Beszélgetés a hidegben • Titkok

A költözés innentől gyorsan haladt.

Először is mindent kipakoltunk a hajóból, hogy csak a legnehezebb dolgok maradjanak, amelyeket nem tudtunk olyan könnyen elmozdítani – a konyha, víztartályok, egyebek. Ekkora a sátor már természetesen készen volt, az erdő egy kellemesebb részén húztuk fel a hajó vitorláiból és köteleiből. Egyetlen nagy szobában aludtunk – én is és Moko is a többiekkel –, és bár a gazdagabb fiúk, akik odahaza nagy házakban élnek, panaszkodtak egy keveset, azért jól megvoltunk. Doniphan egyébként nem volt az elégedetlenkedők között, pedig az elmondása alapján otthon saját szobája van.

Miután megtisztítottuk a hajót a tollaitól és a bensőségektől, következhetett a test darabokra vágása. Gerendákat, korlátdarabokat, a hajótestet borító rézlemezeket cipeltünk a sátor mellé, a folyópartra, de a munka nehézkesen haladt. Valamennyire emlékeztem, hogyan kell használni egy kalapácsot vagy fűrészt, de az emlékeket elhomályosította a konyhában töltött három-négy év. A fiúk is, noha tanultak ilyet, edzetlenek és gyakorlatlanok voltak.

Aztán jött egy vihar – eső nélkül, hangos dörgésekkel, amik hallatán Dole és Costar mindig hozzám bújtak – és másnap reggelre arra másztunk ki a megtépázott sátorból, hogy a hajó roncsokban hever. Örvendeztünk egy kicsit, mielőtt elkezdtük volna összeszedni az elsodródott darabokat – Doniphan rám vigyorgott, egyszerű, féloldalas mosollyal. Nem volt sok időnk beszélgetni az elmúlt napokban, csak akkor, amikor vadászni mentem vele meg Crossal, és be kell valljam, hiányzott a társasága.

Alig pár nappal később a fiúk hozzákezdtek a tutajépítéshez. Először azt hittem, én is segíteni tudok majd, ha mással nem, hát ötletekkel, de Briant és Baxter számoltak, tervrajzot készítettek, pontosan kimérték a hajóból maradt fát, ehhez pedig nem értettem. Ezt leplezendő, inkább a többi dologban tevékenykedtem: az építőanyagokat hasogattam a mondott méretre, csomagokat készítettem a fel nem használt holmikból, vadásztam, vagy a serpenyőben égő kis tüzet ápoltam a sátorban és kihasználtam, hogy egyedül lehetek egy kicsit.

Az izzó parazsat bámultam, a facupákok a szemem előtt mállottak szét kisebb darabokra. Idebent jó meleg volt, beférkőzött a ruhám alá, felolvasztva dermedt bőrőmet. A május közeledtével a tél is egyre zordabb lett, üvegjég kúszott a folyóra és gomolygott a lehelletünk. Két takaróban aludtunk, a kisfiúk egymáshoz bújtak éjszaka, de így is folyton arra gondoltam, mennyivel kellemesebb lehet a barlangban, ahol vastag sziklafal véd a hidegtől.

A sátor ajtaja elhúzódott, hűvös szél meglebbentette az amúgy is sovány lángocskát. Gyorsan betakartam a serpenyőt a kezemmel.

– Vigyázz a tűzre!

– Bocs, bocs. – Doniphan volt az.

A fiú nyögve hámozta ki magát a kabátjából, aztán kinyújtózott, kirázta a nedvességet a hajából és csak aztán ült le velem szemben a pokrócokra. Egy szál ing volt rajta, láttam, hogy feláll a kezén a szőr, de nem panaszkodott.

– Gyere közelebb a tűzhöz. Hideg van kint, én is bejöttem nemrég.

A fiú rögtön közelebb mászott, a kezét a serpenyő felé tartotta. A tenyere vészesen közel került a fához, de úgy tűnt, nem tart a tűztől. Én is odanyújtottam a kezem, két ujjam közé csíptem a lángot, aztán elkaptam a kezem. A lángocska átverve hajolt le, a fa csípős szaga marta az orrom.

– Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül átköltözni, mielőtt fagy – mondta a fiú csevegő hangon.

A kunyhóban töltött telek jutottak eszembe, amikor az anyám ölelése volt az egyetlen, ami meleget adott.

– Muszáj lesz – feleltem rekedten. – A sátorban nem bírjuk ki, akármennyi meleg ruhát veszünk magunkra. – Egy pillanat habozás után hozzátettem. – Főleg a kisebbek miatt aggódom, de nem hiszem, hogy ti hozzászoktatok volna a hideghez.

Doniphan tekintete rám villant.

– Nem vagyok olyan gyenge, mint gondolod.

– Lefogadom, hogy sosem fáztál úgy, hogy azt hitted, nem éred meg a reggelt. – Ezt rávágtam, de meg is bántam, amint kimondtam.

Nem kéne alábecsülnöm Doniphant, de előjött a régi irigység. Amikor kislánykoromban vacogva néztem a nagy házakat, ahol világlott az ablak és égett a tűz a kandallóban. Ahol karácsonykor a sült hús illatát odakint is érezni lehetett. Ez a szag volt a mi vacsoránk. Tisztában voltam vele, hogy az a ház akár Doniphané is lehetett volna, és bár ezen a szigeten nem volt olyasmi, hogy vagyon, képtelen voltam elfelejteni, mennyivel hátrébb vagyok ezeknél a fiúknál.

Doniphan megköszörülte a torkát, mire felkaptam a fejem, fényes foltokat láttam a tűzbe bámulás után.

– Elgondolkodtál.

– Ne haragudj. Ööö, azért is, amit az előbb mondtam.

Doniphan vállat vont. – Nem haragszom. – Rövid csend. – Én... Sosem gondoltam bele ezelőtt, milyen lehet a magadfajtáknak.

A szó akár bántó is lehetne, de értettem, mire gondol.

– És én elgondolkodtattalak?

– Nem. Talán. Egy kicsit.

Ez is valami.

A hangulat kezdett olyanná válni, mint egy temetésen. Már épp felajánlottam volna valami vidámabb témát, amikor Doniphan mindenféle előzmény nélkül rákérdezett:

– Mi történt a családoddal?

A szemembe nézett – a tekintetében nem volt semmi gúny vagy gonoszság. Csak kíváncsi. Biztosan így nézett az intézetbeli tanárokra is, amikor azok valami új témáról adtak elő.

Gyűszűnyire szűkült a gyomrom. Engem nem fog tanulmányozni.

– Semmi közöd nincs hozzá!

– Jól van, nyugodj meg! – emelte fel a kezét és a fejét rázta. – Ne húzd fel magad. Csak kérdeztem.

Már késő, felhergeltem magam annyira, hogy felálljak és belebújjak a csizmámba.

– Felmelegedtem, megyek folytatni a munkát – mondtam Doniphannek, és bár próbáltam kedves lenni, hogy ne érezze rosszul magát, én is hallottam a hangomban megbúvó élt. De a családom nem olyasmi, amiről csak úgy megkérdezhet.

A fiú biccentett és visszafordult a tűz felé, de a füle hegye piros volt.

Félretoltam a sátor ponyváját és kibújtam a metsző hidegbe. Rögtön megbántam a sietséget, amint a szél elkapott a benti meleg után, de ki is tisztította a gondolataimat. Nem állt szándékomban ráripakodni Doniphanre, de képtelen vagyok beszélni egyes dolgokról. Honnan tudjam, hogy nem használ-e ki, vagy nem fordítja ellenem, amit megtud? Honnan tudjam, hogy bízhatok-e benne?

Odasétáltam a folyóparton tevékenykedő többiekhez. Moko teát osztott a kicsiknek kulacsban. Odahajoltam és megveregettem Dole hátát.

– Menjetek be egy kicsit a sátorba! Kellemes meleg van. És valakinek szórakoztatnia kell Doniphant.

Aztán Mokóhoz fordultam. A fiú szája ellilult a hidegben. – Neked is be kéne menned – mondtam ellentmondást nem tűrően. – Pihenj egy kicsit.

A hajósinas tiltakozni akart, de aztán elnémult és egy köszönömöt elmotyogva a kisfiúk után sietett a sátorba. Gondolom nem sokan mondták még neki, hogy tartson szünetet. Pedig Briant-ékkal együtt szakadatlan dolgozott reggel óta, ráadásul a gyerekekre is odafigyelt.

Briant, Gordon és még néhány fiatalabb fiú a tutajt szegecselték össze. Egészen jól álltak, amikor rákérdeztem, Baxter azt mondta, akár holnap vízre is bocsájthatjuk.

– Ha így van, akkor jó lenne elosztani a holmikat, hogy mindig egyenlő súlyú csomagokat vigyen a tutaj – mutattam rá. Briant bólogatott, de Gordon rögtön rá is vágta, letéve a kalapácsot a kezéből.

– Segítek szívesen!

Nem lett volna kedves visszautasítani. De akkor is, legszívesebben nemet mondtam volna. Briant-ékra pillantottam, de ők nem törődtek velünk. Halványan Gordonra mosolyogtam.

– Persze.

A halomba rakott holmikhoz léptünk. Igyekeztem Gordonnal ellentétes oldalra kerülni, amit a fiú biztosan észrevett, de szerencsére nem szólt semmit. Végignéztem a rengeteg, vászonba tekert vagy összekötött csomagon, magamban felsóhajtottam. Ha egyszer vége lesz ennek az ide-oda rakosgatásnak...

– Mit szólsz ahhoz, ha szétválogatjuk könnyű és nehéz kupacokra? – gondolkodtam hangosan.

– Hát, van néhány nagyon nehéz dolog – felelte Gordon. – A csövek, a konyhabútor, a nehezékek... Szóval ha azokkal rakjuk össze a legkönnyebbeket – a ruhákat, az ágyneműt –, akkor a maradékot sokkal könnyebb lesz felosztani.

– Én is ezt mondtam – morogtam az orrom alá, de a fiú persze nem hallotta. Válogatni kezdtük a különösen könnyű, apró holmit, a nehezeket a helyükön hagytuk, inkább körülük hordtuk el a zsákokat. Beosztottuk, hogy egy út alkalmával mit fog elvinni a tutaj. Igyekeztem előre tenni az élelmiszert és a meleg ruhákat, és hátrébb a kevésbé fontos dolgokat, mint a könyvek és a tollak, de Gordon mintha direkt akadályozni akarta volna, hogy gyorsan haladhassuk. Folyton megállt, és a segítségemet kérte, hogy szerintem melyik zsákot rakjuk előrébb – nem mintha idáig el sem hitte volna, hogy képes vagyok az önálló cselekvésre –, vagy épp ellenkezőleg, segíteni akart cipelni a nehéz csomagokat, vagy kedvesnek szánt, magyarázó hangon próbált meggyőzni az igazáról. Nem sokon múlott, hogy oda nem szóltam neki.

Ennek köszönhetően jóval tovább tartott, mire végeztünk. Már lemenőben volt a Nap, mire kinyújtóztam és végignéztem a csinos kupacokon. Ráadásul, ami még jobb hír volt, úgy festett, a többiek elkészültek a tutajjal. Némi ginnel és sült madárral ünnepeltünk, hogy már másnap megkezdhetjük a költözést. Körbeültük a kis tüzet a sátorban, és én hogy, hogy nem Doniphan és Dole közé kerültem.

– Evie – szólalt meg mellettem a fiú, a beszélgetés moraja és a kisfiúk hangos kacagása közepette alig hallottam meg.

– Mi az? – fordultam felé. Doniphan felém tartotta a poharát, ami még a viharban bukdácsolás alatt csorbulhatott ki.

– Koccintsunk! – biztatott, amikor látta, hogy nem fogom fel, mit akar. A szája nem, de a szeme mosolygott, bár lehet, hogy csak a gyér fény miatt láttam úgy.

Az övéhez ütöttem a poharam.

– A szigetünkre!

– A szigetükre – biccentett a fiú egyetértően.