Hajba kapó szél • Különös zúgás

A folyó sötétedő vizét bámultam, és nem akartam mást, csak hogy mindenki hagyjon békén, amíg a hűvös esti szellő ki nem söpri a gondolatokat a fejemből – de persze, meghallottam a lépteket a hátam mögött, és a gyors, halk járásból rögtön kiderült, kicsoda zargat már megint. De nem fordultam hátra, hagytam, hogy Evelyn mellém érjen, és tudtam, hogy várja, hogy mondjak valamit, de nem szólaltam meg. Ha annyira beszélgetni akar, beszéljen ő!

– Nem jössz vacsorázni? – kérdezte végül.

Úgy tettem, mint aki csak most vette észre, hogy ott van. – Máris menni kell? Nem vagyok éhes.

– Pedig te mindig az vagy.

Nagyon nem volt kedvem ehhez. Azt akartam, hogy Evelyn békén hagyjon, mert már így is épp eléggé elegem volt belőle, hogy folyton felé tévednek valahogy a gondolataim, hát még, hogy itt álljon és a fülembe duruzsoljon!

Elfordultam, de a lány a tekintetembe hajolt, kócos, szőke tincseit szelíden sodorta a szél.

– Mi az? – förmedtem rá, durvábban ugyan, mint akartam, de hát így járt. – Mindjárt megyek.

– Min gondolkozol ennyire?

– Semmin.

Csak nem mondhattam azt, hogy rajtad. Hogy azon, hogy ha a hazatérésünk azt jelenti, hogy többet nem megyünk vadászni, túzokot ejteni egy ismeretlen erdőben és beszélgetünk és kerülgetjük a fényfoltokat az avaron, hogyha azt jelenti, hogy többé nem találkozunk, akkor én nem akarok hazamenni. – Semmin! Megyek.

– Menjünk, mert megfázol. – Evelyn úgy tűnt, nem ereszt. Az arca ellágyult, ahogy rám nézett, még cinkos mosolya ellenére is. – Szétfújja a szél a hajadat.

Önkéntelenül odakaptam, pedig bántam is én a hajam! De Evie gyorsabb volt, a tincseim közé fúrta az ujjait, vigyázva, hogy még véletlenül se érjen a bőrömhöz. Egy pillanatra beszűkült a világ, eltűnt a szélfúvás és a folyó, és a nyári Nap fényében csillogó végtelen tenger maradt csak, Evelyn szemébe zárva. A szeme körül a szeplői, tovább már nem is láttam, csak a gyengéd ujjakat éreztem, amik kisöpörték a hajamat a homlokomból. Evie olyan óvatosan ért hozzám, mintha porcelánból volnék, pedig tudtam, milyen erős, bőrkeményedéses valójában a keze.

– Mit... Evelyn!

Csak azért tiltakoztam, mert milyen lett volna, ha nem teszem? Eszem ágában sem volt elhúzni a fejem, de Evelyn elengedett, maga mellé eresztette a kezét, a másikkal viszont picit a saját haját igazgatta, hiába igyekezett a füle mögé tűrni. Láttam, hogy a kuncogását próbálja leplezni, de visszafogta magát és nem csinált viccet belőlem. Pedig igaza lett volna. Nevetséges lehettem, ahogy ott álltam, hagytam, hogy egy lány úgy igazgasson, mint az anyám tette pólyás koromban, és nevetséges az is, hogy hogyan remegett meg a térdem egy pillanatra az előbb. Tizennégy éves vagyok, majdnem felnőtt, az utolsó, amire szükségem van, az a gondoskodás, meg hogy ostoba gondolatok zavarják össze a fejemet.

Evelyn hátralépett egyet, úgy tűnt, ő is zavarban van. Nem szólt, végül sóhajtottam, és ezzel a sóhajjal visszaszereztem az elfolyt magabiztosságomat. Leeresztettem a karom a testem mellé.

– Menjünk be. Megfázol.

Most fordítva. De Evelyn nem ellenkezett úgy, ahogy én tettem, biccentett és rám se nézve elindult befelé. Ahogy megfordultam, megláttam a barlangból kiáramló fényt, és közelebb érve meghallottam a beszélgetés, nevetés hangját, hirtelen furcsa diadalittasság öntött el. Briant haját vajon kisöpörte a homlokából Evelyn? És kisöpörné, ha kéne? Hát kötve hiszem! Erre varrjon ám gombot a kis király!

***

A másnapot azzal töltöttük, hogy a Francia-barlang falait vizsgáltuk, kopogtattuk, méricskéltük. Briant kötötte az ebet a karóhoz, hogy még egyszer elmegy megnézni, nincs-e a közelben egy másik barlang, vagy legalábbis mélyedés, de ostoba ötlet volt, és ezt szerintem ő is tudta. Azért ráhagytuk, vele ment egy pár kisebb fiú, addig én, Evelyn, Gordon és Baxter a helyi körülményeket mértük fel.

– Azt már korábban megállapítottuk, hogy mészkővel van dolgunk, amelyet pedig viszonylag könnyen visznek a szerszámaink, ez pedig kiderült, amikor a tűzhely csövét kellett kivezetni a szabadba – összegezte Gordon. – Tehát maga a vájás megvalósítható, és szerencsére időnk is van bőven. Tavaszig nemigen tudunk mást csinálni.

– Hacsak nem omlik vagy ázik be a barlang – szóltam közbe, de Gordon figyelmen kívül hagyott. Pedig legalább felhívtam a figyelmet néhány nem felejthető veszélyre, de persze, ha ennyire szereti hallani a saját hangját, csak tessék, folytassa.

– ... Azt kellene eldönteni, hogy pontosan milyen irányba haladunk.

– Én arra is gondoltam... – kért szót a kis Baxter, és zavartan megdörgölte az orrát, amikor mindenki ránézett. – Arra is gondoltam, hogy kibővíthetnénk az ajtónyílást annyira, hogy beférjen a hajó egyik kisebb ajtaja. Biztos vagyok benne, hogy egy párat megmentettünk. Kicsit kizárná a hideget. És aztán ablaknyílásokat is vájhatnánk...

– Amik meg beengedik a hideget – sóhajtott Evelyn. – De igazad van, több fényhez, friss levegőhöz jutnánk, legalább nyáron.

– Rendben van! Ezt meg tudod csinálni, Baxter?

– Persze!

– Segítek neki én is! – vállalkozott Evelyn. – Az ajtóval és az ablakokkal.

Gordon valószínűleg úgy tervezte, kettesben vájják majd ki az új helyiséget – de arra készülhet ám! Én meg Briant leszünk, úgy tűnik, a társasága, ha nem unom meg félúton.

Briant-ék hamar hazaértek, a kirándulás hasztalan volt. Így hát muszáj volt nekilátnunk a munkálatoknak.

Az időjárás romlott, nem mehettünk többet vadászni, abban pedig csak a taknyosok leltek örömet, hogy a tóparton járkálva kapjanak el karnyújtásnyira úszkáló kacsát, guvatot és hasonló unalmas madarakat. Heves esők és hózáporok zúdultak ránk időről időre, egy-egy nagyobb égzengésnél mind a barlangba bújtunk, Moko főzte meleg teával és több réteg ruhával melengettük magunkat. Bár a kisfiúk jobban megbíztak Briant-ban, Evelyn volt az, aki meg tudta őket nyugtatni, és úgy tűnt, szívesen is teszi, meséket szőtt a tengerről és a kint dúló viharról, olyan kalandokról, amiket ő sohasem élhetett át a konyhába zárva. Ilyenkor – nem mindig, csak néha, amikor végképp nem akadt más dolgom – észrevétlenül közelebb ültem Evie-ékhez, hogy én is hallgassam a történeteket. Evelyn szépen mesélt, tanulhatta valakitől, legalábbis utánozta őt.

De amikor nem kényszerültünk mind a tizenhatan a barlangba, folytathattuk a munkát, amihez különben nem volt elég hely. Oldalt vájtunk, a sziklafal másik oldala felé, hogy a barlangunknak lehessen egy másik bejárata, ami jól jöhet vészhelyzet esetén. Egyelőre csak egy szűk folyosón dolgoztunk, hárman-négyen, olykor a kisebbek is csatlakoztak és kapargatták a mészkövet.

A munka önmagában nem lett volna kimerítő, de Gordonék társasága, a megvilágíthatatlan félhomály és a folyamatos vájás és vésés kimerített, minden este fájó tagokkal estem a matracomra. De Evelyn fekhelye az enyémtől nem messze feküdt, és a lány minden este... elégedettnek tűnt. Neki biztosan nem volt kimerítő a munka – a vésés maga igen, de a konyhán is hasonló körülményekhez szokhatott hozzá. És ha egy lány nem panaszkodik, akkor én sem fogok.

Már a harmadik nap tartott a munka, egyik oldalamon Briant, a másikon Gordon véste a falat, én épp pihenőt tartottam, letisztogattam a szerszámaimról a kőport. Briant a legszűkebb nyílásban dolgozott, nem is láttuk, csak egy darabot a hátából, arra kaptam fel a fejem, hogy egyszer csak kiugrik a járatból és izgatottan hadoválni kezd valamiről.

– Mi van, Briant? – kiáltott neki Gordon, mire megláttam a szemem sarkából, hogy a bejáratnál dolgozó Evelyn és Baxter is felénk fordul.

– Valami furcsa tompa zúgásféleséget hallani! Itt, pont az alagút végén – magyarázta Briant, de Gordon legyintett.

– Biztos csak a füled zúgott.

– Próbáld csak meg, Gordon! Te is, Doniphan – tette hozzá a fiú, amikor rám nézett és arrébb állt a járatból, kirázta a port fekete hajából. – Szorítsátok a fületeket a falhoz, meglátjátok!

Eszem ágában sem volt ilyen ostobaság miatt felállni, inkább folytattam a véső tisztogatását, de Gordon úgy tett, ahogy Briant mondta. Bement a járatba, egy perc múlva pedig felkiáltott.

– Valóban! Én is hallottam, mintha távoli morajlás volna!

– Mi lehet vajon? – esett gondolkodóba Briant.

– Kobold – vágtam rá a szememet forgatva, de Gordon letorkollt.

– Ne viccelődj ezen, Doniphan! Biztosan van rá valami magyarázat. És ki fogjuk deríteni. Nem lenne ám jó, ha tovább vésünk és ki tudja, mit szabadítunk a barlangra.

– Na, inkább én is meghallgatom azt a zúgást – álltam fel végül. Ezt már igazán nem hagyhattam. Bementem, és ugyanúgy, mint Briant meg Gordon, a járat falához nyomtam a fülem.

– Mit hallasz? – hallottam magam mögül tompán Evelyn hangját. Még jobban a hűvös kőhöz nyomtam a fülem – de semmi.

– Semmit az ég világon! Nem tévedtek, Briant?

A fiú leellenőrizte és beismerte, hogy most valóban nem hallja a zúgást. De esküdözött, ő is meg Gordon is, hogy hallottak valamit. Hogy mi is a furcsa zúgás, azt csak este vitattuk meg, amíg a kicsik a vacsorához terítéssel voltak elfoglalva, nem akarták megrémiszteni őket a többiek, ezért félrehúzódva, halkan beszéltük, mi öten, akik ott voltunk, és Wilcox, Webb meg Garnett, akiket odahívtunk, hátha több ötletük van, mint nekünk.

Mi, akik még nem hallottuk a zúgást, újra megpróbáltuk, s ezúttal valóban hallottunk valamit, Briant-ék most az egyszer nem tévedtek. Furcsa, erőteljes, de halk hang volt, talán távoli vízcsobogásra emlékeztetett.

– Biztosan a sziklafalon áttörő forrás – vetettem fel.

– De hát akkor miért nem hallottad délután? – mondta Wilcox. – Akkor mindig hallhatónak kellene, hogy legyen.

– Ez igaz – biccentett Gordon. – Talán inkább egy hasadékon sú be a szél, s szélcsendben elcsendesül ez is.

– Menjünk fel, keressük meg azt a hasadékot, már ha létezik – javasolta Evelyn, és nagyon tetszett a kétkedő hangneme a mondat második felében.

Másnap délelőtt indultunk útnak, tiszta idő volt és különben sem kellett messzire mennünk. A parton egy vadcsapáson másztunk fel a sziklafalra, meredek volt, úgyhogy hamar feljutottunk, és odafönt rögtön visszamentünk a Francia-barlang fölé, de semmit sem találtunk. Gordon lent maradt, lentről mutogatott meg kiabált, hogy merre nézzük meg, de egy repedés nem sok, nem látszott a sziklán a vájat fölött, így hát a furcsa zaj forrására nem derült fény. Visszatértünk a vájáshoz, és mivel az ajtó- és ablaknyílások készen lettek és Evelyn és Baxter be is helyezte a hajó egyik kihasogatott ajtaját a helyére, ők is beálltak segíteni nekünk, amivel jóval gyorsabban haladt a munka.