A nagyterem berendezése • A névadás

Még az álom és az ébrenlét között lehettem, amikor mozgást hallottam, valaki járkált az egyébként valószínűleg üres barlangban. Próbáltam kiszűrni a zajt, de aztán halkabb, másféle hangok is feltűntek, végképp átrángatva az ébrenlétbe.

Nem volt sok kedvem felkelni, de egyre hangosabb veszekedés szűrődött át a nagyterembe vezető nyíláson, ezért csak összeszedtem magam és átnéztem, hogy mi a vita tárgya.

A barlang közepén csoportba verődve álltak a fiúk, néhányan unott arckifejezéssel oldalt. Rögtön megpillantottam Evelyn szőke hajfonatát a többiek alakja közt, a lány kissé kétségbeesett arccal magyarázott valamit Wilcox-nak és Garnettnek, akik a fejüket ingatták. A fiúk között néhány berendezési tárgy hevert össze-vissza, ládák, ágynemű, székek és könyvek, a matracok nagy részét pedig a falhoz tolták. Úgy tűnt, egyik tárgy sincsen még a helyén, és ennek valószínűleg ahhoz lehetett köze, amiről vitatkoztak.

– Mi történik? – léptem közelebb. Evie arca némileg megkönnyebbülten lazult el, mikor meglátott.

– Doniphan! Értesd már meg Wilcox-szal, hogy nem lehet mindig az, amit ő akar!

– De miért ne lehetne? Miért kell mindig annak lennie, amit Garnett meg a többiek akarnak? Én is itt lakom, jogom van beleszólni a döntésekbe!

– De nem teljesen mindegy? A barlang berendezésénél kevésbé fontos problémát nem is találhatnánk! – Evelyn annak a határán járt, hogy elveszíti a fejét, tényleg jobbnak tűnt végre kibékíteni a fiúkat.

De igazság szerint Wilcox mondott valamit.

– Miért ne lehetne úgy? Valóban. Néha engedni kell, Garnett.

– Nem csak én mondom, hogy a falhoz toljuk a matracokat egy csoportban, és ne hagyjuk őket középen szanaszét! Briant is ugyanezt javasolta!

– Briant, igen? Nos, én azt mondom, hogy nyugodtan maradhat az középen is – szóltam közbe. Olyan mindegy. Akkor pedig már lehet úgy is.

– Doniphan? – Evelyn a fejét csóválta. – Ezzel nem vagyunk előrébb. De az tényleg igaz, hogy ha egy csoportban vannak a matracok, ráadásul a fal mellett, az sokkal több védelmet biztosít...

Valaki közbevágott a körülöttük álldogáló idősebb fiúk közül.

– Neked nem mindegy, Evelyn? Te meg Moko úgyis a régi teremben alszotok.

A lány döbbenetéről csak a szemöldöke rebbenése árulkodott. Nyugodtan felelt.

– Ugyan miért? Eddig nem volt gond, hogy veletek együtt laktunk.

– Mert nem volt más lehetőség, azért. De te sem gondolod, hogy köztünk alszotok!

Wilcox bólogatott erre, és Garnett is, pedig ő Briant bandájába tartozott. Bár ennek valószínűleg maga a nagy hős is igazat adna. Nem volt illendő, hogy egy lány úgy van velünk, mintha csak egy fiú lenne, Moko pedig különben is csak egy hajósinas volt.

Mégis, már megszoktam, hogy az estére kioldott szőke tincseket nézem, amikor nem tudok aludni, hogy a többi fiú feje fölött nevetünk össze, amikor összeakad a tekintetünk.

Evelyn megnémult, egy picit hátralépett, az arca alig észrevehetően elvörösödött a kintről jövő gyér fényben.

Először azt gondoltam, felszólalok. Aztán rájöttem, hogy nem is tudom, miért tenném. Én örülnék is Evelyn helyében, hogy nem kell tizenöt fiúval egy szobában aludnom, akik horkolnak meg forgolódnak. Különben, ha annyira érdekli, majd szól ő.

Azonban Evie néma maradt, legalábbis a többiek túlharsogták. Úgy tűnt, kénytelen-kelletlen mindenki kiegyezett abban, hogy egyelőre középre toljuk a matracokat, és a munka végre folytatódhatott. Láttam, ahogy a szőke hajfonat vége eltűnik a nyílásban, és Evelyn után akartam menni, de Cross elhívott, hogy segítsek a szekrények felállításában. Nem volt kedvem hozzá, pláne, hogy tele menjen szálkával a kezem a régi bútoroktól, de mégis elvállaltam. Valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint beszélgetni. Evelyn úgyis elküldene a francba.

***

A berendezkedés csak egy része volt a nagyterem teljes kihasználásának. A folyosót kiszélesítettük és vájtunk bele egy ajtóval lezárt üreget a lőszerek és a puskapor tárolásának. Ebben Evelyn szívesen segédkezett, Baxterrel és néha a lány közelében sündörgő Gordonnal dolgoztak, de Evie többet nem ért a nagyteremhez, egy széket sem rakott odébb benne. Senki sem szólt, természetesnek tűnt, hogy két matrac, az övé és Mokóé a konyha mellett maradt.

Egy ideig kijártunk sakálra vadászni esténként, és nem egyszer láttunk a sötétben elsuhanni egy-egy példányt, de valódi küzdelemre nem került sor. Talán azért, mert mindig hárman-négyen indultunk neki, lámpával, puskával, és a sakál megsejtette, hogy nem sok esélye volna. Aztán már a környékre sem settenkedtek, mi pedig vízi madárra, felröppenő énekesmadarakra és kisebb emlősökre lőttünk. Jó volt a vadászatok idejére elszakadni egy pár órára a két barlangnyi nyüzsgő fiútól – a kisebbek, mint Dole és Costar, folyamatosan Evie-n csüngtek. Bár a lány mindig türelemmel volt feléjük és sok, ki tudja, honnan előhúzott mesét mondott nekik, ő is megkönnyebbültnek tűnt, amikor kimentünk az erdőbe vagy a tóhoz, kettesben vagy Cross-ékkal. Ott végre buta, de mégis csak felnőttesebb vicceket mondhattunk egymásnak, és azt is szívesen hallgatta, amikor a tanórákon tanultakról meséltem neki. A családjáról többet nem tudtam meg – kerültük a témát mind a ketten.

Aztán az idő rosszabbra fordult, szélrohamok kínozták a sziget egyre csupaszabb fáit és hergelték a tó hullámait. A csónakot biztonságba helyeztük, minden holmit bevittünk a barlangokba. A vadászatok időtartama csökkent, már csak a legszükségesebb mennyiségben ejtettünk el állatokat, minden felfedező kirándulást be kellett rekeszteni. A konyhában folyton égett a tűzhely és a hajóról megmentett kályha, hogy kizárjuk a dermesztő hideget a minden tágassága ellenére szűkösnek érződő barlangból. Talán csak én éreztem így, a többiek, úgy tűnt, kitűnően elvannak, de rosszul voltam attól, hogy így, két légtérben legyünk mind összezárva. Szívesebben róttam volna az erdőt vagy másztam volna a sziklafalra odakint, és minél többet ültünk, annál inkább vágyta a lábam a mozgást. Amíg a hajón voltunk, legalább néha kimehettünk a fedélzetre vagy át egy másik szobába. De így tizenhatan voltunk összezárva, és nem akadt más tennivaló a ritka vadászaton kívül, mint hogy a készleteket rendezgettük, pakolásztunk, tűzifát hasogattunk. Sem a lábunkat, sem az elménket nem tudtuk rendesen lekötni, ami roppant frusztráló volt, és csak remélni lehetett, hogy senkiből sem tör ki az ingerültség.

Egészen addig semmi remény nem akadt ennek a kényelmetlen helyzetnek a feloldására, ameddig a kezembe nem akadt egy iskolai tankönyv egy ládából.

Ezt Briant vetette fel, amikor meglátta, mit tartok a kezemben pakolás közben.

– Az egy tankönyv?

– Az. – Kinyitottam és átpörgettem a történelemkönyv lapjait. Eredetileg azért vittünk magunkkal könyveket a hajós kirándulásra, hogy ne felejtsük el a tananyagot a nyáron és tornáztassuk az elménket. – Ugyan nem jártunk iskolába az elmúlt hetekben, de mégis, mintha többet tanultunk volna, mint egy év alatt az intézetben!

Ezen a közelünkben dolgozó Evelyn kuncogott egy sort. – Ha ez így volna, akkor én bizony sokkal okosabb lehetnék mindannyiótoknál.

Történelemben meg számtanban talán nem, de az igaz, hogy a lány talán egyedül is túl tudott volna élni a szigeten, mi pedig nem sokra mentünk eddig a latin nyelvtannal itt.

– Ez nem azt jelenti, hogy el szabad hanyagolnunk a tanulmányainkat. Hiszen ki tudja, meddig leszünk még itt? – vetette közbe Gordon.

– Mi, felsőbbévesek tanítgathatnánk a kisebbeket erre vagy arra – vetette fel Briant, és beletúrt abba a ládába, ahol a könyveket találtam. – Végül is, hosszúak a téli esték.

Gordont, úgy tűnt, izgatottá tette az ötlet. – Hamar megszervezem a tanulási rendet!

– Előbb fel kéne vetnünk az ötletet a többieknek is – szólt Briant. – Ti mit szólnátok?

Meglepődtem a kérdésen, de hát még szép, hogy felteszi. – Vitákat is rendezhetnénk – mondtam. – Hiszem mi, idősebbek egymásnak sok újat nem mondhatunk. Előadásokat tartanánk és nyilvánosan megbeszélnénk a tartalmát, érveket és ellenérveket hozva.

– Jó ötlet! – mondta Gordon. – És te, Evelyn?

A lány hirtelen zavarba jött. – Én nem is tudom. Nem vagyok valami jártas az... iskolai dolgokban. De – tűnődött most el –, ha gondoljátok, kézimunkára meg főzésre tudnálak tanítani benneteket. Hiszen az itteni életünk igazolta, milyen fontos az ilyesmi!

Felvontam a szemöldököm, de nem vethettem ellene semmit. Megegyeztünk abban, hogy a részleteket megvitatjuk este, amikor is gyűlést rendezünk a nagyobbik teremben. Addig folytattuk a holmik rendezését. A különböző mérőműszerekről, amiket találtunk, szintén este akartunk értekezni, rá kell majd bízni valakire a naptár és valamiféle napló vezetését, és az időjárás és az idő számontartását. Amint ceruzát és papírt találtunk a tankönyvek között, Gordon fogta és elszaladt vele, feladva a pakolást.

– Nagyon belelovalta magát ebbe az egész szervezkedésbe – állapította meg Evelyn utána pillantva.

– Nem mintha kitalálhatna bármit is velünk és a szigettel kapcsolatban a mi beleegyezésünk nélkül!

– Gordon jót akart – szólt rám a nagy, kegyes Briant. – Legalább magára veszi az életünk megtervezését. Hiszen egy közösség vagyunk, csak mi, tizenhatan, és még leszünk is egy darabig, ha tetszik, ha nem.

Közösség, persze. Csak nehogy ő akarjon az uralkodó lenni.

Eltelt a délután és miután mind megvacsoráztunk, a megbeszéltek szerint leültünk a nagyteremben a kisebb asztal köré. Gordon rögtön magához is vette a szót, a kezében a teleírt papírlapjaival, de mielőtt belekezdhetett volna, Wilcox félbeszakította.

– Most, hogy már van egy hely, ahol rendesen lakhatunk, és fel is fedeztük a sziget ezen felét, afféle telepeseknek számítunk mi is, nem igaz?

– Nem csak hajótöröttek, hanem igazi Robinsonok! Méghozzá egy egész intézetnyi! – lelkesedett Service.

– Olyasmi – hagyta rá Wilcox. – Arra gondoltam, ha már vannak vagy lesznek térképeink, elnevezhetnénk a helyeket, amiket már ismerünk.

– Az erdőket, a hegyeket, a barlangot, a folyót, ezeket? – kérdezte érdeklődve Cross, mire Wilcox bólintott. A többiek is egyetértettek az ötlettel, egyesek már elkezdték sorolni az ötleteiket.

– Azt javaslom – mondta Briant hangosabban, átvéve a körülötte beszélgetők ötleteit –, hogy a Sloughi-öböl és a Francia-barlang nevet tartsuk meg, hisz eddig is úgy hívtuk őket. – Ezt egyöntetű éljenzés fogadta, úgyhogy Gordon fel is firkantotta a noteszába. Baxter javaslatára a folyót Zéland-folyónak neveztük el, hasonló egyetértéssel kísérve. Most már muszáj volt mondanom valamit nekem is, hiszen csak én maradtam az idősebbek közül, akik nem szólaltak meg idáig – meg persze Evelyn, de a lány úgy tűnt, Gordon noteszába próbál belelesni és izgatottan beszélgetett a mellette ülő kis Dole-al és Costar-ral a javaslatokról. Amikor viszont megköszörültem a torkom, a többiekkel együtt ő is rám nézett, ami mégiscsak jó érzés volt. Rögtönöznöm kellett ugyan, de akármilyen is lesz a javaslatom, a kisebbek nem kérdőjelezhetnek meg, mint idősebb diákot.

– Nos, minthogy a folyót a hazánkról neveztük el – pillantottam itt Gordonra és a két Briant-fiúra –, nevezzük el a tavat Család-tónak, hogy a családunkra emlékeztessen.

A legtöbbeknek tetszett az ötlet és elfogadásra került, amivel megelégedtem. Mert ugyan tudtam, hogy néhányan némi keserűséggel gondolnak a saját családjukra, én is, de mégiscsak más a meleg otthonunkból szenvelegni a sorsunkról és egy távoli szigetről, egy barlangban. Evelyn ezt is támogatta, de mintha kicsit lelohadt volna az arckifejezése – de lehet, hogy csak a rossz olajlámpák fénye tehetett róla.

– Ha már az otthonnál tartunk – mondta hirtelen és az arca váratlanul felviláglott, határozottan nézve ránk, amikor minden fiú felé fordult –, a sziklafal, ami végighúzódik a szigeten... Lehetne a neve Auckland-magaslat.

– Jó ötlet! – mondta gyorsan Gordon és felírta. De most az egyszer egyetértettem vele. A többi fiú is bólogatott, de mivel néhányak arca elfelhősödött, most, hogy egyre többet gondoltunk a szülővárosunkra, talán jobb volna általánosabb neveket adni a fennmaradó szirteknek, hegyfokoknak, erdőségeknek, mocsaraknak, patakoknak és partoknak. Megegyeztünk, hogy a későbbiekben majd, ha több helyet fedeztünk fel, megint összeülünk majd, egyelőre pedig elneveztünk azokat a vidékeket, amelyeket bejártunk és megismertünk.

– Nagyszerű! – nézett végig Gordon a notesza lapján. – Megrajzoljuk majd azt a térképet, és ráírjuk ezeket a neveket, mint egy földrajzkönyvben vagy egy atlaszban. A sziget térképe... Hiszen magának a szigetnek még nem is adtunk nevet! – kiáltott fel.

Erre mindenki a szomszédjaihoz hajolt és újra felhangzott az izgatott beszélgetések zsivaja. Wilcox vitatta meg az ötleteit Webb-el, de annyira nem voltam fennkölt hangulatban, hogy legyen kedvem beszállni a vitába. Ameddig olyan nevet találnak ki, amelyik nekem is tetszik, addig különösebben nem érdekelt a dolog. Ha valaha is eljutunk oda, hogy valakinek be kéne számolnunk az itt történtekről, és esetlegesen bevennék a földrajzi nyilvántartásba a szigetet – ez legyen a legnagyobb bajunk akkor.

De ez az egész érdektelenség kicsit lejjebb hagyott, amikor láttam, hogy a kis Costar kapta meg a szót és próbál elmakogni egy teljes mondatot.

– Pont te fogsz nevet adni a szigetünknek, hm?

– Doniphan! – vonta fel a szemöldökét Evelyn. Jól van, persze. Ha Costar ilyen lelkes, csak tessék.

– Hát, én arra gondoltam – kezdett bele a kisfiú, izgatottan attól, hogy mindenki őt nézi –, hogy mivel a Chairman-intézetből jöttünk... Legyen a sziget neve is Chairman-sziget!

Jól van. Talán most az egyszer neki is sikerült kiejtenie valami értelmeset a száján.

A többiek is meglepetten, de egyetértően bólogattak. – Akkor ezt meg is beszéltük! – körmölte le a nevet Gordon a noteszba. – Jó ötlet volt, Costar – tette hozzá, mire a kisfiú elvigyorodott.

Chairman-sziget. Szóval ez a mi szigetünk neve. A szigetünké, ahol azt teszünk, amit akarunk és úgy, ahogy akarjuk. És ha valaki közülünk is kiemelkedne, annak egy teljes sziget volna az irányítása alatt.

Mint kiderült, ugyanaz az ötlet derengett fel másoknak is.

– Ha ezzel megvagyunk, akkor ismertetném a munkatervet – vágott bele újra Gordon, de Briant szót kért.

– Ne haragudj, mindjárt rátérhetünk arra is, de előtte szerintem valami fontosat meg kellene beszélnünk.

Mindenki elnémult és a fiúra nézett, Gordon biccentett.

– Mire gondolsz, Briant?

– Vezetőt kell választanunk.

Végre valami, ami engem is érint.