A partvidék felderítése • Leltár

– Na, találtatok valamit? – kiáltottam oda a közeledő Briant-nak és Gordonnak. A fiúk intettek, majd az idősebbek köréjük gyűltek, hogy végighallgassák a beszámolójukat a felderítőútról.

– A part lakatlan lehet, és embereknek a nyomát sem találtuk, de egészen valószínű, hogy már járt ezen a vidéken valaki. A madarak elrepültek előlünk – magyarázta Briant. – Az erdőn keresztül – mutatott a háta mögé – tíz perc alatt el lehet élni a sziklafalig, de a tövében nem találtunk alkalmas hasadékot. Úgy tűnik, egyelőre a hajóban kell meghúznunk magunkat.

– Egész jó állapotban maradt – mondta Evelyn. – Körülnéztem egy kicsit, a konyha és a társalgó nem rongálódott meg, és az egyik hálószobában is meghúzhatjuk magunkat.

Briant nyugtázta. Már megint főnöknek képzeli magát?

A beszámolót Evelynre pillantva Gordon folytatta. – A sziklafalon nem tudtunk felmászni, de követtük dél felé, és elértünk a folyópartra. A másik oldalán mintha mocsár volna. Ha valahogy fel tudnánk jutni a sziklafalra, jobban körülnézhetnénk.

– A legfontosabb most azonban az, hogy leltározzuk az ételeket, takarókat, minden holmit, ami a hasznunkra lehet – vette át a szót Briant, és hatalmasat ásított. Álmosan pislogtak körbe a többiek is.

– Én jó vadász vagyok – tettem karba a kezem. – Van bármilyen ehető vadállat errefelé?

– Csak tengeri madarak – rázta a fejét Briant. Elhúztam a számat, azokból nehéz ízletes ételeket készíteni, de Evelynnek felcsillant a szeme.

– A hús az hús! És ki tudja, meddig tartanak ki a készleteink?

Abban maradtunk végül, hogy holnap leltározunk, és megpróbáljuk jobban felderíteni a helyet, ahová vetődtünk. Mára azonban mindenki fáradt volt, a vihar, a hánykolódás után. Moko és Evelyn a lelkes Service segítségével összeütött valamit, és vacsora után a fiúk mind elmentek lefeküdni. Én, Briant és Gordon őrséget vállaltunk, lecsaptam a legjobb első turnusra, és amíg a másik kettő eltámolygott lefeküdni, a hajó előtt letelepedtem az egyik sziklára.

– Remélem, nem zavarok – lépett mellém Evelyn a homokban. Ránéztem – úgy tűnt, megpróbálta kicsit rendbeszedni magát, de még mindig megviselt volt kissé a külseje. Egy üveget szorongatott a kezében, és amikor arrébb húzódtam, hogy leülhessen, beleivott.

– Tizenhárom éves vagy – emlékeztettem a lányt.

– És?

– És folyton konyakot iszol. Nem tesz jót.

Evelyn vállat vont. – Nem folyton. Csak ha jólesik. Egy kis örömöm hadd legyen már az életben. Különben is, júniusban töltöm a tizennégyet.

– Van, akit ennyi idősen már férjhez adnak – említettem meg. Evelyn arca undorodó kifejezést vett fel.

– Tudom. Ostoba, pénzéhes apák, akik azt sem várják meg, hogy a lányuk megtegye az első lépéseket egyedül. Belekényszerítik őket egy házasságba, ahonnan halálukig nem szabadulhatnak.

Én ezt nem láttam ennyire borzasztóan, de Evelyn nyilván máshogy vélekedett a dologról. A lány újra ivott. Még órák lehettek hátra az őrségből, kora esti levegőt hozott a szél. Rosszízű tengeri madarak vijjogtak, a sziklafal mögött már eltűnt a nap, naranccsal festve meg a szürkét.

– De jobb, mint hogy házasságon kívül essenek teherbe – folytattam a csevegést.

Evelyn élesen beszívta mellettem a levegőt. Az arca elsötétült, én pedig szinte megriadtam, hogy mi rosszat mondtam, ami ennyire feldühítette.

– Gondolod, te tényleg azt hiszed, hogy bárki... Bármelyik lány önszántából...

– Nem ezt mondtam...

Evelyn olyan erősen szorította az üveget, hogy az majd szétpattant. – Akkor? Akkor mit? Hogy szerinted az ő hibájuk, hogy megérdemlik, ha kitagadja őket a családjuk, egyedül kell túlélniük és felnevelni egy gyereket, hogy mindenki szemében lotyókká válnak, amikor ők csak... Ők csak...

– Én nem... -- Sok ember megsértettem már, nem egyet direkt, de most komolyan féltem attól, hogy Evelyn felém se néz mindezek után. – Figyelj, sajnálom...

Akartam volna még mondani valamit, bármit, amivel menthetem magam, de a lány felpattant és visszaviharzott a hajóra.

***

A másnapi leltározás alatt Evelyn egy szót sem szólt hozzám. Úgy tűnt, nagyon is megsérthettem, és mindig arrébb ment, amikor közelebb léptem hozzá, és amikor arra került sor, hogy ebédre néhányan elmentek kagylót szedni, Evelyn lelkesen csatlakozott hozzájuk. Gordon csalódottan pislogott az Iversonékkal távolodó lány után, de én nem voltam hajlandó tudomást venni a torkomba kúszó keserűségről. Ha meg akar rám sértődni, ha nem kíváncsi a bocsánatkérésemre, hát nem fogom összetörni magam, hogy egy szeszélyes kislány kedvében járjak! Különben is volt jobb dolgunk.

Mint kiderült, körülbelül kettő hónapra elegendő élelmünk van – konzerv, sonka, húskétszersült –, kivéve a kétszersültet, mert abból tetemes mennyiségű állt a rendelkezésünkre. Szükség lesz hát halászatra, vadászatra, kagylógyűjtésre, mert jobb, ha a tartós ételeket egy esetleges hosszabb útra tartalékoljuk. Briant bólogatott, amikor néhány mondatban felvázoltam nekik a becslésemet, Gordon pedig idegesítően szabályos betűkkel másolta be a noteszába. Az éltanuló amerikai. Ch!

Fegyverek: nyolc vadász- és egy vadkacsázópuska, tizenkét revolver, elegendő töltény, két teli hordó puskapor, sörét és puskagolyó. Éjszakai jeladásra használt rakéták, harminc lövedék két kisebb hajóágyúhoz. Vadászatra, de ha a szükség úgy hozza, védelemre is használhatóak.

Mint azt Briant, Service, meg még páran felmérték, szeszes italból sincsen hiány. Konyakból csak pár üveg volt, ebből Evelyn máris vagy hármat elfogyasztott, de bor, sör, brandy, whisky és gin volt bőven, hiába lyukadt ki néhány hordó. Azért nem árt majd mihamarabb iható vizet találnunk, mielőtt az összes kisfiú becsípve nyúlik el a homokon ebéd után.

Teljes pótkötélzet- és vitorlakészlet állt a rendelkezésünkre, ahogy azt Gordon és Briant megállapították.

– Ha nem is szállunk már tengerre, ezeket használhatjuk majd sátorként – mutatta Briant.

– Én is tudom, nem vagyok ostoba!

A francia fiú sóhajtott, de nem szólt semmit.

– Horgászfelszerelés! – rikkantotta diadalmasan a hajón arrébb pakolgató Garnett. – Meg vagyunk mentve.

Gordon egy szó nélkül feljegyezte a füzetébe.

Egyedül az ifjabbik Briant dolgozott csendben, a konzerveket rendezgette – korábban, még az évszázadokkal ezelőttinek tűnő intézeti időkben ő volt az egyik leghangosabb, legcsintalanabb fiú. Most viszont mint akinek meghalt a nénikéje. Kétségtelenül különös.

Edényből, tisztálkodószerekből, ágyneműből és ruhákból, kabátokból bőven állt rendelkezésünkre készlet. Utóbbiakat átnéztem, hátha találok valamit Evelynnek az ütött-kopott ruhája helyett, de semmilyen női holmit nem találtam. Márpedig nem maradhat abban a gúnyában örökké, télen meg végképp nem.

Ezeken kívül találtunk különféle eszközöket – látcsöveket, szerszámokat, kürtöt, tűt-cérnát –, egy összecsukható gumicsónakot és néhány brit lobogót, aminek bizonyára nagy hasznát vesszük majd egy látszólag lakatlan vidéken. Mindenesetre tűzifából és egyéb tűzgyújtó eszközökből sem szenvedtünk hiányt. Könyvek, papír, toll és tinta is volt hála az égnek, valamint egy 1860-as naptár.

– Pénz! – kiáltott fel Briant hirtelen. – Találtam a páncélszekrényben ötszáz font sterlinget, aranyban! Erre még nagy szükségünk lehet, ha esetleg kikötőbe érünk.

Szóval összességében nem voltak annyira rosszak a kilátásaink. Gondolkodtam azon egy darabig, hogyan tudnánk esetleg megjavítani a hajót, de esélytelen volt. Legalább húsz felnőtt férfi kellett volna hozzá, és egy biztonságos kikötő. Arra tehát nincs remény, hogy ezzel térjünk vissza Aucklandbe, még ha el is tudnánk navigálni addig. Gordonnak volt egy földrajzi atlasza, majd ki kell okoskodnunk, pontosan hová is vetődhettünk.

Kora délutánra Evelynék is visszatértek. Sok halat és kagylót hoztak, és úgy tűnt, a lányt is megenyhítette a kisebbekkel töltött idő. Még mindig feszültnek tűnt kissé, de legalább már hozzám szólt.

Amíg Moko főzött, felvázoltam neki a ruhaproblémát. Evelyn egy pillanatra elgondolkodott, majd legyintett.

– Akkor keresek a méretemben inget és nadrágot.

– De lány vagy! – Eszembe jutott, min vesztünk össze, és kicsit visszafogtam magam. Hah! Ez se fordul elő sűrűn. – Ahogy gondolod. Nagyjából Briant ruhái illenének rád.

Evelyn alacsonyabb volt nálam, és persze keskenyebb vállú, de nem volt kifejezetten kicsi. A lány biccentett, majd elment, hogy végre átöltözzön.

Az ebédhez Webb és Wilcox terített, persze húzták a szájukat, de amikor leültünk az asztalhoz, megemlítettem nekik, holnap délelőtt lehet, hogy vadászni megyünk, mire felcsillant a szemük.

– Vadászni? Mehetek veletek? – lépett oda hozzánk Evelyn.

Úgy tűnt, tévedtem a méreteit illetően. Lógott rajta a férfiing, az ujját könyékig fel kellett tűrnie, a nadrágot sem töltötte ki. Viszont úgy tűnt, kényelmesen érzi magát, leült Costar mellé, figyelmen kívül hagyva a fiúk pillantását. Ezúttal talán nem is csak Gordon, de Iverson meg Service is megbámulták. Egy kicsit megsajnáltam Evelynt, ahhoz, hogy ne elnyűtt ruhát hordjon, sokéves szabályokat kellett megszegnie.

– Te? – vonta össze a szemöldökét Webb. – Csak elriasztanád a vadakat.

– Én sem vagyok ám teljesen járatlan a vadászatban. – Evelyn szeme kékje elsötétült, mire Webb behúzta a nyakát. A lány kétségtelenül hamar mindenki nővérévé vált – akarva, akaratlan.

– Hát, jó. – Felvontam a szemöldököm. – Meglátjuk, mire megyünk veled.

Evelyn elvigyorodott, és úgy éreztem, hirtelen minden a legnagyobb rendben van a világon.