem értett egyet urával. Ő az emberiséget békés társadalomnak látta, melyben ott a gonoszság egy szikrája... De úgy érezte, ha nem táplálják gonosz hajlamaikat, a nép békében együtt tud élni a természet valamennyi lényével. - mesélt hosszan a fekete sárkány.

S én boldogan hallgattam a történetet. Egészen elnyugodott a lelkem, és átadtam magam a képzeletemnek. Szinte láttam a Levegő sárkány fényes sörényét, a Víz fényes pikkelyeit, a Tűz lángoló dühét, s a jámbor Föld kopott arcának csillogó tekintetét.

~ Ezen aztán összekaptak, s a Tűz éktelen haragra gerjedt. Végül otthagyta őket, és eltűnt vulkánjai mélyében.

Vagy húsz esztendeig senki nem hallotta hírét... S tüzét is megvonta a világtól, a Föld fagyos, jeges, szinte lakhatatlan hellyé vált a meleg tűz nélkül... A legtöbb lény ki is pusztult.... Egy jégkorszak vette kezdetét.

A Föld sárkány egészen magába roskadt "gyermekei" halálától, s erejük meggyengült. Csak a Víz sárkány erősödött meg, hiszen mindent átalakult, hóvá és jéggé vált vize borított a tájakon.

Ám meglepő módon, az emberek túlélték a fagyot, erősnek bizonyultak a nehéz helyzetben. Ekkor az elemek feléjük fordultak, úgy érezték, amely élőlény ilyen eredményesen túl tudja élni, egy elem hiányát, még ha úgy is, hogy saját maguknak teremtették meg azt, ami hiányzott, hisz tüzet fakasztottak a kövekből... Az a faj megérdemli, hogy túléljen.

Segítettek hát nekik, s az emberek egyre gyorsabban fejlődtek. Közben a sárkányok már egyre öregedtek, gyengülni kezdtek, hiszen az évek sorra teltek el.

Egyik nap... Sokkalta melegebb reggelre virradt a világ. Húsz év óta először a hőmérséklet megnőtt, a sárkányok érezték, hogy Tűz elemű társuk hamarosan vissza fog térni. S így is lett...

~ Mit tett?? - kérdeztem izgatottan.

~ Máris megtudod... - felelte kedvesen, és hallottam a hangján, hogy örül, hogy végre jobb kedvűnek lát.

~ A Tűz egy napon visszatért, és pusztítani kezdte az embereket, falvaikat, állataikat, valamennyi tárgyukat: mindent, amit csak használtak, ahol éltek... Az emberi faj majdnem ki is pusztult.

A másik 3 sárkány kénytelen volt tenni valamit ellene. Először Meggyőzéssel próbálkoztak. Elmentek a legmagasabb vulkáni csúcsra, ahol testvérük élt, és megpróbálták lebeszélni a pusztításokról, kibékülni vele. De a Tűz makacs volt, és nem engedett.

- Ez nem a ti harcotok! - mondta, és puszta hévből arcon karmolta az előtte álló Föld sárkányt, ezzel fél szemére megvakítva.

~ Ajjaj...

~ Erre hatalmas összecsapás vette kezdetét. A Föld sárkány feldühödött és nekitámadt a Tűznek. Ahogy testük egymásnak csapódott szikrák pattogtak minden felé. És minden egyes kis szikrából... Egy drágakő született.

~ Drágakövek? - lepődtem meg.

~ Igen. Az egyik összecsapásukból született a cirkon, a füstkvarc, és a gránát. Ekkor a Víz sárkány, Föld társa segítségére sietett és ő is megtaszította a Tűz sárkányt. Az ő szikráikból jött létre az akvamarin, az azurit, a lapis lazuli, és a kék kvarc.

Ám a Víz és a Föld is egymásnak ütköztek véletlenül, s ebből is lett drágakő: a türkiz, a sólyomszem, a smaragd, a magnetit, és a zafír.

A Levegő volt az egyedül, aki nem akart senkivel harcolni. Ő szerette a másik két elemet, és szerelmet érzett a Tűz iránt is. Próbálta csitítani őket, odalépett a Tűz elé, és kérte, hogy ne bántsák egymást. Ám a Tűz mancsával eltaszította magától és leesett egy alacsony sziklára. Megszületett a holdkő, a jáde, és a krizokoll...

~ A névadód... - nyugtáztam.

~ Pontosan. Ám a Levegő elájult. S míg eszméletlenül feküdt, a másik három sárkány odafent tovább kűzdött. Hamarosan a Tűz sárkány... megölte a Földet.

~ Te jó ég... - hűltem el és izgatottan vártam mi történik ezután. ~ És aztán??

~ A Víz ijedten hőkölt hátra. Nem gondolta, hogy odáig fajulhatnának, hogy az egyikük meghaljon.

- Testvér, ne tedd! - szólt elkeseredetten a Tűzhöz, Föld társának holtteste felett. De a Tűz nekiment, nem hallgatott rá. A Víznek nem volt választása... Meg kellett ölnie...

Véresen feküdt el halott társai között, és szeméből könnyek folytak. Néhány könnycsepp ráhullott két drágakőre, s ezekből lett az opál.

Levegő ekkor magához tért... Ijedten repült fel társai közé, de elkésett... Ketten halottak voltak, s a Víz is haldoklott már. Rémülten futott oda a Víz sárkányhoz.

- Meg kellett tennem, húgom... - nyöszörögte.

- Ne aggódj semmin bátyám... Már nincs baj... - nyugtatta könnyezve, és átölelte a fejét. Mígnem az lehunyta szemét, és csukva maradt örökre.

~ Szegény... - szipogtam én is.

~ ... Egy könnye az egyik opálra hullt... S ebből egy gyémánt lett. Ott feküdt a Levegő, halott társai között, vérben úszott az orom... S egyszer csak hangokat hallott a mélyből. Lenézett, s a feldühödött embereket látta. Egymás ellen harcoltak. A Levegő elszomorodott, minderről ők tehettek.

Körbenézett, a rengeteg szanaszét heverő drágakőre... Gondolt egyet, s nehézkesen állásba kűzdötte magát. Összegyűjtötte az összes követ, majd rájuk lehelt. Közben pedig, halkan egy varázsigét suttogott nekik... 

Mikor hangja elhalt, minden kőből egy kis sárkány kelt életre. Azt a nevet kapták, amely kőből születtek. Mágikus sárkányok voltak, csöppnyi varázserővel, ám együtt erősek voltak! Amint kicsit nagyobbak lettek, leszálltak az emberek világába, és békét hoztak a Földre. Gyermekeikből lettek azok a sárkányok, akikkel az emberek egy része megbarátkozott... Mint ebben a falucskában is.

A világ végre helyre jött, ám a Levegő szomorú volt társai nélkül, s egyre öregedett. Utolsó napjait azzal töltötte, hogy kifeküdt kedvenc hegye szikláira, és a napfényben fürdőzve figyelte a közösen teremtett világukat. Visszagondolt a szép, együtt töltött évekre, és a meg nem élt napokra is. Néha magában suttogta a később a Drágakövek jelmondatául is szolgáló, életre keltő varázsigét:

  - Tízenhét szív talán erősebb a négynél, hordozzátok a békét együtt, senki nem győzheti le tiszta mágia erejét...! 

A mondat végén mindig elmosolyodott, s nehézkesen felállt, majd aludni tért. Végül, egyik nap elhatározásra jutott, és úgy döntött még egyszer felkeresi társai emlékét. Könnyes szemekkel ráborult kedvese sírjára, s így szólt:

- Nincs már rám itt szükség... Mától a Drágakő sárkányok a világ békéjének őrzői. Nem maradok már távol tőletek többé... Ismét látni fogjuk egymást, Kedvesem... - s ezzel egy csókot adott a Tűz sárkány sírján trónoló, őt ábrázoló szobor orrára.

Ezután kilépett a sziklaszirtre, melyen társai is életüket vesztették, és az ég felé emelte az orrát. Beleszippantott a levegőbe és lassan kavargó szél alakult ki körülötte. Halkan az égiekhez szólt:

- A végtelen mágia teremtett, azért, hogy méltóságban éljek. De vér mocskolta be a testemet. Lelkemet, hogy megtisztítsam, és nyugalomra térjek, csak egyet tehetek: Maradék erőmet, ahogyan annak egy részét már korábban, a Földnek adományozom! Birtokolja méltón, ki megérdemli! Ez legyen, a gyógyítás, újjáébredés ereje! - mondotta, s azzal lehunyta szemét. A szél körbefogta a testét, majd nekicsapott az oldalának. Fájdalmas kiáltással járt bár ez a sárkány részéről, de a szél kitépett belőle egy darab fényt. - így mesélt Krizokoll...

~ Színtiszta energia volt ez, melyet nekünk adott. A szelek lassanként hordták el az erejét, s a sárkány, így esett örökre szilánkokra. A lelke ezután megtisztultan távozott az égbe, halott társai közé...

~ A négy sárkány lelke az égbe távozott, s onnan figyelnek minket azóta is... De bár a világ változott, s az őrzők is eltűntek, és azóta sem látta őket senki... Azt beszélik, ha nagy bajban lesz a világunk, egyszer visszatérnek... és megmentenek minket... - fejezte be végül a mesélést.

~ Ez szomorú... - könnyeztem ~ Hiszel benne, hogy igaz?

~ Igen... én hiszek benne.

~ És... csak sárkányok hihetnek benne?

~ Ezt hogy érted?

~ Csak... azt hiszem én is hiszek benne... ez szerinted baj?

~ Nos... még nem nagyon hallottam embert, akinek az ősi sárkányvallás volt a hite... De talán nem baj. - felelte. ~ De most már ideje aludjunk...

~ Rendben... - fanyalodott el a képem.

~ Most már igazán jól aludj ám Alinda... Szép álmokat.

~ Neked is Krizokoll. Jó éjt... - hunytam le a szemem, és immáron szinte rögtön elaludtam... "

Alinda White