A zúgás forrása • Sakálok

Másnap délelőtt indultunk útnak, tiszta idő volt és különben sem kellett messzire mennünk. A parton egy vadcsapáson másztunk fel a sziklafalra, meredek volt, úgyhogy hamar feljutottunk. Odafönt rögtön visszamentünk a Francia-barlang fölé, de semmit sem találtunk. Gordon lent maradt, lentről mutogatott meg kiabált, hogy merre nézzük meg, de egy repedés nem sok, annyi sem látszott a sziklán a vájat fölött, így hát a furcsa zaj forrására nem derült fény.

Visszatértünk a vájáshoz, és mivel az ajtó- és ablaknyílások készen lettek és én és Baxter be is helyeztük a hajó egyik kihasogatott ajtaját a helyére, mi is beálltunk segíteni nekik, amivel jóval gyorsabban haladt a munka.

– Hallgassátok csak! – torpant meg estefelé egyszer csak Baxter, aki a járat legszűkebb részében dolgozott, ahol a legutóbb Briant.

– Csak nem megint a szellemeket zargatod, Baxter? – szólt oda neki Doniphan. Baxter viszont szokás szerint komolyan vette magát, sértődötten csóválta a fejét.

– Nem, nem a furcsa zajt hallom. – Megütögette a falat a kalapácsával. – Hanem kongást. Itt bizony üreg van a fal mögött!

– Üreg? – lelkesedett fel Briant. – Talán egy másik barlang, amivel kibővíthetjük ezt!

– Vagy egy vadállat tanyája – vetettem közbe némi önkéntelen aggodalommal a hangomban. – Jobb volna felkészülni, mikor áttörjük a falat, mert ki tudja, mi jut át onnan a mi barlangunkba. Vaddisznó, víz, mérgező levegő...

Ezt el kellett ismerni a többieknek is, hiába akart volna Baxter meg Briant tovább ásni, hogy minél hamarabb kiderítse, milyen s mekkora üreg lapul a mészkő mögött. A munka befejezését tehát elnapoltunk, és másnap alaposan felkészültünk az esetleges vészhelyzetre, amivel a fal áttörése járhat.

Délig még véstünk, aztán Baxter elég vékonynak ítélte a megmaradt falat a folyosóban. A kicsiket kivittük a barlangból és Moko felügyeletére bíztuk – a hajósinas is aggódni látszott, kést tűzött az övébe, pedig Webb, Wilcox és Cross a puskáikat is készenlétbe helyezve várakoztak a barlang körül. Mivel több embernek nemigen maradt hely, Briant és Baxter folytatta a munkát a folyosóban, mi pedig inkább csak néztük és segítettünk, ahol tudtunk – hiába panaszkodott miatta annyit Doniphan.

Egy óra elteltével Baxter közölte, hogy megint hallja a furcsa, ezúttal kaparásszerű hangot, még hangosabban, mint korábban. Erre mindenkinek összeszaladt a szemöldöke, nekem pedig szinte görcsösen a késem köré kulcsolódtak az ujjaim – de a fiúk ástak tovább.

Újabb egy órának kellett eltelnie, hogy Briant felkiáltson, hogy áttörte a falat – és azon nyomban, hogy egy nagyobb lyukban lehullott a mészkő, vad, mély, ugatásszerű hang üvöltött fel odaát, egy pillanatnyi kaparás, vonítás, aztán beomlott a kő, és csak egy villámgyorsan mozgó koszos szőrcsomót láttunk, ami kirohant a nyílásból, egyenesen valamelyikünk felé, de hogy kihez, azt nem láttam, mert nem tettünk elég óvintézkedést, és ez a vadállat megharap valakit, mire elkapjuk, és nem fogjuk tudni ellátni a sebet és talán az egyik kisfiú lába vagy keze bánhatja a mi ostobaságunkat – de egy lövés dördült, aztán még egy, majd égett szag, végül a bűz, és láttuk, hogy a villámgyors szőrcsomó a földre rogy a rá puskát szegező Doniphan lábánál.

– Mekkora egy ronda dög! – mondta a fiú, inkább csak úgy magának, aztán fölnézett, gyorsan körbepillantott, és mintha egy halovány, aggodalmas fényt láttam volna a szemében. Feltettem azt a kérdést hangosan is, amit ő akart.

– Senkinek nem esett baja?

– Nem – rázták a fejüket a többiek. Briant holtsápadt volt, kezében még mindig ott volt a véső, de amikor ijedtsége csillapodott, elmosolyodott és lelkesen kiáltott fel:

– Doniphan! Hála az égnek, hogy résen voltál! Nélküled ki tudja, mi kárt okozott volna nekünk ez a vadállat!

Doniphan lebarnult arcán mintha apró rózsaszín folt nyílt volna. Zavartan megrázta a fejét, leeresztette a puskát – aztán amikor felvetette a fejét, sokkal bátrabban beszélt, mint vártam volna.

– Persze, hogy résen voltam. Az a baj, hogy te viszont nem. Igenis, így van, nekem köszönhetitek. – A vállára vette a puskát, aztán belerúgott az előtte heverő szőrös lény tetemébe, hogy megfordítsa. – Sakál. Biztos a másik helyiségben tanyázott.

– Jó volna elűzni őket innen, mielőtt beköltözünk – mondta Briant. – A sakál sosem jár ugyanis egyedül.

Ami engem illetett, soha nem láttam még rondább dögöt, és a gondolat, hogy még több van belőlük, sőt, már fal sem választ el tőlük, elborzasztott. – Meg lehet ezeket enni? – vetettem fel, de Moko rögtön a fejét csóválta.

– Inkább ne.

– Kár – sóhajtottam. – De legalább elhajthatjuk őket a környékről. Tűzzel, vagy ilyesmivel.

Emlékeztem, amikor hűvös éjszakákon a rozzant kis kunyhónk elé vad kutyák gyűltek – vad, éhes, elszánt dögök. Az anyám tűzzel hajtotta el őket, amíg én rettegve bújtam az egyetlen vászontakaróba, amink volt. De láttam a vérben forgó szemüket, a morgásukat, ami túlságosan hasonlított a sakáléra. Nem akartam őket a kicsik közelében látni.

Doniphan biccentett. – Akár most is indulhatunk. Nézzünk körül az új barlangunkban.

– Mi is jövünk – vállalkozott rögtön Cross és Wilcox. Doniphan szemmel láthatóan legszívesebben visszautasította volna őket, de ketten nem bírtunk volna egy ki tudja, mekkora hordával, úgyhogy bólintottam.

Puskával és késsel felszerelkezve bújtunk át a falon ütött nyíláson. Briant és Gordon ottmaradtak őrködni, a vájás egyelőre szünetelt. Én mentem másodikként, Doniphan mögött, átléptem a törmeléken, bele a vaksötétbe, majdnem neki is ütköztem a fiú hátának.

– Hozzatok valamit, amivel tudunk világítani – kiáltott hátra Doniphan Cross-éknak. A mi barlangunkba érkező fény nem volt elég ahhoz, hogy a nyíláson túlig világítson, itt pedig nem volt jele észrevehető nyílásnak. Mégis, a sakálok csak bejöttek valahol.

Cross magasra tartotta az olajlámpást, amit szerzett, de nem világított meg, csak két falrészletet magunk körül és a koszos – szőrcsomókkal, csontokkal, ürülékkel, avarral és egyebekkel beterített – padlózatot, tehát a barlang jóval nagyobb lehetett, mint sejtettük.

– Nem hallok egy sakált se – kockáztattam meg.

– Talán mind kimenekültek, amikor áttörtük a falat – reménykedett Wilcox.

– És gondolod, hogy nem is terveznek visszajönni? – felelte rögtön Doniphan vészjósló hangon. – Készenlétben kell lennünk. Ez a barlang mától a miénk és nem engedhetjük, hogy ezek a dögök visszafoglalják.

– Mondjuk inkább mi voltunk azok, akik elkergettük őket a saját barlangjukból – jegyeztem meg, de a fiúk lehurrogtak, mire majdnem elnevettem magam.

Lassan, az olajlámpa gyér fényénél körbejártuk a barlangot. Megállapítottuk, hogy nagyobb lehet, mint a Francia-barlang, és ember még bizonyosan nem járt benne. Annak a szerencsétlen francia telepesnek fogalma sem volt, hogy tőle néhány méterre egy ekkora helyiség lakozik a kő mélyében. És Cross megtalálta a bejáratot – egy apró üreg lábmagasságban, amin alig sütött be fény, mert amikor lehasaltunk és kilestünk rajta, sűrű bokrokat láttunk, amik körülvették. Egy sakál be tud csúszni ezen a lyukon, de más nem. Visszaszóltunk a többieknek, hogy valaki keresse meg kintről ezt a helyiséget, és nem sokkal később Gordon hangját hallottuk az üregen kívülről. A helyet megjelöltük, és miután a nagyobbik, új barlangot biztonságosnak nyilvánítottuk, a többiek megkezdték a felújítást. Teljesen kinyitották a nyílást, olajlámpásokat helyeztek fel körbe, és Baxter egy közelebbi ablakot is elkezdett vésni, hogy némi természetes fény is jusson a helyiségbe. Mi pedig elindultunk, hogy végleg elűzzük a sakálokat a környékről. Wilcox a külső bejáratnál maradt, mi pedig, ahogy lassan leszállt a kora este, lámpással vártuk a hazaérkező sakálokat. Nem akartuk bántani őket – bár Doniphan csőre töltötte a puskáját – csak megfélemlíteni. Végül is, ahogy a fiú mondta, ez a barlang mától a miénk.

Amikor besötétedett, önkéntelenül is közelebb húzódtunk egymáshoz és a barlang bejáratához. Vagy egy órát álltunk odakint, olykor arrébb sétáltunk, de egyetlen, a sötétben elsuhanó árnyat láttunk csupán. Doniphan utána lőtt, valami madár vijjogása felelt az éjjeli erdő halk neszeit félbeszakító dördülésre, de az árny amilyen gyorsan jött, el is szelelt azonnal. Már hajnalodott, Cross feje a nyakába bukott, úgyhogy megegyeztünk, hogy váltott őrséggel ugyan, de mára felhagyunk a vadászattal.

Másnap később ébredtem, mint rendesen – egyedül Doniphan horkolt még, nyakig paplanban, néhány matraccal arrébb, ő vállalta utánam a második őrséget az éjjel.

Amikor körülnéztem, láttam, hogy a többi matrac néhány kivételével mind eltűnt, s nyüzsgést, mozgolódást hallottam a nagyobbik, tegnap fölfedezett teremből. Említették, hogy mi magunk átköltözünk oda, s a régi Francia-barlangot meghagyjuk konyhának és raktárnak. Úgy látszik, már neki is kezdtek a pakolásnak. Összeszedtem magam, kerestem valamit enni, aztán kimentem. A barlang előtt Briant és Moko rendezgette a korábban odakintre rakott faanyagot, hogy majd behordják a felszabadult helyre.

– Evelyn! – Moko mosolyogva üdvözölt, Briant is felkapta a fejét.

– Jó reggelt! Miben segíthetek? – köszöntöttem őket.

– Mi ezt megoldjuk, de odabent a nagyteremben bizonyára szívesen vesznek minden segítő kezet!

Moko elmagyarázta. – Nagy munka lesz ám a költözés. Már felszerelték az úrfik a hajólámpát a tetőre, de kell majd ablak, meg ajtó... No meg berendezik a Sloughi bútoraival, igazán otthonossá akarják, de amikor utoljára láttam, úgy tűnt, sok minden apróságon összekapnak!

Felsóhajtottam. Nem akartam megint a békegalamb szerepét játszani. Min vesznek össze, ráadásul úgy, hogy a legproblémásabb, Doniphan, nincs is köztük!

– Mindenki ott van, igaz?

– Úgy van. Egyedül... – Briant arca elfelhősödött. – Egyedül Jacques nincs.

A fiú tekintete önkéntelenül egy irányba rezzent, én követtem, és észrevettem azt, amit korábban nem. Briant öccse mélázva állt a tóparton, kezében zsák, mintha csigákért és kagylókért ment volna ki, de nem mozdult, egyre csak a vizet fürkészte, bizonyára mélyen a gondolataiba merült.

Briant sötét szeme még inkább megsüllyedt az öccse furcsa viselkedését látva. Én nem tudtam, milyen volt Jacques az utunk kezdete előtt, de egyértelmű volt, hogy roppant szokatlan, talán a csendessége vagy hogy nem szórakozik együtt a többi fiúval. De mindannyiunkat megviseltek a történtek. Az volna furcsa, ha valaki ugyanolyan maradt volna, mint előtte.

Briant elszakította a tekintetét az öccséről és rám mosolygott. Nem is akartam tovább feltartani őket. Visszaindultam a barlang felé, magamban picit sóhajtva, hogy segédkezzek a költözéssel. Gondolatban azért megjegyeztem, hogy nemsokára Jacques-kal is beszélnünk kell, legalábbis rávennem Briant-t, hogy kérdezze ki. Nem mintha az én dolgom lett volna, de furcsa rossz érzésem lett tőle. A rossz érzés pedig csak fokozódott, ahogy beléptem a barlangba, és már akkor hallottam az izgatott ricsajt, amikor az új nyílás felé közeledtem.