" Sziasztok.

Mielőtt belekezdenénk bármibe is... Az általam valaha ismert legbölcsebb ember... idézetével szeretném nyitni soraimat.

" Aki társra talál egy állatban, soha sem lesz magányos. "

Ez így is van... Én nagyon jól tudom ezt...

A nevem Alinda... Egy tökéletes kis szigeten élek, egy tökéletes kis falucskában, ahol mindenkinek megvan a dolga, és mindenkinek van egy társa: egy sárkánya. Az én sárkányom neve Krizokoll. Egy közepes méretű hím sárkány, a bőre hollófekete, de a pikkelyei a fényben zöldes színben csillognak, más-más árnyalatban, ha máshonnan nézzük. Itt szokás, hogy a sárkányainkat drágakövekről nevezzük el...

Mint mondtam a világ, amiben élek, nem is lehetne tökéletesebb. Az egyetlen apró koszfolt a látképen: én vagyok és Krizokoll, akit szintén én rántottam magammal.

Árva vagyok, mindössze 17 éves, egyetlen barátom Krizokoll, egyetlen munkám a takarítás egy pékségben, és hogy télen fát hordunk... A felnőttek lenéznek... Én nem is ide való vagyok. Ezt mondják sokszor, de igazuk is van... Kis koromban találtak meg a parton. Hazahoztak, megmentettek, de bedugtak az árva gyerekek közé a lepukkant árva-kunyhóba. Én vagyok ott a legidősebb, a mai napig. Akik akkor közeledtek a felnőtt korhoz, mikor én odakerültem, már mind elmenekültek, vagy a falu tagadta ki őket. Szerintem egyikük sem bánta, hogy megszabadultak innen...

A törzsünk ugyanis nem engedi az árva gyermekeknek a sárkánylovaglást... Mindannak ellenére, hogy a világon minden emberhez tartozik egy sárkány, és minden sárkányhoz tartozik egy ember. A kérdés csak az, hogy mikor, hogy, és találkoznak- egyáltalán életük során.

De persze az én esetemben, mikor már egyik este Krizokoll karmai között találtak meg, nem választhattak minket el. (Talán már csak ezért sem kedvelnek az árvaháziak...) Olyan kicsi voltam, mikor találkoztunk, hogy nem is emlékszem mi történt pontosan...

~ Megtudod, ha eljön az ideje.... - mondja ilyenkor mindig Krizokoll, nagy bölcsen. De könnyű annak, aki ismeri egész létét, mivoltát... Sorsát.....

Róla még annyit, hogy szemei hatalmas aranysárgák, szárnyai pedig termetéhez képest hatalmasak, és tollasak. Azonban két füle közötti két szarván kívül egyetlen tüskéje sincs. Az egész teste sima, mint egy kígyó pikkelyes bőre. Mikor megsimítom, nyugodtság tölt el...

Jah igen, és tudunk beszélni a gondolatainkkal. Halljuk egymás gondolatait, így kommunikálunk. De csak azokat, melyeket direkt egymásnak szánunk. Elvileg meg tudjuk csinálni, hogy bizonyos dolgokat elzárunk a másik elől és ezidő alatt felbontjuk a közös hullámhosszot. Csupán mi ezt Krizokollal kevésszer használjuk ki. Ő az egyetlen barátom, és nincsenek titkaim előtte. Ahogyan neki sem énelőttem. Legalábbis eddig azt hittem...

Egyébként a többi falubéli is így kapcsolódik a sárkányához, ugyanígy kommunikálnak, ez megszokott dolog. Néha olyan jó nézni, hogy egy pillantásból megértik egymást...

De akkor bemutatom magamat is, aki pedig... Szőkés barna hajú vagyok, zöld szemekkel... Mindig, ha elmegyek otthonról, hátamra csatolom az íjamat és a tegezemet... Itt mindenkinek van ugyanis valami fegyvere és én hamar rákaptam a nyilazásra, mert minden máshoz ügyetlennek éreztem magam. Ez viszont szinte a kezdetektől fogva nagyon jól ment. Kevés dolgok egyike...

Ezen felül sehová nem megyek Krizokoll nélkül. Vele azonban sokat csavargok szomszédos szigeteken, az erdőinkben, réteken, tengerparton... Imádom a természetet, és szeretek ott sok időt tölteni, távol a bekorlátozó falutól. Amit a felnőttek persze nem is vesznek jó néven...

Szóval erről lenne szó... egy tökéletlen gyöngyszem a tökéletes csillogásban.

Ha valaha rárajzolnák a mi kis eldugott szigetünket, melyet egyszerűen csak Paradicsomnak hívnak, egy térképre, annak nevét is biztosan így írnák: Paradicsom szigete (+ egy árva lány).

De talán hagyjuk is az önsajnálatot... Mesélek pár dolgot a mindennapjaimról. Pontosabban ott kezdem a történetet, ahol minden elkezdődött.

Mivel tél van, mint már említettem is, Krizokollal száműztek minket fát vágni a sziget túlfelére. Egy régi tompa baltával próbáltam kidönteni egy hatalmas fát. Szőrmés kabátom kapucniját a fejemre húztam, szinte vacogtam. Körülöttünk minden havas volt és jeges. Látszott a lehelletem is a levegőben. De én csak próbálkoztam tovább. Közben Krizokoll mellső lábai és állkapcsa segítségével tördelte a már kivágott fák ágait és darabjait, és felpakolta a rozoga szekerünkre.

Hatalmasat sóhajtottam.

- Nem, nem megy... - lihegtem kifulladtan és szinte összeestem. Ma még semmit nem ettem és a szokottnál is levertebb voltam.

~ Megvagy? - hajolt alám Krizokoll és így hosszú nyakára huppantam.

~ Nem igazán mondanám... Mindjárt megfagyok...

~ Majd én kidöntöm a fát... Ülj kicsit le. - tett le a kocsira, és egymaga hatalmas erővel nekifutott a nála 10-szer nagyobb fának. Igen, azt elfelejtettem mondani, hogy mifelénk különösen nagyok a fák...

~ Aúú.. nagyon fáj.... - nyüszített halkan, mert erősen beverte a fejét. De most oldalról próbálkozott. Tolta, taszította, húzta, vonta, nekifutott, nekirepült, mindent kipróbált, de sehogy sem bírt a hatalmas fával...

- Fhh... - lihegett és fújtatott.

~ Inkább hagyd... keresünk egy kisebbet. - elégeltem meg a szenvedéseit. – Ezt lehetetlen kidönteni.

~ De akkor holnap is ki kell jönnünk a fagyba.... - szomorodott el.

~ Ilyen az élet... - vontam meg szomorúan a vállam és felkeltem. Odasétáltam egy valamivel kisebb fához és nekiálltam kivágni a rozoga baltámmal. Amit amúgy kölcsönbe adott a kovács. Szóval még az sem az enyém.

Azt már 10 perc alatt kidöntöttük, aztán neki akartunk látni darabolni, de csak rá kellett néznünk a nagy ágakra, és egyszerűen feladtuk.

~ Darabolja fel, akinek hat anyja van! - prüszkölt Krizokoll és egyszerűen a kocsi után kötöttük a rönköt, a kocsi elé meg befogtam Krizokollt és elindultunk a faluba.

Hosszú, havas ösvény vezetett hazafelé, és a fák hatalmasak, és közel állnak egymáshoz... Az ágaik csupaszak. Nem él errefelé semmi meg, csak pár varjú. Nincs messze a vad sárkányok költőhelye, talán ezért... Én azonban szeretek erre mászkálni Krizokollal. Azt hiszem nem messze lehetett az a hely, ahol először találkoztunk... Azonban favágási célzattal, minden cuccal megpakolva, egyenesen utálom ezt az ösvényt. Nem tudom biztonságban érezni magam. Csak ülök Krizokoll nyakában és felfelé nézve figyelem az égig érő, csupasz ágakat.

~ Lassan hazaérhetnénk... - dörzsöltem egymáshoz a tenyerem.

~ Egyetértek... - felelte, de nem tudtunk mit tenni, éreztem, hogy így is nehezen bírja a terhet húzni. Persze leplezi, mert erősnek akar tűnni előttem. Én elég törékeny tudok lenni... ha ő is az lenne, összeroppannék... Magabiztosságával erőt ad nekem. Némán hallgattam a hó ropogását a talpai alatt.

~ Már érzem a falu szagát... - lihegte.

Valóban közeledtünk, már én is láttam az első kunyhót távolban. Kicsiny rönkházikó volt, és a kéménye füstölgött. Egy öreg házaspár lakott ott, de csak falugyűlésen látta őket igazán az ember.

Elhúztuk mellettük a kordénkat, és nehézkesen a raktár felé vettük az irányt. Leszálltam Krizokoll hátáról és én is segítettem húzni a kocsit. A többi ember ránk sem nézett, csak valaki taszított meg, mikor az útjában álltunk.

- Elnézést... - hajtottam le a fejem, és a havat figyeltem, ahogy előre húzakodtam magam.

~ Nyugi Alinda, már csak pár méter... - nyugtatott a sárkány hangja. Pár húzás után valóban oda is értünk és elkezdtem leszedni Krizokollról a hámot, valamint az utánunk kötött fát a kocsiról.

- Te eszement lány, mit csinálsz már megint? - rohant oda három férfi és sec-perc alatt elhordták a fát a raktárba.

- Nem megmondtam már ezerszer, hogy egész fát ne hozz?? – állt elém egy nagydarab közülük. Lesütött szemekkel fogtam össze magam előtt a kezeimet.

- Sajnálom Erhárd-

- Ne tegezz engem, te lány! - kevert le egy pofont.

- Elnézést... uram... - mondtam még inkább lehajtott fejel, s a szememben egy könnycsepp ült.

~ Ha még egyszer kezet emelsz rá...! - morgott Krizokoll, de a férfi ránk sem hederített. A faluban mindenkinek nagyobb sárkánya van, mint Krizokoll, így nem nagyon figyelnek rá... Alig láthatóan ráztam meg a fejemet, hogy nem érdemes harcba bocsátkoznia.

- Tessék... Holnap ismét ki mentek az erdőre! - mondta csak úgy fél vállról, s felénk taszította az üres kocsit, rajta a baltával. Mély levegőt vettem és megtöröltem a szemem.

- Menjünk Krizokoll.... - mondtam halkan, remegő hanggal, s egyet szippantottam, úgy ültem fel a hátára. Szomorúan fogta szájába a kocsi szíját, én a baltát, és magunk után húzva a favágó kellékeinket, ballagtunk hazafelé a hóesésben.

Hamarosan oda is értünk a mi kunyhónkhoz... Kint hagytuk a kocsit és a baltát, majd bementem a házba.

Bent megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hirtelen rám szegeződő sok gyermek szempárt. Majd gyorsan el is fordították a fejüket, és velem mit sem törődve beszélgettek tovább.

Krizokoll kintről figyelt, de még ha nem is láttuk egymást, vagy voltunk együtt, a gondolatainkban tudtunk beszélni.

~ Átöltözök és kicsit megmelegszek.. utána mehetünk repülni vagy csak pihenni... Amit jobban szeretnél.

~ Én csak ücsörögni szeretnék egy meleg helyen, ahol senki nem zargat...

~ Tudom mit érzel Krizokoll... - buggyant ki egy kövér könnycsepp a szememből és közben átvettem a ruhámat.

Nem foglalkoztam a többi árvával, akik mindig gúnyolnak, nem mintha most nem kezdték volna el...

Mert én magamban mosolygok. Mert én sírok a semmin... Túl érzékeny vagyok... Így is túl sok mindenem van meg... Így is túl boldog vagyok.

Szerettem volna futni kifelé, de nem mertem, tettetett nyugalommal sétáltam ki előttük az ajtón, majd felültem Krizokoll hátára és elrepültünk.

***

Azt szeretem a repülésben... hogy szabadnak érzem magam.. Csak az van mellettem, akit szeretek... Krizokoll. És senki nem bánt... Senki nem parancsol... Csak én vagyok, Krizokoll, és a levegő... Ez az az élmény, amit senki nem tud elvenni tőlem.

Mikor leszálltunk, s leültem mellé, ahogy körbefont testével, s szárnyát óvón fölém emelte, átöleltem hatalmas nyakát, s így szóltam hozzá:

~ Ugye te mindig mellettem leszel Krizokoll?

~ Amíg csak élek Alinda. - mondta komoly hangon és hozzám bújtatta a fejét. Izzó, zöldes szeméből sugárzott az értelem.

~ Ha nem is vagy akkora, mint a többi sárkány a faluban... Felérsz nemességben valamennyivel! - néztem a szemébe, és még egyszer erősen magamhoz szorítottam. "

Alinda White