Már egy ideje haladtunk, amikor Doniphan megtorpant és a szájára szorította az ujját, megbökve a mellette haladó Webbet, aki valamit Wilcoxnak magyarázott. Doniphan felemelte a puskáját, egy mozdulattal a vállához illesztette és lassan körbefordult. Én is a kezem ügyébe vettem az enyémet – csak ha szükség volna rá. Mindenki megdermedt, az idő is megdermedt, ahogy Doniphan csak állt, begörnyedt háttal, félig nyitott szemmel, célzott valamire a fák között, amit mi nem láthattunk.

Váratlanul dörrent a két lövés, az egyik kezemet ösztönösen a fülemhez kaptam, mellettem Briant összerezzent. Doniphan diadalmas kiáltással felegyenesedett, a hátára lökte a puskát és rohant a fák közé, hogy fél perccel később egy szép kövér túzokkal térjen vissza.

– Megvan a vacsoránk – közölte önelégülten, és az övére kötötte a madarat.

– Hihetetlen, hogy ilyen messziről észrevetted! – dicsérte meg a fiút Briant. Doniphan nem felelt, csak biccentett, és valahogy furcsán megfeszült, de egy pillanattal később már Webbéknek dicsekedett, úgyhogy nem kérdeztem rá.

– Doniphan! – szóltam, mire a fiú felém fordult. – Mindenkinek büszkélkedsz itt, hogy mekkora madarat lőttél, de tudod mit? Fogadjunk, hogy én még nagyobbat – nem is – hogy lelövök egy négylábú állatot!

– Hah! Gondolod, hogy elejtesz egy olyan őzfajta kis gidát, ami sebesebben szalad még az egérnél is?

– Nem mersz velem fogadni? – kitartottam a kezem, mire Doniphan a szemét forgatva belecsapott.

– De ha veszítesz, enyém a vacsorád.

– Majd kérek még egy adagot Mokótól.

– Biztosan jó ötlet ez? – szólt közbe Briant, de Webb letorkollta.

– Ugyan már! Legalább szórakozunk egy kicsit.

Nyitott szemmel indultam tovább, készen arra, hogy amint megpillantok vagy meghallok egy négylábút, lőjek. Doniphan is tapasztalt vadászként fürkészte az erdőt, Wilcox pedig a földet vizsgálta, bizonyára a csapdájának keresett megfelelő helyet. Briant kicsit arrébb sétált, a sziklafalhoz, azt nézegette, Webb pedig csak ment és bámult ki a fejéből.

Az aljnövényzet egyre sűrűbb és gubancosabb lett, és lassan már késsel sem tudtuk átverekedni rajta magunkat.

– El kell kanyarodnunk – állapítottam meg. Doniphan kelletlenül bólintott.

– Menjünk arra! – mutatott bal kéz felé.

– Briant! – kiáltottam a fiúnak, aki már el is tűnt a fák között. – Gyere, irányt váltunk! Briant!

Semmi válasz, csak valami madár csipogott fel a fejem felett.

– Briant! – szólt utána Wilcox is.

– Eh! Ha el akar veszni, nem az én gondom – morogta Doniphan és tovább akart indulni, de elkaptam az ingét.

– Nem hagyhatjuk itt! Ha elveszik, akkor... Nem fog hazatalálni.

– Okos fiú, megoldja.

– Doniphan!

Doniphan sóhajtott és karba font kézzel egy fának dőlt. Webbet és Wilcoxot vele hagytam, és arra indultam, amerre Briant-t legutóbb láttuk, a messze fölénk magasodó sziklafal irányába. Átbújtam egy alacsony ág alatt, a puska a hátamon majdnem beleakadt, kilyukadtam az erdő szélét jelentő falnál – de Briant sehol. Megint szólongatni kezdtem, és valami motozást hallottam a jobb oldalamról.

– Briant! – fordultam oda, meg akartam kérdezni, hogy hová a fenébe tűnt, de a fekete hajú fiú helyett valami gyors és világosbarna vetődött felém, az utolsó pillanatban rántottam ki a bicskámat és vágtam bele – meleg vér csordult a kezemre.

Majdnem csúnya szó szaladt ki a számon, amikor a tengerimalacforma kis rágcsáló utolsó rándulásával az ujjamba harapott. Leráztam a dögöt a kezemről és a sziklába töröltem a kést.

– Engem akartál megtámadni, kis oktondi? – Be akartam rúgni a tetemét a fák közé, aligha jutunk belőle sok húshoz, de ebben a pillanatban megakadt a tekintetem a hasán. Négy kis tömpe láb lógott rá.

Doniphannek végül is csak annyit ígértem, hogy négylábú állatot ejtek el, azt nem, hogy milyen állatról lesz szó. Magamban elmosolyodva lehajoltam és az egyik kisebb zsákba raktam a fura kis lényt, amit az övemre kötöttem.

– Evelyn!

– Briant, végre!

Végre valóban a francia fiú közeledett felém, a másik irányból. A hajába levelek akadtak, a kabátja pedig egy helyütt kiszakadt, de ettől függetlenül sértetlennek tűnt.

– Hol voltál? – csóváltam a fejem. – Már azt hittem, megtámadott valami.

– Eléggé eltávolodtam, bocsánat – felelte a fiú, és nekiállt kicsit leporolni magát. – De sajnos... Közel s távol sehol egy barlang!

Visszamentünk a többiekhez, és Briant részletesebben is beszámolt a kis kerülőjéről. Egy jó darabon át haladt a sziklafal mentén, de egy repedés nem sok, annyit sem talált.

– Kénytelenek leszünk még egy helyiséget vájni a Francia-barlangba – fejezte be a mondókáját.

– Neki akarsz állni kaparni a falat? – kétkedett Doniphan, de Briant vállat vont.

– Mészkőből áll nagyobb részt, azt pedig könnyen formázhatjuk a meglévő szerszámainkkal. Majd ha hazaértünk, elvégzem a méréseket, de a munkát valószínleg csak tavasszal kezdhetjük el.

Ijesztő volt ilyen távlatokban gondolkodni. Majd tavasszal. Pedig gyakorlatilag biztos volt, hogy még itt leszünk, mégis...

Doniphan frusztráltan sóhajtott.

– Akárhogy is, induljunk el végre! Vadászni jöttünk, vagy nem?

A fiú határozottan elindult egy irányba, Webb és Wilcox vállat vontak és követték. Briant sem látszott meglepettnek.

– Mondd csak – fordultam felé, mert eszembe jutott valami. – Ti régebb óta ismeritek egymást, igaz? Doniphan mindig is ilyen volt?

Briant biccentett.

– Szinte első osztály óta együtt járunk. És... Igen. Mindig is gőgös volt, önfejű és makacs. Ez amolyan veleszületett dolog lehet, vagy hamar belénevelt. Persze... Van is mire büszkének lennie, mert jó tanuló és sportoló, csak egy kicsit túlzásba viszi.

Meglepett, hogy Briant minden indulat nélkül beszélt róla. – A... versenyzésetek ezek szerint egyoldalú?

A fiú felvonta a szemöldökét és elmosolyodott. – Nem mondtam ilyet.

Erre nekem is nevetnem kellett.

– Jöttök már? – kiáltott hátra Webb.

Briant elindult, és én is. Az övemen himbálózó zsákocska jutott eszembe és felzárkóztam Doniphan mellé.

– Enyém a vacsorád.

– Parancsolsz?

– Lőttem egy négylábú állatot.

Doniphan hitetlenkedve nézett rám.

– Megmutatom. – Kibogoztam a csomót a zsákon, és Doniphan orra alá tartottam, aki rögtön felkiáltott és befogta az orrát.

– Mi ez a bűz? – Belelesett a zsákba, a kis rágcsáló tetemére. – Ez undorító!

– Azt hittem, vadász vagy, lord Doniphan – vigyorogtam rá. – Na de, tessék. Négy lába van. Megállapodtunk.

Doniphan szeme összeszűkült, aztán mégis csak felderült az arca.

– Ne olyan elhamarkodottan, Evelyn!

Visszaraktam a zsákot az övemre. – Huh? Ne próbáld meg tagadni, hogy nyertem.

– Nem úgy van az. Te azt mondtad – idézem – „fogadjunk, hogy lelövök egy négylábú állatot!"

– Igen, és négy lába van – értetlenkedem.

Doniphan diadalittas vigyorral a zsákra bökött. – Igen, de nem lőtted. A bicskáddal szúrtad le.

– Komolyan?

– A szabály az szabály. Ráadásul te mondtad – vont vállat a fiú.

Felháborodva csóváltam a fejem. – Szőrszálhasogató vagy!

– Pontos – javított ki a fiú.

– Szerintem itt jó lesz! – torpant meg egyszer csak Wilcox, és egy kicsit tisztább területre mutatott előttünk, ahonnan mintha hiányzott volna egy fa. – Itt kiáshatjuk a gödröt a csapdához!

Doniphan morgott, de Webb és Briant bólintottak. Segítettem nekik arrébb kotorni az avart, aztán miután kicsit meglazítottuk a hideg földet, belekezdtünk az ásásba.

Meglepően nagy munka volt, még ha végül Doniphant is rávettük, hogy segítsen be. Vagy egy órán keresztül lapátoltuk a földet, talán még tovább, mire Wilcox elég mélynek ítélte a gödröt. Az ásókra támaszkodva adtuk körbe a kulacsot, aztán Wilcox felém fordult.

– Evelyn! Elfelejtettem magammal csalihúst hozni, de te elejtettél egy rágcsálót, nem igaz? Odaadod azt, hogy beletegyük a csapdába?

Meglepett a direktsége, bár valószínűleg őt is, nem nézett a szemembe és egy kicsit túlságosan hangosan beszélt.

– Persze! – A kezébe nyomtam a zsákot. A fiú nem köszönte meg, csak biccentett, de nem zavart. Már ez is haladás.

Mire elhelyezte az undorítóan bűzlő rágcsálótetemet a gödörben, amit befedett gallyakkal és avarral, az ég is sötétebb színt öltött. Az erdőben hamar besötétedik, igyekeznünk kellett. Másik utat választottunk hazafelé, és Doniphan mindenre lőtt, ami mozgott, így az én és Webb hozzájárulásával összesen hat kismadarat és három nagyobbat lőttünk, meg még egyet azokból az őzszerű négylábúakból, noha sajnálatunkra nem volt akkora, ami megérné a rápazarolt lőszert.

Nem volt még teljesen sötét, mikor visszakeveredtünk a barlanghoz. Webb diadalmasan mutatta a zsákmányt Mokónak, Wilcox pedig rögtön a csapdájáról kezdett beszélni annak, aki meghallgatta, és az ásott gödör minden beszámolóval egyre mélyebb, az elejteni kívánt vad pedig egyre nagyobb lett. Doniphan rögtön levált tőlem meg Briant-től, és a folyóhoz sétált, elkerülve a kisebbeket, akik a késői óra dacára még odakint játszottak és ujjongva üdvözöltek bennünket (vagy a tetemes húsmennyiséget, amit hazahoztunk).

– Sajnálom, hogy nem lett minden szempontból eredményes a kirándulásunk – sóhajtott Briant. A barlang melletti sziklafalhoz sétált és a követ ütögette, magában tanakodott.

– Azt mondtad, tudunk másik helyiséget vájni.

– Ez így is van, csak nagy munka lesz. – Briant vállat vont és fáradtan rám mosolygott. – De végül is, miért nem kell megdolgozni a helyzetünkben?

A fiú bement a barlangba lepihenni. Doniphanre néztem, aki még mindig egyedül állt és bámulta a merülő fényt az égen, de Dole odaszaladt hozzám és az ingujjamnál fogva rángatni kezdett.

– Evelyn! Senki sem akar hunyó lenni, te leszel, ugye?

– Itt akartok bújócskázni? – néztem le a kisfiúra. – Nem féltek, hogy sötét van? Vagy hogy elvesztek? Vagy hogy... Megesz valami hatalmas vadállat, hm?

– Ilyesmitől nem félünk! – jelentette ki a fiú büszkén, de ekkor Jenkins kiáltott ránk.

– Evelyn, nehogy hallgass rá! Senki nem akar bújócskázni, az a kisdedeknek való!

– Fussunk versenyt – rendelkezett Iverson. – Evelyn nézi majd az időt!

– Én elfáradtam, a versenyfutásnak meg amúgy sincs értelme – sóhajtott Garnett. – Egész nap csak lopjátok az időt, úgy viselkedtek, mint aki játszani van itt!

– Te bajod, ha nem tudsz szórakozni – vetette oda neki a nagyokos Dole a lábam mellől.

Nevethetnékem támadt a fiúk párbeszédét hallgatva.

– Ne vitatkozzatok ilyen butaságon! Megy le a nap, ideje lenne bemenni végre, és kipihennetek magatokat.

– Még nem vagyok álmos – rázta a fejét Dole.

– Pedig lefogadom, hogy az vagy, csak nem veszed észre, amíg talpon vagy. Ne merítsétek ki magatokat!

Behessegettem a gyerekeket a barlangba, és mélyen belélegeztem a sülő vacsora illatát. Odabent a fiúk körbeülték az asztalt, Gordon meg Briant is ott voltak, rajtam kívül csak egyvalaki hiányzott – aki még mindig a gondolataiba merülve ácsorgott odakint.

Doniphanre is érvényes volt, amit a kicsiknek mondtam. Pihennie kell. Elfordultam a melegtől, a vacsorától, kimentem a barlangból és a fiú felé vettem az irányt, hogy őt is beküldjem.